Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót.
Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram – teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
– No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
– Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet.
Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Kép és szöveg forrása: http://www.arkanumstudio.hu/asztrologia-csillagjegy%20mesek.html
Kérdések a mese kapcsán:
1. Mennyire tudom elfogadni másokban és/vagy magamban az örök kritikust?
2. Tudom-e meglátni az aprólékosságban a kicsiny részletekre való fogékonyságot?
3. Hol veszek el esetleg a részletekben?
4. Hol hiányzik a rend az életemben?
Kár, hogy a gyerekek, akik ezt a mesét olvassák, hallgatják, még nincsenek felkészülve a gúny fogalmára, nem értik, mi a cinizmus, mi a szarkazmus és úgy olvassák, hallgatják ezt a mesét, ahogy nem szabadna : komolyan veszik..
Ebben a formájában, viszont az egyik legkártékonyabb mesének tartom.
Azt sugallja, hogy annál különb vagy, minél inkább kényeskedsz. Mindenbe köss bele, ha valami 99%-ban jó, akkor a maradék 1%-ba kössél bele. Ne köszönd meg, hogy befogadtak, azt vedd természetesnek, hogy a többi ember segít neked, hisz neked az jár ! És annak se örüljél, hanem a csipcsup mondvacsinált kis dolgokba kössél bel, nagyítsd fel őket..
És így fogod elérni a célodat.
Milyen narcisztikus embereket akarunk nevelni ezzel a mesével ?
Kedves Starek! Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet, elgondolkodtattál. Én csak egészen picit kóstoltam bele a mesefejtésbe, az alapján én tanító mesének látom ezt a mesét is. Többször találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a mesék nagy része nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek íródott, meglehet. Abban azonban hiszek, hogy a mesék szimbólumokban beszélnek, a lelkünkhöz, és nem a racionális elméhez. Ezen a szemüvegen keresztül nézve nekem ez a mese nem cinikus és szarkasztikus.