Amikor megkérdezem valakitől, hogy szereti-e magát, gyakran kapom azt határozott választ, hogy „persze”. Amikor tovább feszegetem a kérdést rendszerint árnyalódik a kép, és gyakran kiderül, hogy a legtöbben azt a részünket szeretjük ugyan, akivel ki vagyunk békülve, a többivel azonban igyekszünk nem foglalkozni, és valójában alig ismerjük magunkat. Ha pedig még mélyebbre ásunk a témában, megnézve a hétköznapi tetteinket, önmagunk felvállalását, képviseletét, a szükségleteink kommunikálását, vagy azt, ahogyan magunkkal beszélünk, akkor legtöbbször igen negatív kép tárul fel önmagunk szeretetével kapcsolatban. 
Ha nem szereted igazán önmagad, ha nem köteleződtél el valóban – jóban-rosszban – önmagad felé, annak számos tünete van. Lehet, hogy túlhajszolod magad, mert mindenki más fontosabb. Hajt a megfelelési kényszer, ezért képtelen vagy nemet mondani. Rettegsz attól, hogy hibázol, és kiderül, hogy nem vagy elég jó. Gyakran kritizálod, ostorozod magad, esetleg azt érzed, nem érdemled meg, hogy szeressenek. A kapcsolataidban rendszerint alárendelődsz a másiknak, alkalmazkodsz, és eltűrsz minden bántást. Még hosszan lehetne sorolni a tüneteket, ám talán izgalmasabb a kérdés, hogy merre indulj, ha szeretnél barátságos kapcsolatba kerülni önmagaddal.

Egyáltalán mi az önszeretet?

Azt mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy az önszeretet nem azt jelenti, hogy a végletekig ajnározom magam, el vagyok ájulva mindentől, amit teszek, és azt gondolom, körülöttem kell, hogy forogjon a világ. Nem, ez sokkal inkább egy önző, nárcisztikus hozzáállás, ami valójában az önszeretet hiányára utal. Az önszeretet számomra azt jelenti, hogy elfogadom magam lényem legmélyéig úgy, ahogyan ebben a pillanatban vagyok – ott, ahol ebben a pillanatban személyes fejlődésemben, az életemben tartok. Az önszeretet olyan érzés, mintha lenne melletted valaki, aki minden helyzetben elfogad, szeret, megbecsül, és ez a valaki te magad vagy.  Amikor tudod, hogy egyedi és értékes ember vagy, aki sokat képes adni, megérdemli a boldogságot – és ennek tudatában döntesz és cselekszel is. Amikor a döntéseidben és cselekedeteidben figyelsz magadra is, és nem csak másokra. Amikor ismered a szükségleteidet, és nem hagyod azokat figyelmen kívül, ugyanakkor nem mástól várod el, hogy gondoskodjon azok kielégítéséről. Önmagad szeretése azt jelenti, hogy ha hibázol, ha éppen rossz passzban vagy, akár kiállhatatlan, nem bántod magad – egyszerűen együttérzel magaddal, és elfogadod, hogy most éppen nem vagy túl jól. Amikor valóban szereted magad, ahhoz egyfajta mély nyugalom is társul. A tudat, hogy mindig ott vagy magadnak, hogy vigyázol magadra, hogy szereted magad, bármi is történjék.

Miért olyan nehéz szeretni magunkat?

Ha önmagunk szeretete ennyi jó érzéssel jár, mégis miért olyan nehéz szeretni magunkat? Ennek számos oka van. Amikor gyerekként megtapasztaljuk az elutasítást, az fájdalmas és félelmetes, hiszen ki vagyunk szolgáltatva a szüleinknek, tőlük függ az életben maradásunk, ezért elkezdünk egyre inkább úgy viselkedni, hogy a lehető legtöbb elutasítást kerüljük el. Vagyis az életünk egyre kevésbé szól arról, hogy kik vagyunk, és egyre inkább szól arról, hogy kinek kell mutatni magunkat ahhoz, hogy a lehető legritkábban utasítsanak el bennünket. Így mire felnövünk, megtanuljuk, hogy alapvetően másokra figyeljünk, mások igényeinek akarjunk megfelelni, mi nem igazán számítunk, leginkább magunknak nem.
Gyerekként nem tudjuk az elutasítást a szüleink hibájának betudni. Mivel számunkra ők az „Isten”, ezért ha zavar van a kapcsolatban (anya vagy apa haragszik), az csak azt jelentheti, hogy velünk valami baj van. Így mire felnövünk, beépül személyiségünk mozgatórúgói közé a hiedelmünk: a „nem vagyok elég jó/nem vagyok szerethető/nem számítok/nem kellek” valamelyik változata.

Meg tudom ezt változtatni?

Szerencsére a gyerekkori berögződések felülírhatóak, az önszeretet tanulható.  Az első lépés, hogy eldöntöd, hogy megszereted magad. Az én döntésem elkeseredésemben született. Máig emlékszem a pillanatra, amikor elkeseredetten vetettem le magam az ágyamra, azt érezve, hogy engem tényleg nem szeret senki. Végtelenül magányosnak éreztem magam, és hogy őszinte legyek, nem is tartottam magam igazán méltónak arra, hogy szeressenek. Dacos ember lévén a végső elkeseredettség állapotában mégsem a feladást választottam, helyette nagyon mélyen bennem megszületett az elhatározás, hogy akkor majd én, legalább én szeretni fogom magam. Abban a pillanatban megszületett bennem a döntés, hogy ha már senki nem szeret, én leszek az az ember, aki csak azért is szeret engem.

Ekkor találtam rá arra a mondatra Müller Péternél, amit azóta is őrzök:

„Fogd meg erősen a saját kezedet, adj erőt magadnak, és éreztesd zaklatott, boldogtalan és félelmektől gyötört lelkeddel, hogy van egy igazi barátja: önmagad.”

Miután elköteleztem magam magam mellett először is felírtam a Müller Péter idézetet a lányomtól kapott rajzra, és kiragasztottam a szekrényemre, hogy ez legyen az első dolog, amit meglátok a reggeli ébredés után.  Ez volt az én szelíd emlékeztetőm, amikor elfejteném, hogy mit fogadtam meg, és újra a régi önbántó módon viselkednék magammal. És bizony eleinte sokkal többször feledkeztem meg a döntésemről, mint ahányszor emlékeztem rá.
Önmagunk nem szeretése ugyanis nem csak a múltban gyökeredző állapot, hanem legtöbbször egy napi szintű szokás, szokásrendszer is. Mindaddig, amíg nem vagyok rá tudatos, napi szinten erősítem önmagam elutasítását. Például amikor leejtem az ollót, és felszisszenek: „De hülye vagyok.” Vagy amikor igent mondok valamire, amire nemet szeretnék. Vagy amikor hallgatok, miközben valaki épp átgázol rajtam. Önmagam megszeretése tehát egy folyamat, egy út, mely során egyre jobban megismerem magam, és egyre több részemre vagyok kész igent mondani.

A múltam már a múltam, azon nem fogok tudni változtatni. Csak akkor tudom megváltoztatni az életemet, ha felelősséget vállalok a jelenemért, és megváltozom én magam. Ezzel teszem lehetővé magam számára az új jövőt. Önmagam megszeretésének útja számomra arról szól, hogy feltérképezem, hogyan állítom elő napi szinten önmagam nem szeretésének állapotát, hogy azt megértve, feldolgozva megtanuljam önmagamat tettekben, szavakban, döntésekben szeretni.

Méghozzá minden egyes nap.

Önszeretet mentorként szinte csak olyan emberekkel találkozom, akik kerülik a konfliktusokat. Azok ugyanis, akik nem szeretik magukat, jellemzően nem tanulták meg, hogy lehetnek szükségleteik, és azokat bátran képviselhetik. Pedig a konfliktus nem akadály, hanem inkább segítség – mindjárt elmondom, miért.

Sokan bizony nem tanulták meg az álláspontjukat őszintén és határozottan felvállalni és kommunikálni, így aztán a konfliktus számukra azt jelenti, hogy alulmaradnak, leuralják őket, sajnos nem ritkán akár megszégyenítésben, megalázásban is van részük. Ezért aztán érthető módon inkább kerülik a konfliktust, mintsem, hogy beleállnának.

A konfliktuskerüléssel aztán az a legnagyobb baj, hogy egyrészt semmit nem old meg, csupán elnapolja és elmélyíti a problémát, másrészt ezzel valójában ők nyomják el saját magukat (és sajnos a belső hangjukkal nem egyszer ők maguk szégyenítik meg, bántják önmagukat). Hogy lehet ebből a nehéz helyzetből kijönni? Tanuljunk kommunikációt, gyakoroljuk a vitatkozást?

Nos, az erőszakmentes kommunikáció megtanulása vagy egy érett vitakultúra kiművelése egészen biztosan a hasznunkra lesz, én azonban most egy egészen más nézőpontból közelítem meg a témát. Míg sokan a konfliktust szögeknek látják a kapcsolat koporsójában, én azt állítom, a konfliktusok útjelzőtáblák a paradicsomba.

Azt állítom, a konfliktusok kerülésével elszalasztjuk a lehetőséget, hogy a kapcsolatainkat mélyítsük, a sérüléseinket gyógyítsuk, a szeretetet tanuljuk és gyakoroljuk. Ezért én arra biztatom a klienseimet, hogy szeressék meg a konfliktusokat, és tanulják meg azokat más szemszögből látni, és egészen máshogy kezelni.

Azzal kezdem, hogy szerintem mi a konfliktus, miért jelenik meg az életünkben, és mi dolgunk vele. Amikor felnövünk, a szüleink a legjobb szándék mellett sem tudnak tökéletesek lenni, velünk minden helyzetben a legmegfelelőbben bánni. Még ha ők maguk tökéletesek lennének is (miközben a legtöbb szülő a saját gyerekkori sérülései rabságában él, a saját démonjaival küzd), a jelenlegi családmodell, ahol a gyermeket – gyakran több gyermeket – a nap nagy részében jellemzően egy szülő gondoz, lehetetlenné teszi, hogy a gyermek olyan elfogadásban és figyelemben részesüljön, amire alapvető szüksége lenne.

Így előbb vagy utóbb mindannyian elutasítva érezzük magunkat, ami gyerekként félelmetes, rettenetes és mérhetetlenül fájdalmas. Ezt többé nem szeretnénk érezni, ezért ahelyett, hogy önmagunkra figyelnénk, bátran követnénk a kíváncsiságunkat és felfedeznénk önmagunkat és a világot, egyre inkább arra kezdünk figyelni, mit akarnak tőlünk mások, hogyan viselkedjünk úgy, hogy a lehető legkevesebb elutasításban legyen részünk.

Ennek köszönhetően olyan viselkedési és kommunikációs minták épülnek be a személyiségünkbe, amelyek hibásak, mert ugyan rövidtávon elkerüljük velük az elutasítást, ám hosszútávon ártunk velük magunknak és a kapcsolatainknak is. Például nem szólunk a másiknak, amikor nekünk valami rossz, valami minket zavar, az esélyét sem adva meg ezzel, hogy a másik megismerje a nézőpontunkat, esetleg változzon. Esetleg nem merünk dönteni, mert félünk a hibázástól, kudarctól, és ezzel nem lépünk ki a számunkra rossz helyzetekből. Nem mondunk nemet, ezzel végtelenül kihasználva saját magunkat. Megsértődünk, amivel falakat építünk a kapcsolatainkban. Vagy teljesen elnyomjuk magunkat, mert tévesen azt hisszük, mindenki jólétéért mi felelünk. Ezek a hibás minták olyan mélyen beépülnek a személyiségünkbe, hogy észre sem vesszük őket, és nem értjük, miért lesznek a konfliktusokból „már megint itt tartunk” problémák, majd a problémákból krízisek, amelyek fájdalmasak és kilátástalanok.

Két ember között a konfliktus mindig azért jelenik meg, hogy felfedezzük ezeket a hibás mintákat. A jól kezelt konfliktus tehát arról szól, hogy kiderítsük, ki miben hibázik. Mert ahol konfliktus van, ott egészen biztosan vagy az egyik vagy a másik – vagy mindkét – fél hibás mintát működtet, és változnia/változniuk kell. Ha a konfliktust feltáró beszélgetés során kiderítjük, ki hibázik, miben hibázik, majd ezek után az érintett fél változik, akkor a konfliktusban résztvevő felek és maga a kapcsolat is fejlődik.

Ez esetben a résztvevők közelednek, míg ha a változás nem következik be, a résztvevők távolodnak. Vagyis a konfliktusok mutatják meg számunkra, hogyan akadályozzuk meg mi saját magunk az életünk kiteljesedését, a kapcsolataink elmélyítését. Ezért tartom én a konfliktusokat a paradicsomba vezető út útjelző tábláinak.

A probléma a konfliktusok körül abból adódik, hogy tévesen azt hisszük, a konfliktus arról szól, kinek van igaza. Ezt nagyon egyszerű eldönteni, mert szerintem minden helyzetben mindenkinek. Nem létezik ugyanis AZ igazság. Ha például a párod azt állítja, nem fontos neked, akkor választhatod azt, hogy megsértődsz, mert igazságtalannak érzed, hiszen annyi áldozatot hoztál érte. Ebben az esetben a konfliktus valójában csak eltávolít benneteket egymástól. De választhatod azt is, hogy megkérdezed, mitől érezné azt, hogy fontos a számodra. Ebben az esetben információt szerzel arról, hogy miben tudsz változni, hogy a párod valóban azt érezze, fontos a számodra. És elképzelhető, hogy ő is információt kap arról, hogy – a gyerekkori sérülése következtében – éppen azokat az apró gesztusokat hagyja figyelmen kívül, amelyekkel kifejezed a számára, hogy fontos neked.

A lényeg tehát, hogy nem a konfliktusokat érdemes kerülni, hanem a rosszul kezelt konfliktusokat. Amikor egymás szavába vágtok, amikor győzköditek egymást, amikor a beszélgetés során egyre tehetetlenebbnek érzed magad vagy amikor egyre nő köztetek a feszültség és bennetek az indulat, akkor biztos lehetsz benne, hogy valójában a „kinek van igaza” játékot játsszátok, aminek a következménye rendszerint a feszültség, probléma elmélyülése, a rossz érzések intenzitásának növekedése, a kettőtök közti távolság növekedése (na jó, néha a békülős szex is).

Amikor jól kezelitek a konfliktusokat, akkor meg tudjátok hallgatni egymást, nem lesztek indulatosak, inkább kíváncsiság és nyitottság van bennetek egymás felé. A tehetetlenség érzése nem jelenik meg, hiszen megértitek, kiben mi zajlik, ki miben hibázott (figyelem,hibázni ér!), és hogyan tudtok változni. Ilyenkor a beszélgetés végén közelebb érzitek magatokat egymáshoz, nyugodtak vagytok, megjelenik vagy erősödik a szeretet érzése bennetek. Ebben az esetben pedig a konfliktus beteljesítette szerepét, és egy lépéssel újra közelebb kerültetek egymáshoz és a boldog, kiteljesedett élethez.

Évtizedekbe tellett, mire rájöttem, mennyire akaratos vagyok. És nagyon fájdalmas volt a szembesülés. Ha volt valaha felfázásod, érteni fogod, milyen fájdalomról beszélek. Életemben másodszor estem át ezen a betegségen, amiről úgy hírlik, igen gyakori a nők körében. Már hetek óta szenvedtem, és szó szerint megtettem mindent, ami csak az eszembe jutott, hogy meggyógyuljak. Ittam a gyógynövényteát, beszedtem az ajánlott homeopátiás szereket, foglalkoztam a lelki okokkal. Megnézettem a horoszkópomat, és megkértem a prana nadis nagymester ismerősömet, hogy küldjön gyógyítást. Végső elkeseredésemben még a háziorvosomhoz is elmentem, akit kb. 15 éve nem láttam, és bevetettem a gyűlölt antibiotikumot is. Tényleg mindent megtettem, hogy megértsem, feldolgozzam, meggyógyítsam magam, és semmi nem használt. A gyulladás nem múlt, és a mosdóba rohangálás nem ritkult. Amikor már zokogtam a mosdóban a fájdalomtól, hirtelen kiszakadt belőlem a kétségbeesett sóhaj: “De mit csináljak még? Csak mondjátok meg, mit tegyek, egyszerűen csak meg akarom érteni, miért nem tudok meggyógyulni.” És ebben a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt, meghallottam egy halk, szeretetteljes, szelíd hangot: „Mindig ez a sok akarom.” Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy bennem hangzott csupán el ez a mondat, vagy ténylegesen szólt hozzám valaki. De egy pillanatra annyira megdöbbentem, hogy abbamaradt bennem a végtelen önsajnálat. Visszabotorkáltam az ágyamba, és elgondolkoztam ezen a mondaton: „Mindig ez a sok akarom.”

Gyerekként szigorú, autoriter apa mellett nőttem fel, gyakran hallva a mondatot: „Ha én erre azt mondom, hogy fekete, akkor az fekete, akkor is, ha fehér.” Látszólag csendes, visszahúzódó és a végtelenségig alkalmazkodó lettem, mert megtanultam, hogy így lehet a legjobban elkerülni a kioktatást, megszégyenítést, lekezelést. Ám ha gyerekként elnyomva, korlátozva érzed magad, miközben egy zabolátlan, nyughatatlan, szabad lélek vagy, akkor az elnyomás haragot vált ki benned. És ha a haragot megélni nem tudod, nem mered, nem szabad, akkor abból egy mély, elementáris dac lesz. A dacomat követve 18 évesen egy sporttáskával a kezemben rendkívül dramatikusan bejelentettem otthon, hogy akkor én most leléptem, és azt hittem, ezzel együtt az annyira vágyott szabadságomat is megleltem. Több mint 3 évtized távlatából visszanézve látom, hogy nemet mondani apának a szabadsághoz vezető út egy fontos lépése volt csupán, mert a valódi szabadság csak belülről nyilvánulhat meg.  A daccal ugyanis az a legnagyobb probléma, hogy dacból cselekedve továbbra is a másikra figyelsz, és nem magadra. Nem azt teszed, ami neked jó, hanem ami neki nem. Nem befelé figyelve szabadon döntesz, hanem kifelé igazodva. Mert a „csak azért sem” ugyanúgy igazodás, mint az alkalmazkodás.

A dacos akaratosság persze rengeteg energiával vértez fel, így mentem előre én is, fáradhatatlanul megvalósítva egyik célomat a másik után. Aztán egyszer elakadtam. Nem kicsit, nagyon. Azt éreztem, mintha elakadt volna a szekerem, és hiába tettem meg mindent, ami addig működött, hirtelen semmi nem működött már. Dühös lettem, csalódott, elkeseredett, még elszántabb (ma már tudom, még akaratosabb), de nem mozdult az életem. És akkor jött a betegség, és a mondat: „Mindig ez a sok akarom.”

Tanárom, mentorom, Veit Lindau szavai hozták a nagy felismerést számomra, aki bár férfi, és a legsikeresebb online tréningje a célok megvalósításáról szól, mégis ő volt az első, akitől hallottam a tudatos teremtés, a célok megvalósításának női aspektusairól is. Mert miközben a célok megvalósításának férfi oldalával tele vannak a könyvespolcok, nagyon ritkán hallunk azokról az alapelvekről, amik inkább a női energiáknak felelnek meg. Így jutottam el én a felismeréshez, hogy az akaratosság helyett az odaadás megtanulásának érkezett el az ideje. Megértettem, hogy egy célom elérésén dolgozhatok a 3 éves gyerek „de én akarom” hozzáállásával, vagy a „készen állok rá” érettségével. És hogy a kettő között világok vannak. Az akaratosság mögött görcsösség van, befeszülés, ami egy ideig működik ugyan, de megkeményít, és gyakran kiégéshez vezet. Megszerzem, amit akartam, és végül már nem is tudok neki örülni. Az odaadás mögött elfogadás, bizalom van. Tudom, hogy megkapom, amire szükségem van, és megtörténik, amikor készen állok rá. Bízom az életben, és együttműködök vele. Elfogadom a helyem az Univerzumban, és elfogadom, hogy az nem körülöttem forog. És legfőképpen átélem az odavezető út minden pillanatát, örömét.

Az természetesen izgalmas kérdés, hogy hogyan jutok el az akaratosságtól az odaadásig. Hiszen természetesen nem lehet erőltetni a nem akarást. Nekem a legtöbbet az élet segített ebben, azokkal a helyzetekkel, amikor nem kaptam meg, amit akartam. Hiába tettem meg mindent, hiába akartam nagyon, nem és nem jött össze. Ilyenkor persze szomorú voltam, elkeseredett, és aztán egyre gyakrabban megszólalt bennem a hang: „Mindig ez a sok akarom.” És akkor elmosolyodtam, magamhoz öleltem a dacos belső gyermekemet, és szelíden annyit mondtam: „Rendben, legyen meg a te akaratod!”

Munkámból adódóan tengernyi szívbemarkoló történetet hallok. Olykor egy-egy nehezebb nap után időre van szükségem, amíg feldolgozom a sok fájdalmat, veszteséget, megpróbáltatást, amiken a klienseim keresztülmennek, amikről mesélnek. Nincs ez másképp karácsony után sem, amikor arról beszélgetünk, mennyi nehézséggel kellett szembenézniük karácsonykor. Sok rémes karácsonyról hallottam életemben, talán a legborzalmasabb az volt, amikor a részeg apa láncfűrésszel vágta ketté a remegő gyerekek jelenlétében a karácsonyfát.

Talán most azt érzed, minek jövök én ilyen nehéz témával, legalább karácsony napján csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne.
Megértem, ha ezt érzed, valljuk meg őszintén, jólesik ilyenkor a cukormáz, a csomó „boldog karácsonyt” üzenet a közösségi hálón, jólesik azt mutatni, nálunk is minden rendben, szépek vagyunk és boldogok. És mi van benned legbelül? Hogy érzed magad ezekben a napokban? Hogy kezeled az ünnepi kihívásokat?

A mi legemlékezetesebb karácsonyunk azzal indult, hogy reggel kiszökött a kutyusunk. Egész nap, sőt egész éjjel kerestük, kergettük, amikor éjjel a hóban botorkálva hallottuk a hangját, ám elkapni sosem tudtuk, mivel ő egy macskát kergetett. A kutyus csak másnap lett meg, mi együtt izgultunk, aggódtunk, sírtunk, jós kártyát húztunk, hogy meglesz-e, és boldogan ugrottunk egymás nyakába, amikor előkerült. A gyerekek még egészen kicsik voltak, ma már felnőttek, és nem telik el azóta karácsony anélkül, hogy együtt fel ne idéznénk azt az estét.

Azt szoktuk mondani, a karácsony a szeretet ünnepe. Én nem szeretem ezt a kifejezést használni, mert szükségtelen stresszt szül. Vagy azért, mert tele van a karácsonyunk feszültséggel, amitől csalódottak, frusztráltak leszünk, esetleg lelkiismeretfurdalással bántjuk magunkat, vagy azért mert körmünkszakadtáig próbáljuk elkerülni a konfliktusokat, a rossz érzéseket, őrizni a látszatot.
Én inkább azt mondom, a karácsony a szeretet tanulásának az ünnepe. És igen, néha ez egészen jól sikerül, máskor pedig éppen azok a nehézségek, kihívások, konfliktusok lehetnek a legjobb leckék, amikkel küzdünk.
Szóval ha valami nem egészen úgy sül el, ahogy azt remélted, csak figyeld meg, hogyan hat ez rád. Mert ez többet tanít neked a szeretetről, mint megannyi csillogó, fényes pillanat.

Most valami olyan álom született meg bennem, ami sok szálat kapcsol össze bennem, s talán megszólít téged is…

• Imádom a filmeket, nagyon szeretek filmeket nézni.
• A legmaradandóbbak számomra azok a filmek, amik megmozgatnak, akár gondolati síkon, akár érzelmileg, ezért hatalmasakat lehet róluk beszélgetni.
• 11 éve végzett önismereti, mentori munkám során mindig is örömmel használtam a filmeket, mert gyakran egyszerűen, transzparensen, és magával ragadó módon foglalják össze, mutatják be mindazt, amit munkám során tanítok. Csodálatosan képesek leírni annak az útnak egy-egy szakaszát, amin magam is járok, és amin a mentoráltjaimat kísérem.
• Megadja a lehetőséget, hogy az önszeretet gyakorlójaként a filmek tükrében ismerjek magamra. Elfogadva azt, ami van.
• Megadja a lehetőséget, hogy referenciacsoportban együtt menjünk ezen az úton egymást támogatva, inspirálva, megtartva.
• A jó filmek nyitogatnak bennünket, segítségükkel megértjük a világot és benne magunkat.
• Egyszerűen vidám és tartalmas időtöltés, akár pusztán a szórakozás kedvéért is érdemes jelen lenni.

Nos, hogy hangzik?
Lelkes lettél?
2019-ben az I. évadot imádtátok és imádtuk mi is. 2021-ben itt a II. évad.

A pénz a négy kvadráns tükrében

Manapság, a globális pénzügyi válság, a magánnyugdíj- reform, az emelkedő törlesztő részletek kapcsán sok szó esik a pénzről. Két egymástól jól elkülönülő áramlatot látok, amely az integrál szemlélet négy kvadráns modelljét használva a pénzzel kapcsolatos gondokat és azok megoldását két oldalról közelíti meg:

1.      A vonzás törvényén alapuló megközelítés (Bal Felső és Bal Alsó kvadráns)- belső megközelítés

2.      A pénzügyi intelligenciára fókuszáló megközelítés (Jobb Felső és Jobb Alsó kvadráns)- külső megközelítés

Mindkét megközelítés számos követővel, rajongóval bír, és önmagában is képes javulást hozni pénzügyi helyzetünkben. Ha azonban a témát integrál szemmel közelítjük meg, azt látjuk, hogy a kettő összetartozik, s a két megközelítés integrálásával teljes, átfogó képet kaphatunk a pénzhez fűződő viszonyunkról, valamint hatékony és minden nézőpontra kiterjedő módon dolgozhatunk e viszony javításán.

Pénz a Bal Felső kvadránsban (BF)- Mit jelent nekem a pénz?

A BF kvadráns, mint az egyéni, belső, szubjektív nézőpont a pénzhez fűződő viszonyom, hozzáállásom, érzéseim, gondolataim, hiedelmeim területe. Mit érzek, ha 20 ezreseket vizualizálok? Mit érzek, ha látom, hogy mások hogyan bánnak a pénzzel? Hogy érzem magam, ha anyagi jólétet/nehézségeket élek meg? A BF kvadránshoz tartozik minden, ami a pénzzel kapcsolatban bennem van, tudatosan, vagy tudattalanul. A pénzügyi megszállottságom, vagy egy elutasítás („minden pénzhez vér tapad”), egy eldugott hiedelem („a pénz irányítja a világot”), vagy egy tudattalan, negatív életfilozófia („született vesztes vagyok”). Erre a kvadránsra fókuszálnak azok a pénzügyi tréningek, önfejlesztő könyvek, amelyek a pénzügyi nehézségek hátterében a negatív gondolatokat, a pénz helyett a pénz hiányára való fókuszálást emelik ki, és a gondolatok, az érzelmi beállítódás megváltoztatásában látják a javulást. (Például a Titok című könyv, a Kérd és megadatik). Ezek a teóriák azt hirdetik, hogy a mentális kondicionálások határozzák meg, hogy valaki szegény, vagy gazdag. Mindez fontos összetevője a pénzügyi helyzetemnek, ahogy az élet bármely más területén, itt is meghatározóak a hiedelmeim, gondolataim, érzelmi hozzáállásom. Mindez azonban csak egy szelete egy összetett képnek. A következő mondatok befejezésével egyszerűen megvizsgálhatod, hogyan viszonyulsz a pénzhez:

A pénz számomra…

Pénz nélkül élni…

Pénzt költeni számomra…

Pénzt keresni számomra…

A mondatokat fejezd be, anélkül, hogy hosszasan gondolkoznál, vagy mérlegelnéd a választ, egyszerűen írd azt, ami elsőre eszedbe jut.

Pénz a Jobb Felső kvadránsban (JF)- Hogyan viselkedem a pénzzel?

Ez az individuális, objektív viselkedés területe a pénzzel kapcsolatban. Hogyan bánok a pénzzel? Hogyan használom a pénzt? Az egyéni pénzzel kapcsolatos viselkedés, amely objektív módon megfigyelhető. A fösvény, a nagyvonalú, a takarékos, az adományozó… stb. Ezek a viselkedésbeli hozzáállások éppúgy nyomot hagynak például a bankszámlánkon, mint a belső, érzelmi viszonyulásaim, s természetesen e két terület szorosan összefügg. Következtethetünk a pénzzel való bánásmódunkra a következőhöz hasonló mondatainkból: „Aranyszabály, ha azt akarod, hogy mindig elég pénzed legyen, hogy ne költs többet, mint amennyi bevételed van” Erre a területre fókuszálnak azok a tréningek, önfejlesztő könyvek, írások, amelyek a pénzügyi viselkedésünket hangsúlyozzák, s például a pénzügyeink rendszeres könyvelését, tervezését, számontartását javasolják az anyagi helyzetünk javítása érdekében.

Pénz a Bal Alsó kvadránsban (BA)- Pénzkultúra

Ez a pénzzel kapcsolatos, a közösségben megosztott interszubjektív, belső értékek, elképzelések, meggyőződések területe, mint például az adósságkultúra, a pazarlás kultúrája, az adakozás kultúrája. A családi, kulturális hiedelmeink. A kulturális, közös értékek területére is jellemzőek az árnyék, a tudattalan beidegződések, gondoljunk csak az eladósodásra, vagy a generációkon átívelő családi hiedelmekre. Ennek a területnek a megdolgozása a családi minta felismerése, tudatosítása, meghaladása, ami akár egy Hellinger féle felállítással is történhet, valamint a társadalmi pénzügyi etika árnyoldalainak tudatosítása, továbbfejlesztése illetve az egyensúlyi állapot helyreállítása (adni/elvenni, individuális/kollektív, jogok/kötelességek, adók/támogatások.

Pénz a Jobb Alsó kvadránsban (JA)- Pénzügyi rendszer

A pénzügyi válság, a nyugdíjválság kapcsán különösen hangsúlyossá vált terület a kollektív, külső pénzügyi rendszerek területe, mint a pénzügyi rendszerek, adórendszer, bankrendszer, a kollektív gazdasági rendszer. Ez a pénzpolitika fő tevékenységi területe, kamatot emelnek, vagy csökkentenek, törvényeket hoznak, különadót vetnek ki, hatással bírnak az árfolyamokra, az inflációra. Fontos és hangsúlyos területet ez, ám amint látod, csak egy negyedét teszi ki az összképnek. Megfontolt lépés, ha gondoskodsz a saját nyugdíjadról, ám ha a másik három kvadráns szempontjait figyelmen kívül hagyod, úgy csak negyed lépést tettél a pénzügyi biztonságod érdekében.

Teszteld magad!

Mondd ki hangosan a következő mondatot: „Megérdemlem az anyagi jólétet és gazdagságot” Figyeld meg közben, mit érzel! Nyugalom van benned, jóérzés, vagy nyugtalanság, feszültség? Megtudhatod, hogy az anyagi jólét számodra értékes, vagy épp elítélendő.

A következő, cizelláltabb mondattal: „Szabad gazdagságban élnem” megvizsgálhatod, hogy engedélyezett-e számodra az anyagi jólét. Ha ennél a mondatnál bizonytalan vagy, feszült, az annak a jele lehet, hogy valaki- legtöbbször a családból- „rossz szemmel nézi” a gazdagságot. Ha rossz érzéseid vannak ennél a mondatnál, akkor valószínűleg lojális vagy valakihez a családi múltból, ismétled az ő pénzügyi mintáját. Ez esetben a legjobb megoldás a családállítás.

Szerző: Andi

Felhasznált irodalom: Rolf Lutterbeck: Die dunkle Seite des Geldes

Michael Habecker: Money makes the world go round

Szerző: Veit Lindau

„A titok, hogy hogyan éljük álmaink életét abban rejlik, hogy kezdjük el álmaink életét élni. Mégpedig azonnal és olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges” Dooley, Mike

8 éve abban a nagy szerencsében van részem, hogy évente egyszer, munkám részeként szabadon élő delfinekkel úszhatok. Egy egykor nevetségesnek tűnő álomból valóság lett. Most is épp itt vagyunk, Bimini szigetén, egy mágikus kis szigeten a Karibi óceán közepén. Az idő itt másképp telik. Egy nap az óceánon úgy elszáll, mintha nem is lett volna, közben pedig olyan tartalmas, mintha egy hét lenne. Minden nap kiutazunk a türkizkék, kristálytiszta tengerre, hogy az itt valóban szabadon élő delfinek megtalálhassanak minket.

Az itt és most mesterei

Tegnap, az egyik ilyen varázslatos találkozás után hirtelen egy felismerésre jutottam, ami nagyon banális, és ami engem ebben a pillanatban nagyon elgondolkoztat. Nyilvánvalóvá vált számomra annyira tisztán, mint még soha, hogy ezek a lények egész nap semmi mást nem csinálnak, mint léteznek.

A delfineknek nincsen tulajdonuk, amit magukkal kellene hurcolniuk.

Nincs pénzük a bankban, ami miatt aggódniuk kellene.

A delfineknek valószínűleg nincsen koncepciójuk arról, hogy a megélhetésükért dolgozni kell.

Nincs tervük, stratégiájuk, nincs tegnapjuk és holnapjuk.

Ezek helyett övék a teljes valójában megélt pillanatok egymáshoz kapcsolódó láncolata.

Tudtad, hogy a delfinek ellentétben velünk, tudatosan lélegző lények?

Ez azt jelenti, hogy míg mi egész nap tevékenykedünk, anélkül, hogy tudatában lennénk a lélegzetünknek, a delfinek minden egyes lélegzetvételt tudatosan döntenek el.

Nagyon valószínű, ez is oka az intenzív jelenlétnek, amit a közelükben érzünk. A delfinek szemmel láthatóan (az agykapacitásukhoz mérve) legalább olyan intelligensek, mint mi. Ám ők sok millió évvel ezelőtt egy teljesen más fejlődési út mellett döntöttek. Nem építenek házakat, utcákat és gépeket, mint mi. Ezzel szemben úgy tűnik a jelen megélésének művészetében és a kommunikációban messze előttünk járnak.

Még sokat tudnék erről írni, de elsősorban azokat a kérdéseket szeretném megosztani veled, amik a tegnapi találkozás után felmerültek bennem:

Mindaz, amit mi emberek nap mint nap teszünk, mennyire önmagunk spontán és szabad kifejeződése?

A napi munkánk mennyire új területek kreatív meghódítása?

Értékeink demonstrálása?

A tényleges vonzódásaink megnyilvánulása?

A feszültség

Újra tudatossá vált bennem, milyen fájdalmas feszültséget rejt magában a munkáról alkotott koncepciónk: magától értetődőnek tartjuk, hogy naponta 8 olykor 10 órán keresztül olyan dolgokat teszünk, ami minket nem igazán elégít ki. Mindezt gazdasági kényszerekkel magyarázzuk, s közben elfelejtjük, hogy mi magunk vagyunk azok, akik a mókuskereket megalkottuk.

Talán naiv utópistának tartasz engem, én meg vagyok róla győződve, hogy a napi munkánk célja az öröm és a szabad önkifejezés.

Tudtad, hogy a delfinek fogságban ugyan beidomított színjátékokat végeznek el az ételért, de csak 2 évig élnek, ellentétben a szabadon élő társaikkal, akik legalább 30 évet? Néhány delfin rabságban akár öngyilkosságot is elkövet.

Mi történik az örömünkkel és a vágyainkkal, ha külső és belső kényszerek börtönében találjuk magunkat? Ha pénzért idomított teljesítményt nyújtunk, ahelyett, hogy azt tennénk, amire valójában hivatottak vagyunk.

Kérlek, ne érts félre!  Egy kellemetlen állás elfogadása, hogy magunkat és a családunkat tápláljuk számomra mélységesen tiszteletreméltó és konzekvens.

Ugyanakkor nagyon izgat engem egy olyan világ elképzelése, amelyben az ember teljes és tökéletes odaadásból dolgozik, nem csak azért, hogy a fizikai igényeit kielégítse.

Az amerikai pszichológus, Maslow már 1943-ban nyilvánosságra hozta az emberi szükségletek piramismodelljét.  A mögöttes ötlet egyszerű: az emberi szükségletek úgy épülnek egymásra, mint egy piramis lépcsőfokai. Az ember először az alacsonyabb szintű szükségleteket igyekszik kielégíteni, mielőtt egy új, differenciált szükséglet megjelenne.

Mi a célja a munkának?

A munkánkhoz kapcsolódó szükségletek szintjei

Ha mindezt lefordítjuk az emberi munkára vonatkozó elképzelésekre, felismerhetjük, hogy a munka a legalsó szinten mindössze az anyagi és fizikai szükségleteink kielégítésére szolgál.

Egy olyan országban, ahol például nagy szegénység uralkodik, a munka nem az önmegvalósításról szól, hanem a puszta túlélésről. Amint a túlélés biztosított, szóba jön a szociális elismerés és a státusz iránti igényünk. Ha elegendő elismerést kaptunk másoktól, növekedni kezd a vágyódás, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és megfeleljünk a személyes érdeklődésünknek. Amint ezt az evolúciós lépést is megléptük, felmerül bennünk az igény, hogy a munkánk által másokat ténylegesen szolgáljunk.

Ezeket a fejlődési fokokat ne úgy képzeljük el, mint amelyek egymástól élesen elválnak, inkább úgy, mint hullámokat, amelyek egymásba folynak. Végül is mind a négy szükséglet megvan mindannyiunkban.

A saját fejlődésemet alapul véve ezt a négy alaphullámot látom meglévőnek, és mindezt a klienseim tapasztalatai százszorosan megerősítik. A piramismodell segíthet nekünk, hogy megértsük, a munkánk melyik aspektust nem elégíti ki, ami miatt munka után elégedetlenül megyünk haza.

Szárnyakat ad nekem a gondolat, hogy hozzájárulhatok egy olyan világ megteremtéséhez, amelyben valamikor majd teljesen magától értetődő lesz, hogy a munkánk mind a négy szükségletet kielégíti. Ezt hívom én integrál munkának.

Egy integrál munka négy szintje

Az integrál munka elégséges anyagi bázist ajándékoz nekünk. Hiszen ameddig fizikai szükséghelyzetben vagyunk, nem tudjuk kibontakoztatni a tényleges kreativitásunkat. Az integrál munka játékos módon megajándékoz minket más emberek elismerésével. Láthatóvá tesz minket és a mi egyedi hozzájárulásunkat a világhoz. Így jelentős szociális visszajelzést nyerünk. Elismerést kapni azért, amit teszünk nagyon szép dolog. Nem kell, hogy az egónkat hizlalja. A lelkünket boldogíthatja.

Az integrál munka az általam ismert legalaposabb és legintenzívebb útja az önmegvalósításnak. Amikor a munkámban valóban önmagamat fejezem ki, hogy ki vagyok, hogy miben hiszek, nagymértékben meggyorsítom a fejlődésemet.

Egyben azt a tapasztalatot szerzem (mint egy biofeedback), hogy a munka csakugyan örömömre szolgál és több energiát ad, mint amennyit visz.

Az integrál munka magától értetődően más lények javát szolgálja különösebb erőfeszítés nélkül. Számomra ez kristálytiszta logika. Az élet maga a szolgálat univerzális hálózata. A virágok és a méhek tökéletes módon támogatják egymást, miközben azok, amik. Ezért aztán mély meggyőződésem, hogy te és én egy meghatározott céllal születtünk.

„Az életben a legnagyszerűbb öröm, hogy egy olyan célt szolgálj, amelyet te magad hatalmasnak tartasz.”

George Bernard Shaw

Hogyan találjuk meg ezt a célt?

Úgy, hogy követjük magunkban a tiszta öröm nyomát. Sok út létezik, de csak egyetlen irányban van nyitva minden ajtó. Ez pedig a szenvedély útja. A vágyaid útja, a vonzódásaid útja, a különleges képességeid útja. Csak akkor tudod magad teljesen nekünk ajándékozni, ha pontosan azt a hangot találod meg, amire a te hangszeredet hangolták. Akkor az erőfeszítéseid már nem a siker nyomában loholnak, hanem a siker tevékenységed természetes velejárója lesz. Mert az élet mindig abban érdekelt, hogy lehetővé tegye számodra a teljes kibontakozást. Hív téged belülről és kívülről. Ha követed a hívást, hosszú távon több tiszta örömöt élhetsz meg és könnyű sikert.

Ha mindez ennyire természetes, miért esik annyi felnőttnek a nehezére, hogy meghallja ezt a hívást, illetve hogy bízzon benne?

Mert a legtöbbünket arra neveltek, hogy a belső intuíciót lecseréljük a külső megfontolásokra. És ezzel el is érkeztem a bébihez. Liah a legifjabb résztvevőnk itt Biminin. Élvezem, ahogyan látom őt az anyukájával.

Anyukája figyeli őt, és teret ad neki. Teret ad, hogy követhesse a belső hangját, és hogy a következményekből tanuljon.

Még csak hét napja vagyunk itt, ám Liah csak ez idő alatt is annyi új dolgot megtanult. Szabadon, magától, a kíváncsiság belső forrásából táplálkozva hihetetlenül gyorsan és effektíven tanul. Az ő megfigyelése elmélyíti az élet intelligenciájába vetett bizalmamat. Az én és a te belső elhivatottságába vetett bizalmamat.

Talán te is úgy vagy vele, mint én. Valamikor az életutam során elvesztettem ezt a belső hangot. Túl sok autoritás túl kevéssé bízott bennem. Ahelyett, hogy teret engedtek volna nekem, megmondták, merre hány méter, és mi a jó nekem.

Ezt nem panaszképp mondom. A végeredmény, mindennek értelmet ad. Mire 18 éves lettem szinte teljesen elvesztettem a küldetésem. További 18 évre volt szükségem, hogy újra felfedezzem. Ezáltal tudom, hogy mennyire fájdalmas, ha nem tudjuk, hogy mit akarunk, miért jöttünk a világra. És ismerem a megváltó örömöt is, amikor valaki újra megtalálja a maga egyedi útját, dalát, szenvedélyét.

A második születés

„ Két nagyszerű nap van egy ember életében. A nap, amikor megszületik és a nap, amelyiken felfedezi, hogy mire született.”

William Barclay

Szívből kívánom minden embernek, hogy megélje ezt a másodikat is. Mert ezen a napon megszűnik a határ a munka és a magánélet között. Ezen a napon felhagyunk azzal, hogy a pénzért dolgozzunk, helyette a pénz végre értelmes csereeszközként fog szolgálni minket. Ezen a napon a siker az önkifejezésed kellemes velejárója lesz.

Ezen a napon ujjong az egész létezés, csendben vagy hangosan, hatalmas megkönnyebbülést élsz át, és a benned rejlő gazdagság természetes módon áramolni kezd.

Mi igazán intelligens?

A delfinek intelligenciáját messzemenőkig elismerik – de hogy az agyuk egyenrangú az emberével csak most bizonyították be tanulmányok. A legutóbbi eredmények szerint a delfinek teljesítenek minden kritériumot mely alapján individuumként tekinthetőek. A méreteikhez viszonyítva valamivel kisebb az agytömegük, az agyuk azonban erősebben barázdált és nagyobb a felülete, ez a tulajdonsága kiegyenlíti a hiányzó agytömeget. A barázdáltság elsősorban a neocortexet érinti, azt az agyi struktúrát, amely a komplikált gondolkodási folyamatokat és az öntudatot irányítja. Az is izgalmas, hogy a delfineknek mostanáig 2 millió évük volt, hogy az agyuk potenciálját használják és fejlesszék. Nekünk, embereknek ezzel szemben 250 ezer évünk.

Adja magát a kérdés: ha a delfinek az intelligenciájukat nem arra használták, hogy felhőkarcolókat építsenek, és számítógépet fejlesszenek ki, akkor mire? Csak egyszerűen élnek bele a világba vagy tényleg tanulhatunk tőlük valami értékeset?

Ha nem is lehetséges az állatok viselkedését emberi mértékkel mérni, olyan sok féktelen örömöt és spontaneitást látok a delfinekben, akikkel itt Biminin találkozom. Elképzelek magamnak egy víz fölötti világot, ahol az emberek, amit korábban munkának neveztek csak játéknak tekintik. Az öröm játékának, hogy kifejezzék önmagukat, megajándékozzák egymást.

Ha ezt a cikket ideáig elolvastad, valószínűleg vagy fantasztának tartasz engem, vagy egészen pontosan tudod, hogy milyen küldetésről írok.

Az első esetben még azt szeretném mondani neked, hogy megértelek. Én is sokáig lehetetlennek tartottam, hogy egyedül és kizárólag arra születtem, hogy örömöt éljek át és örömöt osszak meg. De néhány éve meggyőzött engem az élet arról, hogy sosem tudok eleget ahhoz, hogy a pesszimizmus luxusát megengedhessem magamnak.

Amennyiben a második igaz rád, szeretnék odakiáltani neked, nagyszerű, hogy ismered a küldetésedet. Maradj hű hozzá, akkor is, ha egyszer majd több kérdést tesz fel, mint amennyi választ ad. Semmi nem szebb, mint egy olyan ember, aki megtalálta a saját dalát, s ezt megosztja a világgal.

„Mi az a változás az életedben, ami félelemmel tölt el? Melyik individuális vagy globális krízistől komorulsz el?

Röviddel azelőtt, hogy a csibe kikel, a tojáshéjon belül elviselhetetlen lesz a szűkösség. A még éppen tápláló magzatvíz mérgezővé válik.

Mi lenne, ha a csibe ebben a pillanatban tudna gondolkozni? Lehet, hogy elkezdene kételkedni? Talán küzdene az újjászületés folyamata ellen, ahogyan mi tesszük olykor?

Abból, amit ma személyes vagy kollektív, globális krízisként élünk meg, mi az a pillanat, ami a tojáshéj megrepedése előtti pillanat?

Hol éled meg éppen az életedben régi ötleteid fenyegető szűkösségét?

Tényleg eleget tudsz ahhoz, hogy megengedd magadnak a pesszimizmus luxusát?”

Veit Lindau

A krízis görög eredetű szó, és a válság mellett fordulatot is jelent.  Mi, emberek, hajlamosak vagyunk félni az életünkben bekövetkező fordulatoktól, elfelejtjük, hogy valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete is egyben. Ezért feltett kézzel szenvedjük el a változásokat, a „legrosszabbra készülve”.

Ugyanakkor, ha készek vagyunk beengedni a változást az éltünkbe, a krízis a megújulást hozza el.  Az élet maga a változás. Az univerzumban minden változik, vagy meghal.

Akár globális, akár személyes krízist élünk meg az életünkben, az mindig arról szól, hogy bizonyos dolgok megújulásra, fejlődésre szorulnak. Életünk valamely területén szűkössé vált számunkra a tér, ideje hát, hogy feltörjük tojáshéjunkat és az új lehetőségeket válasszuk.

Természetes, hogy minden új, kiszámíthatatlan, ismeretlen megijeszt. Minden érzelem az ösztönös énünktől jövő üzenet, jelzés. A félelem például jelzi, hogy ismeretlen, kiszámíthatatlan területre értél, légy éber! Ha engeded megjelenni a félelmet, engeded, hogy szabadon áramoljon benned, megajándékoz az összpontosított figyelemmel, az intuícióval. A lényeg, hogy ne fojtsuk el (abból lesz a szorongás, pánik), ne raadjunk bele (aggódás). Csak engedjük magunkban szabadon áramolni, legyünk jelen benne, és figyeljünk az üzenetére.

Életed melyik területén élsz meg krízist? Úgy is kérdezhetem, hol ajándékoz meg az életed a fordulattal, a megújulás lehetőségével?

Kész vagy rá?

Ha támogatást keresel a nehéz helyzeteid megoldásához,  a Think Big Evolution online tréning érdekes lesz a számodra.

Szerző: Veit Lindau

Fordította: Andi

Ebben az életben nincs biztonság.

Minden, ami meg tud születni, meg is fog halni.

Minden, amit meg tudsz érinteni, azt újra el kell engedned.

Minden, amit megnyerhetsz, azt újra el fogod veszíteni.

Az emberek jönnek, s újra távoznak.

Homokvárakat építünk, amiket aztán lerombolunk.

A test hamuvá válik.

Semmi, amit szavakkal ki tudsz fejezni, nem létezik valójában.

Semmi sem szilárd.

Semmi sem biztos.

Hogyan tudsz mégis nyugalomra lelni?

Úgy, hogy könyörtelenül szembenézel a félelmeiddel és valamennyi illúziódat kiveszed a kezéből. Ne tereld el a figyelmedet! Figyelj rá! Hagyd abba, hogy zajos játékokkal és kedves gesztusokkal vígasztalod magad! Figyelj a félelemre! Fogadd el a homokvárad leomlását, mielőtt az ténylegesen bekövetkezne! Mondj le arról, hogy a semmitől való félelmedet jól csengő, spirituális koncepciókkal ringatod álomba! Érezz minden érzést, ami a meztelen igazsággal együtt érkezik, ám érezd őket józanul! A sajnálatban való dagonyázás a gyengéknek való. Forradalmároknak nincs erre ideje. Élj a befejezés állapotában! Élj szelíden borotvaélen táncolva! ITT. A jelenben.

A múltad elmúlt. Örökre. Hagyj fel azzal, hogy újra és újra rágódsz rajta! Engedd el! Légy itt!

A jövő sosem jön el. Mert amikor itt van, az ismét MOST lesz. Abból az értékes pillanatból fog állni, amit éppen most tapasztalsz meg.

Találd meg a víziódat! Tárd fel magadban, és aztán engedd el! Légy újra – a létezés minden egyes szintjén – ITT.

Amikor minden dolgok mulandósága kopog az ajtón – pénzügyi veszteség, betegség vagy a szerelmed ráncainak a formájában – ne rohanj el előle!  Tárd ki az ajtódat, és köszöntsd a vendéget! Engedd, hogy megtanítsa neked az elmúlás művészetét! A tudatos halál az öngyilkosság ellentéte. A tudatos halál a te bátor választásod, hogy magadat ITT és MOST megnyitod egy álarcok nélküli, vad, csodákkal teli élet előtt – megszabadulva minden illúziótól.

Ne fuss tovább a félelmeid elől! Hagyd, hadd jöjjenek, és maradj közben józan. Félelmeid támadtak? Na és! Hadd jöjjenek! Ne nézz félre! Lélegezz tovább! Nyugodtan! Figyeld szelíden, ahogyan a félelem megérinti a testedet, körbezárja a sejtjeidet! Egy rövid pillanatra minden hideggé válik, minden megdermed. Ne vessz el a drámában! Lélegezz tovább, és figyelj! Majd éld meg, ahogy a félelem továbbáll!

Szegezd magad önként a halandóságod keresztjéhez és maradj tudatos, miközben látod, hogy minden, ami jöhet, az újra elmegy. Fogadd el a minden érinthető halálát és fedezd fel az örökre ÉRINTETLENT! Halj meg szabad akaratodból az illúzióidban, és ünnepeld a feltámadását mindannak, ami igaz!

Újra és újra.

Nincs biztonság, ám létezik ez a pillanat. A pillanat, ami mindig friss és mindig önmagában tökéletes. Az egyetlen lehetőség, hogy megbékélj a dolgok halandóságával az, hogy a pillanatra koncentrálsz, és a pillanatot teljesíted ki.

Ajándékozd oda magad!

Önmagadat odaajándékozni azt jelenti, hogy meghalsz a régi énben és újjászületsz.

Hagyd el a partot!

Légy a folyó maga!

Az életed folyója a TE biztonságod.

Engedd el!

A múltad elmúlt. Örökre. Hagyj fel azzal, hogy újra és újra rágódsz rajta! Engedd el! Légy itt!

A jövő sosem jön el. Mert amikor itt van, az ismét MOST lesz. Abból az értékes pillanatból fog állni, amit éppen most tapasztalsz meg.

Találd meg a víziódat! Tárd fel magadban, és aztán engedd el! Légy újra- a létezés minden egyes szintjén – ITT.

Amikor minden dolgok mulandósága kopog az ajtón- pénzügyi veszteség, betegség vagy a szerelmed ráncainak a formájában- ne rohanj el előle! Tárd ki az ajtódat és köszöntsd a vendéget! Engedd, hogy megtanítsa neked a meghalás művészetét! A tudatos halál az öngyilkosság ellentéte. A tudatos halál a te bátor választásod, hogy magadat ITT és MOST megnyitod egy álarcok nélküli, vad, csodákkal teli élet előtt- megszabadulva minden illúziótól.

Ne fuss tovább a félelmeid elől! Hagyd, hagy jöjjenek, és maradj közben józan. Félelmeid támadtak? Na és! Hagy jöjjenek! Ne nézz félre! Lélegezz tovább! Nyugodtan! Figyeld szelíden, ahogyan a félelem megérinti a testedet, körbezárja a sejtjeidet! Egy rövid pillanatra minden hideggé válik, minden megdermed. Ne vessz el a drámában! Lélegezz tovább, és figyelj! Majd éld meg, ahogyan a félelem továbbáll!

Szegezd magad önként a halandóságod keresztjéhez és maradj tudatos, miközben látod, hogy minden, ami jöhet, az újra elmegy. Fogadd el a minden érinthető halálát és fedezd fel az örökre ÉRINTETLENT! Halj meg szabad akaratodból az illúzióidban, és ünnepeld a feltámadását mindann

A múltad elmúlt. Örökre. Hagyj fel azzal, hogy újra és újra rágódsz rajta! Engedd el! Légy itt!

A jövő sosem jön el. Mert amikor itt van, az ismét MOST lesz. Abból az értékes pillanatból fog állni, amit éppen most tapasztalsz meg.

Találd meg a víziódat! Tárd fel magadban, és aztán engedd el! Légy újra- a létezés minden egyes szintjén – ITT.

Amikor minden dolgok mulandósága kopog az ajtón- pénzügyi veszteség, betegség vagy a szerelmed ráncainak a formájában- ne rohanj el előle!  Tárd ki az ajtódat és köszöntsd a vendéget! Engedd, hogy megtanítsa neked a meghalás művészetét! A tudatos halál az öngyilkosság ellentéte. A tudatos halál a te bátor választásod, hogy magadat ITT és MOST megnyitod egy álarcok nélküli, vad, csodákkal teli élet előtt- megszabadulva minden illúziótól.

Ne fuss tovább a félelmeid elől! Hagyd, hagy jöjjenek, és maradj közben józan. Félelmeid támadtak? Na és! Hagy jöjjenek! Ne nézz félre! Lélegezz tovább! Nyugodtan! Figyeld szelíden, ahogyan a félelem megérinti a testedet, körbezárja a sejtjeidet! Egy rövid pillanatra minden hideggé válik, minden megdermed. Ne vessz el a drámában! Lélegezz tovább, és figyelj! Majd éld meg, ahogyan a félelem továbbáll!

Szegezd magad önként a halandóságod keresztjéhez és maradj tudatos, miközben látod, hogy minden, ami jöhet, az újra elmegy. Fogadd el a minden érinthető halálát és fedezd fel az örökre ÉRINTETLENT! Halj meg szabad akaratodból az illúzióidban, és ünnepeld a feltámadását mindannak, ami igaz!

Újra és újra.

Nincs biztonság, ám létezik ez a pillanat. A pillanat, ami mindig friss és mindig önmagában tökéletes. Az egyetlen lehetőség, hogy megbékélj a dolgok halandóságával az, hogy a pillanatra koncentrálsz, és a pillanatot teljesíted ki.

Ajándékozd oda magad!

Önmagadat odaajándékozni azt jelenti, hogy meghalsz a régi énben és újjászületsz.

Hagyd el a partot!

Légy a folyó maga!

Az életet folyója a TE biztonságod.

Engedd el!

ak, ami igaz!

Újra és újra.

Nincs biztonság, ám létezik ez a pillanat. A pillanat, ami mindig friss és mindig önmagában tökéletes. Az egyetlen lehetőség, hogy megbékélj a dolgok halandóságával az, hogy a pillanatra koncentrálsz, és a pillanatot teljesíted ki.

Ajándékozd oda magad!

Önmagadat odaajándékozni azt jelenti, hogy meghalsz a régi énben és újjászületsz.

Hagyd el a partot!

Légy a folyó maga!

Az életet folyója a TE biztonságod.

Engedd el!