Az Amerikai Egyesült Államok 1776. július 4-én kelt Függetlenségi Nyilatkozatában a világon először államalapító okiratába foglalta a boldogság keresésének jogát. Maximálisan egyetértek, szerintem is minden ember alapvető joga, hogy boldog legyen. De vajon tudjuk-e, hogyan lehetünk boldogok? Elképzelhető, hogy ez nem is annyira egyszerű, mint hittük akár gyerekként, amikor azt tanították nekünk, hogy csak találjuk meg hozzá az igazit? Vagy mint hittük fiatalként, amikor azt hallhattuk, hogy a boldogságoz három gyerek, négy kerék, szép ház is elegendő? Vagy mint ahogy önfejlesztőként hittük, amikor azt tanították, legyünk hálásak, és fogadjuk el azt, ami van? Lehetséges, hogy ez  mindezeknél  összetettebb?
Netán az is elképzelhető, hogy a kapcsolatainkat, amik valójában a gyógyulást hivatottak elhozni az életünkben, gyakran éppen a sebeink elmélyítésére használjuk?
Ebben az írásomban azt mutatom be, hogyan jutunk tévútra, amikor a boldogságot keresve valójában éppen a boldogság elől futunk el.

Kliensem, Csilla sok éve foglalkozik önmaga megismerésével, ami erős önreflexióval, tudatossággal ajándékozta meg. Egyik találkozónk alkalmával elmesélt egy rövid személyes történetet. (A bejegyzésemben szereplő személyek nevét, történeteik kevésbé lényeges elemeit megváltoztattam).

Egy közelgő családi ünnepre készülve férje megkérdezte Csillát, hogy készítsen-e kedvenc süteményükből az ünnepségre. Csilla kapásból elhárította a kedves felajánlást, mondván hogy túl sokan lesznek, annyi főre ez óriási munka lenne. Később azonban valahogy nem ment ki a fejéből a dolog, és nem értette, miért mondott azonnal nemet, miközben valójában az az érzés jelent meg benne: „Ó, az csodálatos lenne.”

Egy másik kliensem, István néhány éve boldog házasságban él, úgy érzi, megtalálta azt a nőt, akire mindig is vágyott.  Gondoskodó felesége különböző módokon igyekszik a szeretetét kifejezni felé , reggelit készít neki, törődik az egészségével, aggódik, ha beteg. Csak Istvánt valahogy idegesítik ezek a dolgok. Számára lényegtelen, hogy mit reggelizik, nem akar ezzel foglalkozni, nyomasztásnak éli meg, ha a felesége igyekszik lebeszélni az egészségtelen ebédekről, és terhes számára, ha felesége aggódva tüsténkedik körülötte amikor beteg.

Csillával és Istvánnal is közös pontra jutottunk átbeszélve a helyzetüket, meglátva, hogy az oly nagyon vágyott boldogságot, amiért rengeteget tettek, nem tudják igazán befogadni, akár úgy is fogalmazhatunk, „két lábbal rúgják le magukról”.

Az elmúlt majd egy évtizedben rengeteget foglalkoztam a boldogsággal, a saját életemben és a klienseim fejlődését kísérve egyaránt. Sokat tanultam és tapasztaltam a boldogságról, mostanában pedig éppen a fenti esetekhez hasonló tapasztalások érlelték meg bennem a gondolatot, hogy nem csak azt érdemes megtanulnunk, hogyan tudunk boldog életet teremteni magunknak, hanem fel is kell nőnünk a megszerzett boldogsághoz.

Ha nem volt tökéletesen harmonikus, kiegyensúlyozott, boldog gyerekkorunk, márpedig igencsak kevesünknek volt, akkor sajnos számos öntudatlan nehézségünk van a megszerzett boldogságunk megélésével, megtartásával. Tudattalan meggyőződések, amik stresszforrássá teszik azt, ami valójában öröm is lehetne. Tudatlan, zsigeri reakciók, amikkel szép lassan akár le is szoktathatjuk a másikat arról, hogy törődjön velünk. Plusz az akaratosságunk, ami szó szerint vakká tesz bennünket.

Nézzük meg, hogyan is pusztítjuk mi magunk a nehezen megszerzett boldogságunkat!

1. Nem vesszük észre azt, amit mindig is kerestünk, lényegében fel sem ismerjük.

Az ismert idegkutató, Dr. Rick Hanson könyvében azt állítja, hogy az emberi agy negatív hangoltságú. Egyszerűen azért, mert az agyunk 650 év evolúciójának az eredménye, mely során minden túlélési probléma megoldása beépült az idegrendszerbe. A túlélés szempontjából a csapások nyomatékosabb sürgetést jelentettek és erősebb befolyással bírtak, mint a kívánatos jutalmak, ezért az agyunk a negatív élmények elkerülésére fókuszál,  és nem a pozitív élmények megélésére. Hanson azt írja, „agyunk tépőzárként tapad a negatív élményekhez, míg teflonként taszítja a jókat.”
Mit jelent ez Csilla és István esetében?
Csilla gyerekként megszokta, hogy terhet jelent a szülei számára, arra kondícionálták, hogy legyen csendes, alkalmazkodó, leginkább észrevétlen. Megtanulta, hogy nem fontos, nem számít. Amikor a férje szeretetteljesen támogatni akarja, ő nem azt a támogatást veszi észre, amiért egész életében epekedett, hanem a félelmet, ami megjelenik benne. A félelmet, hogy túl nagy terhet jelent majd a másik számára, túl nagy gondot.
Ugyanígy István sem a szerető gondoskodásra lesz figyelmes, amit addig sosem kapott meg, hanem arra, hogy rossz, amit csinál (egészségtelenül táplálkozol, nem jössz időben reggelizni, ki kellene találnod végre, mi legyen az ebéd), hogy nem elég jó.

2. Visszautasítjuk.

Gyerekkorunkban épülnek be legmélyebb meggyőződéseink, amikre felnőttként lényegében már tudatosak sem vagyunk. Ha valaki odaadóan törődik velem, miközben tudattalan meggyőződésem, hogy nem vagyok fontos, az tudatosan érthetetlen belső feszültséget, rossz érzést kelt bennem. Ha valaki folyamatosan kifejezi felém, hogy szeret, miközben a mély, belső, tudattalan meggyőződésem, hogy nem vagyok szerethető, akkor ez belső konfliktust, vagyis stresszt okoz bennem. Ezeknek a meggyőződéseknek a lényege éppen az, hogy nem vagyunk rá tudatosak, így nem is értjük, miért utasítjuk vissza a felajánlott gesztusokat, miközben bennünk valaki valójában lelkesen kurjantott volna: „Ó, hiszen az csodálatos lenne.” Gyakorlatilag mi magunk rúgjuk le magunkról a boldogságot, mert az konfliktusba került a belső meggyőződésünkkel.

3. Mást akarunk, és csakis azt.

Gyermekkorban alakulnak ki tehát a meghatározó hiányállapotaink (a szeretet hiánya, a törődés hiánya, a figyelem hiánya, az érintés hiánya, …stb.) és a hozzájuk kapcsolódó meggyőződéseink (nem vagyok szerethető, nem vagyok fontos, nem kellek, …stb.), majd felnőve különböző (öntudatlan) stratégiákat, megoldásokat alakítunk ki magunkban ezeknek a szüntelenül kínzó hiányállapotoknak a tüneti kezelésére. Így válik például a szexualitás – két ember meghitt együttléte helyett – az egyikük „nem kellek” hiányának tüneti kezelőjévé. Így lesz a másikkal való törődés – a szeretetteljes gondoskodás, szolgálat helyett – idegesítő fontoskodásként a „nem vagyok fontos” hiedelmünk csillapítója. Így lesz fojtogató ragaszkodás az intim együtt töltött időből, ha az egyik fél csillapítaná szeretethiányát. Mindezekkel nem csupán az a baj, hogy ezek tüneti kezelések, így a gyerekként rögzült hiányállapotokat sajnos nem képesek gyógyítani, hanem hogy eközben a kapcsolatot mérhetetlenül meg is terhelik. Ráadásul vakká tesznek. Ha a másik nem pont úgy, és nem pont azt adja, ami csillapítaná sajgó sebeimet, azt egyszerűen nem vesszük észre. Mintha kinéznénk magunknak egy ajtót, és bár tapasztaljuk, hogy zárva van, de nem tágítunk, csak újra és újra rángatjuk. Miközben pár lépésre van csak az a másik ajtó, ami tárva-nyitva várja, hogy belépjünk rajta.

4. Követelőzünk, panaszkodunk, ahelyett, hogy a szükségleteinket tisztán kommunikálnánk, azokról éretten gondoskodnánk.

Az előbbi boldogság-gyilkos működésmód jellemző következménye a kommunikációnkban jelenik meg. Mind a saját boldogságunkat, mind a kapcsolatainkat aláássa, amikor nem tudjuk levenni a szemünket – fókuszunkat, figyelmünket – a zárt ajtóról, és folyamatosan panaszkodunk, panaszkodunk, panaszkodunk. „Miért nem vagy képes erre?”, „Miért nem érted meg, nekem ez milyen fontos lenne?”, „Mikor fogsz végre…?”
A másik – és legtöbbször mi magunk sem – tudjuk, pontosan mire is vágyunk a mélyben, csupán a felszínen lévő vágyainkat akarjuk a másikkal kielégítetni, aki vagy nem tudja, vagy nem akarja azt, és éppen azt megadni nekünk. Ezzel sajnos a kör bezárul, mert ez rendszerint megerősíti a kezdeti – valójában téves – meggyőződésünket, hogy nem vagyunk szerethetőek, nem vagyunk fontosak, nem kellünk, nem számítunk. Ezen a ponton pedig van, aki elválik, és van, aki beletörődve és megkeseredve marad. Hogy aztán a régi/új kapcsolatot használja a gyógyulás helyett sebei mélyítésére.

Mi lehet a megoldás?
Elsősorban a tudatosság. Mikor résen vagyunk,  figyeljük a reakciónkat, és megkérdőjelezzük azokat. A mélyére ásunk, hogy vajon miért is éreztük, tettük vagy mondtuk azt, amit.
Sokat segít az is, ha megtanulunk abszolút más keretben mozogva tekinteni a kapcsolatainkra, és a másikat sem nem ellenségként, sem nem a kívánságteljesítő gépünkként kezelni. Felelősséget vállalva azért, hogy a bennünk megjelenő érzéseknek soha nem a másik ember az okozója, mert az érzéseink mindig belőlünk fakadnak, még ha ő tett vagy mondott is olyat, ami meghívta belőlem az adott érzést. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden az én hibám, csupán azt, hogy a bennem megjelenő érzés az én reakcióm, tehát rólam szól. Ha a bennem megjelenő rossz érzést nem varrom a másik (kiváltó cselekedete) nyakába, hanem kész vagyok a reakcióm okát magamban meglelni és megérteni, akkor a kapcsolataim fokozatosan hozzásegítenek a gyógyuláshoz.

Ezzel pedig a szó legnemesebb értelmében felnövök a régóta vágyott boldogságomhoz.

Amennyiben szakértő segítségre van szükséged a folyamathoz, ezek lehetnek érdekesek a számodra:

• Boldog akarok lenni - 8 alkalmas személyes tréning a boldogság tanulásához
• Boldog akarok lenni mini- mini kurzus az alaplépések megismeréséhez és megvalósításához
• Boldogságtréning - gyakorló csoport az agy boldogságra hangolásához
• Boldog akarok lenni ingyenes - 7 részes ingyenes e-mail kurzus, ha elindulnál
• Think Big Evolution online kurzus - ha szükséged van egy teljes átmosásra, valami igazán hatékony átprogramozást keresel