Volt egyszer egy nagyon büszke király. Születésekor ugyanis tündérek álltak körülötte és adományokkal látták el, de az egyikük azt mondta: „Legyen olyan hiú, mint a páva!”
A fiúcska felnőtt, nagyon szép, nagyon okos, de nagyon hiú is lett. Amikor apja halála után ő lett a király, büszkesége csak növekedett. Gyakran mondogatta, hogy ő erősebb és hatalmasabb, mint bárki a világon, és soha nem történhet meg, hogy egy idegen, aki még nem látta őt, ne isméné fel benne azonnal a királyt. Minden körülmények között és minden helyzetben azonnal látszik, hogy ő király. Erősen bizonygatta, hogy még hálóingben is felismerné minden idegen, hogy ő király. Amikor a király ezt a kijelentést tette, a közelben tartózkodott éppen egy öreg, jóságos tündér. Elváltoztatta öreges hangját, és fogadott a királlyal, hogy még azok sem ismernék fel, akik öltöztetni és vetkőztetni szokták, ha olyan ruhában látják, amiben eddig még soha. A király erre felháborodott, de a tündér azt mondta: már régóta tervezi, hogy megszabadítja a királyt a büszkeségtől, amelyet egy rossz tündér helyezett bölcsőjébe.
Fogadott tehát, hogy a ruha teszi az embert és egy héten belül sikerül erről meggyőznie a királyt. Akkor azonban fel kell hagynia büszkeségével, és el kell ismernie, hogy korábban hibázott. Ha ez nem sikerül, akkor levágják fejét, és a bőréből csizmát varrnak. A király belement a fogadásba.
Két nappal később kedve támadt megfürdeni a közeli tóban, és udvari kíséretével lement a partra. Egy magányos bokor mögé letette ruháit és vidáman úszkált a vízben. A ruhái a parton voltak. Majd a király – ahogy azt kísérete gondolta – kijött a tóból, elindult ruháihoz, felvette és beszállt hintójába. Éljenző tömeg kíséretében visszament a városba és elfoglalta helyét a trónon. De mindenki rosszul látta: Az igazi király a tóparton állt, a bokor mellett és a haját tépte, míg palotájában a tündér – aki felvette a király alakját – királyi pompában tündökölt. Láthatatlanná tette a tóban fürdő királyt, majd átváltozott királlyá, és a partra úszott, mialatt az igazi király a vízben úszkált.
A király végül elfáradt, és kiment a vízből. Legnagyobb ámulatára senki sem volt a parton, és a ruhái is eltűntek. Nagyon fázott a kis úszónadrágjában, ami még a térdéig sem ért. Elkezdett hangosan kiabálni, de hiába, senki sem jött oda. Mivel a nap éppen lemenőben volt, sietett, hogy még beengedjék a város kapuján. Nagy üggyel-bajjal elsántikált a városkapuig, kihúzta a szilánkokat és töviseket királyi sarkából, de az őr rákiáltott: „Te disznó, nem szégyelled magadat? Ilyen ruhában akarsz bejönni a városba?'” A király egy darabig hallgatott, majd azt mondta, hogy ő a király, de az őr azt hitte, meghibbant, bevitte az őrszobába, és közben megcsipkedte ruhátlan testét, úgyhogy őfelsége tízszer ugrott fel a levegőbe. „Holnap leüttetem a fejedet!” – kiabálta dühösen, és nekifutott, hogy áttörjön a városkapun. Az őr azonban futni hagyta, és jót nevetett rajta.
És most megkezdődött szörnyű útja a városban, ami igazi vesszőfutás volt. Az emberek tömött sorokban követték a fürdőnadrágost, és záptojásokkal, kövekkel és egyebekkel dobálták meztelen testét. Nadrágja minden szélfuvallatra fellibbent, amit újabb nevetés követett. Időnként királyi méltóságával végignézett az őt követő embereken, de minden alkalommal rothadt paradicsomokat dobáltak arcába, ezért jobbnak tartotta, ha még nem világosítja fel őket. Eközben – óh, mily nehéz volt! – uralkodott magán, és elérte végre palotája kapuját. Már éppen be akart lépni, amikor az őr felemelte botját, és szidalmazások közepette elkezdte ütlegelni. Ekkor odamentek a király szolgái és így kiáltottak: „Jó ember, megőrültél? A király már egy órája visszajött a tóról, és trónján ül!” A király makacsul állította, hogy ő a király, és mindegyik szolgát a nevén szólított bizonyságul, felsorolta a palota helyiségeit, berendezését, de hiába. Szolgái kigúnyolták, míg végre az egyik megkönyörült rajta és odadobott neki egy régi zsákot, hogy ne fázzon annyira. A király már sejtette, honnan fúj a szél, mert eszébe jutott a fogadás a tündérrel, és félhangosan ezt mondta: „Igen, igaza volt. Ruha teszi az embert!
Ekkor hirtelen mellette termett a tündér és így kiáltott: „Itt vannak a ruháid, király! felvettem az alakodat, és nézd, alattvalóid nekem hódolnak! Ruhátlan vagy, és nézd csak, hogy szidnak és gyaláznak.” A király eközben felvette ruháit, népe elé lépett és hangosan így szólt: „Mától kezdve felhagyok a büszkeséggel és elátkozom a hiúságot és a kevélységet! Aki engem szidott és gúnyolt, büntetés nélkül elmehet, mert segítettek felismernem, milyen fontos a külső és mennyire igaza van a közmondásnak: Ruha teszi az embert!”
A király gazdagon meg akarta ajándékozni a tündért, de az elutasította: „Boldog leszek, ha mostantól kezdve alattvalóid sugárzó arcáról azt olvasom le, hogy jóságosan és bölcsen uralkodsz felettük.”
Kép és szöveg forrása: http://www.arkanumstudio.hu/asztrologia-csillagjegy%20mesek.html