Az emberlét mindig is kihívást jelentett a számomra. Gyerekként sokszor kínzott a megválaszolatlan kérdés, hogy hogyan képes az ember egyszerre gyönyörűségeset alkotni, és máskor maga körül borzalmat teremteni. A “vannak a jók, és vannak a rosszak” érv nálam nem működött. Éreztem magamban a sötétet éppen annyira, mint a fényt.
Egész életemet meghatározta a fájdalmas kérdés kutatása: mi értelme mindennek? Miért e sok bántás, ha szerethetné(n)k is?
Utam során sok választ találtam, amik enyhítették lelkem kínlódását, ez a fájdalom azonban időről időre újra és újra felbukkan bennem.
Néhány éve az a magam számára megfogalmazott meggyőződés enyhítette önmagam sötét oldala miatt érzett fájdalmamat, hogy talán azért élünk, hogy megtanuljunk szeretni. Azért vannak a kapcsolataink, hogy tanítsuk egymást szeretni. Ez számomra más keretbe helyezte, amikor bántottam, amikor bántottak. Pár éve jól elboldogulok ezzel a meggyőződéssel, nem firtattam, vajon igaz-e.
Az idei advent nagyon viharosan telt, temérdek feszültséggel, a fény születésére készülve a sötét megmutatta magát. Sokan jöttek hozzám AnaLog oldásra, sok nehéz élethelyzetet cipelve. A karácsonyhoz közeledve egyre csak fájt a szívem. Bárki ült is velem szemben, mindig ugyanazt láttam, mindannyian szeretetre, elfogadásra, megértésre, melegségre vágyunk, és valahogy nem sikerül. Helyette bántás, elvárások, számonkérés és sebzett szívek mindenütt. A “mi értelme” démonom újra egyre hangosabban zakatolt a fejemben, mi értelme a szeretet ünnepének, ha csak bántjuk egymást?
És ekkor a “szeretet ünnepe” kifejezést mormolgatva magamban megszólalt bennem egy új hang, aki szelíden csak ennyit mondott: a szeretni tanulás ünnepe. Mi lenne, ha így tekintenél a közelgő ünnepre? A szeretni tanulás ünnepe.
Kezembe is vettem egyik kedvenc könyvemet, John Welwood: A szív ösvényén című művét. Ha van kedved megismerni, hogyan tudsz a kapcsolataidra mint a szeretet tanítómestereire tekinteni, ez a könyv állandó helyet kap kézközeledben.
Most is megtaláltam az éppen megfelelő részt: “…ha szívünket megnyitjuk egy másik embernek, előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembetalálkozunk a szeretet útjában álló lelki gátjainkkal – bensőnk mindazon összeszorult, megmerevedett területeivel, ahol félünk átadni magunkat az intim közelségnek, és inkább magunkba zárkózunk.”
Talán a sok bántás, fájdalom, feszültség nem bukott lényünk bizonyítéka, talán útjelzők ezek, hogy a legsötétebb időkben, a legsötétebb helyeken megleljük igaz önvalónkat, a fényt. Talán éppen azért mutatja meg magát nekünk a sötét, hogy felismerve saját belső gátjainkat, meggyógyítsuk magunkat és egymást.
Talán.