ÁLLNI A SAJÁT BELSŐ TÜZEDBEN –

EGÉSZEN KÖZELRŐL MEGÉLNI A HÚSVÉTOT.

Kereszt és megváltás az emberi hétköznapokban.

Húsvét. Egy izgalmas dátum – az emberiség két hatalmas mítosza találkozik egymással.

Ezekben a napokban a természeti népek az élet termékenységét ünnepelték jóval a kereszténység előtt. A német húsvét (Ostern) szó visszavezethető az ógermán Austrō, „hajnalpír” szóra, amit feltehetően egy germán tavaszi ünnep megnevezésére használtak. A szótő az ógörög ēōs (hajnalpír istennője) szóval is rokon. Így ebben az időszakban sok ember érzi az elindulás és kitörés, az újrakezdés, a fejlődés, a teremtés vágyát – hagyni, hogy magával ragadjon az élet termékeny ereje.
De egy másik mítoszt is ünneplünk ezekben a napokban – Jézus Krisztus keresztre feszítését és feltámadását – a kereszténység legősibb ünnepét. Sokaknak, egymástól nagyon különböző embereknek küldöm ezt a hírlevelet. Olvassák keresztények, buddhisták, hinduk, muszlimok, zsidók, ateisták, agnosztikusok, és így tovább.

Lehet, hogy az egyszerű ács, Jézus történetét szó szerint elhiszed. Lehet, hogy megmosolygod vagy a te saját, személyes módodon értelmezed. Tisztelem a vallás alapú hitet. Meg vagyok győződve arról, hogy minden vallás magjában találhatunk olyan üzeneteket, melyek mindannyiunkat érintenek. Ezek akkor mutatkoznak meg, ha az ítélkező elménk helyett a szívünkkel olvasunk.

Szocialista kultúrában nőttem fel, ahol Isten számára nem volt hely. Ennek később megvolt az előnye. Miután a Berlini Falat lebontották kíváncsi húszéves férfiként előítéletek nélkül vethettem rá magamat az emberi történelem összes spirituális mítoszára. Igazság, közelség és példaképek után kutattam bennük. És eközben megértettem, hogy számos ősi történet értelme csak akkor mutatkozik meg, ha azt magunkra vonatkoztatjuk. Ha kollektív álomként tekintünk rájuk, melyekről az emberi lélek álmodik, és generációról generációra tovább ad.

A racionális, autonóm elmém számára mindig is kétséges volt és még ma is az, hogy miért kellett egy másik embernek (Jézusnak) meghalnia a vétkeim miatt 2000 évvel ezelőtt.

„Miben vonakodsz önszántadból keresztre feszíteni magadat?“

Ez a kérdés természetesen magyarázatra szolgál. Jóléti kultúrában élünk. Minden – az evéstől a technikán, a médián és a new-age cirkuszon át – arra törekszik, hogy minél jobban megkönnyítsük a dolgunkat. Jól akarunk lenni, és erősnek, bizakodónak, fiatalnak akarjuk magunkat érezni, fényben akarunk sütkérezni. Azt, hogy ez csak az emberi lét féligazsága, mindannyian tudjuk. Mindenkinek van egy érzelmi Achilles-sarka, ahol mélyen megsebezhető.

Leggyakrabban ez a fájdalom, a félelem vagy a tehetetlenség.

Ezek a tapasztalatok minden „Folyamatosan érezzük jól magunkat bulin” hívatlan vendégek. Munkával, pozitív hiedelmekkel és csevegéssel nyomjuk el őket. Koncepciókkal és tablettákkal harcolunk ellenük. Nem akarjuk érezni őket – és éppen ez, hogy nem vagyunk kész mindent érezni, tesz gyengévé és könnyen manipulálhatóvá bennünket.

Hiszen miért teszel olyan dolgokat, amelyekről pontosan tudod, hogy nem jók neked?

Miért van a függőségeknek akkora halalmuk, hogy tönkretegyenek egy életet?

Miért adod fel kevéssel a siker előtt?

Miért nem vagy mindig őszinte?

Miért választod olykor a könnyebb, de hamis utat?

Miért maradsz együtt túl sokáig olyan emberekkel, akik nem tesznek jót neked?

Miért árulod el magadat?

Miért engeded el túl gyorsan az álmodat, a küldetésedet?

Miért feszült az életed olykor?

 

Mert az összes ilyen helyzetben elérkezel egy ponthoz, ahol érezned kellene valamit, amit nem akarsz érezni.

Például az egyedüllét fájdalmát egy magányos döntés pillanatában. Vagy a félelmet attól, hogy mi fog történni, ha elhagyod a komfortzónádat. Vagy a tehetetlenséget, ha az eddigi gyakorlásoddal látszólag nem haladsz.

Mi köze ennek a kereszthez?

Vannak élmények, amiket nem tudsz megszépíteni, megszüntetni vagy figyelmen kívül hagyni. Ott állnak némán a tudatod küszöbén és arra várnak, hogy tapasztald meg őket. Egy jóléti társadalomban abszurdnak, sőt szabályosan őrültségnek tűnik önszántadból belevetni magad a legkellemetlenebb érzelmeid tüzébe. Olyan… mintha önszántadból az önazonosságod keresztjére feszítenéd magadat.

Miért kellene ezt egy embernek önszántából megtennie?

Mert belefáradt az önmaga elől való menekülésbe. Mert tudni akarja, ki ő, ha megáll és mindent érez. Ha szeretnéd, olvasd el hétvégén a keresztre feszítés történetét ebből a személyes nézőpontból szemlélve. Értelmezd, mint egy álmot (a saját álmodat), melyben minden egyes főszereplő egy-egy belső részedet személyesíti meg.

Melyik belső hangot képviseli Júdás az életedben? Milyen helyzetekben, milyen érvekért árulod el magadat?

Ne háborodj fel többé a tanítványokon, akik a keresztre feszítés éjszakáján elalszanak, és cserbenhagyják Jézust! Kérdezd meg magadtól: Életed mely döntő pontjain alszol még mindig, és hagyod magadat cserben?

Tudod, melyik rész az, amelyik engem ebben a történetben a legerősebben megérint?

Az a bizonyos pillanat azon a bizonyos éjjelen, amikor Jézus imádkozik: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! …” Ez az a pillanat, ami olyan közel hozza őt hozzám. Merthogy melyikünk kívánja a szenvedést? Nem akar keresztre kerülni – épp úgy, mint mi. És végül mégis önként feláldozza magát.

Életed melyik helyzetei azok, amelyeknél sejted vagy tudod, hogy nem fogod tudni elkerülni, hogy bizonyos dolgokat megtapasztalj?

A magaddal való kapcsolatod? Magánélet? Munka? Spiritualitás? Milyen tapasztalat elől menekülsz még el alkalomadtán?

Önszántadból keresztre feszíteni magadat azt jelenti, megállsz: „Eleget harcoltam. MOST tudni akarom, ki vagyok, ha beleállok ebbe a tapasztalatba. Kinyitom az ajtót a hívatlan vendégnek.”

Jézus keresztre feszítése nem egy csillogó, heroikus drámai végső harc.

Egy átkozottul sebezhető, így emberi – és ezért majdhogynem elviselhetetlen – szenvedés. Ugyanilyen érzés az, amikor odaállunk a démonaink elé. Amikor érezzük a magányt, ahelyett, hogy elterelnénk a figyelmünket. Amikor hagyjuk, hogy elöntsön a szomorúság, ahelyett hogy idétlenül tovább vigyorognánk. Amikor bevalljuk, hogy most épp nem tudjuk, hogyan tovább, ahelyett hogy automatikusan és vakon működnénk. Amikor egyszerűen csak félünk, ahelyett hogy bebeszéljük magunknak, hogy minden jól fog alakulni.

A klienseim sok részletet megosztanak velem az életükből, és gyakran hallok olyan dolgokat, amelyektől teljesen elnémulok. Mert tudom: itt most nincs helye jó tanácsnak, okos módszernek. Itt valaki a saját keresztjén függ – legyen szó molesztálásról, súlyos betegségről, mozgássérült gyermekről, …

Látom, ahogy emberek elkeseredetten küzdenek, és megértem őket. És olykor megélem azt, ahogy emberek oly egyszerű és erős méltósággal veszik ezeket az akadályokat, ami szerintem (bízom benne, hogy jól értesz) gyönyörű.

A keresztjeinket nem lehet egymással összehasonlítani. Mindenkinek megvan a sajátja. Lényegében mindig arról a kihívásról van szó, hogy valamit, ami számunkra kibírhatatlannak tűnik, tudatosan megtapasztaljunk.

A keresztre feszítés ereje a józanságban és a feltétel nélküli odaadásban van.

Ő – az ember – nem harcol tovább. Mindent üdvözölve fogad. Szenved, de nem jajgat. Mindent józanul érez, ami ezzel jár. És ez – józanul állni a tűzben – az, ami végül felszabadítja őt és bennünket.

Nem szívesen merülök el a kellemetlen érzésekben. Őszintén szólva szívesebben vagyok jól, mint rosszul – ha érted, mire gondolok. Jobban szeretem, ha süt a nap. Hazugság lenne, ha mást állítanék. De olykor, amikor érzem, hogy sötét ruhás vendég áll a küszöbömön – harag, gyász, tanácstalanság, bármi – és kísértésbe esek, hogy elbarikádozzam az ajtót, segít nekem a kereszt szimbóluma, hogy mégis odaadjam magam. Kitárom a karomat a bensőmben. Kinyitom a szívem, sebezhetővé teszem magam és azt mondom: „Gyere, tapasztalat, légy te is a vendégem!”

Ez messze nem sikerül mindig. Olykor az utolsó pillanatban leugrok a keresztről, és újra elkezdek harcolni vagy rohanni. De elég gyakran álltam már tudatosan a tűzben ahhoz, hogy tudjam:

A kibírhatatlanság küszöbe után jön az odaadás és az békét hoz.

(Szobor: Paige Bradley. Expansion)

Mert ezt a csodálatos történetet is vonatkoztathatod magadra.

Egy ember önszántából feláldozta magát.

Meghalt a régi korlátozott Énjében. És … feltámadt.

Ebben a szellemben kívánok mindenkinek, aki még nincs tökéletes tavaszi hangulatban…

Odaadást az iránt, ami van…

Minden vendég megélését a lelked házában…

Békét a tűzben…

És mielőbbi újjászületést.

Boldog húsvétot!

Veit Lindau

 

Eredeti  cikk: http://veitlindau.com/2015/04/ostern-im-feuer-stehen/

Fordította: Herold Enikő