Évtizedekbe tellett, mire rájöttem, mennyire akaratos vagyok. És nagyon fájdalmas volt a szembesülés. Ha volt valaha felfázásod, érteni fogod, milyen fájdalomról beszélek. Életemben másodszor estem át ezen a betegségen, amiről úgy hírlik, igen gyakori a nők körében. Már hetek óta szenvedtem, és szó szerint megtettem mindent, ami csak az eszembe jutott, hogy meggyógyuljak. Ittam a gyógynövényteát, beszedtem az ajánlott homeopátiás szereket, foglalkoztam a lelki okokkal. Megnézettem a horoszkópomat, és megkértem a prana nadis nagymester ismerősömet, hogy küldjön gyógyítást. Végső elkeseredésemben még a háziorvosomhoz is elmentem, akit kb. 15 éve nem láttam, és bevetettem a gyűlölt antibiotikumot is. Tényleg mindent megtettem, hogy megértsem, feldolgozzam, meggyógyítsam magam, és semmi nem használt. A gyulladás nem múlt, és a mosdóba rohangálás nem ritkult. Amikor már zokogtam a mosdóban a fájdalomtól, hirtelen kiszakadt belőlem a kétségbeesett sóhaj: “De mit csináljak még? Csak mondjátok meg, mit tegyek, egyszerűen csak meg akarom érteni, miért nem tudok meggyógyulni.” És ebben a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt, meghallottam egy halk, szeretetteljes, szelíd hangot: „Mindig ez a sok akarom.” Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy bennem hangzott csupán el ez a mondat, vagy ténylegesen szólt hozzám valaki. De egy pillanatra annyira megdöbbentem, hogy abbamaradt bennem a végtelen önsajnálat. Visszabotorkáltam az ágyamba, és elgondolkoztam ezen a mondaton: „Mindig ez a sok akarom.”

Gyerekként szigorú, autoriter apa mellett nőttem fel, gyakran hallva a mondatot: „Ha én erre azt mondom, hogy fekete, akkor az fekete, akkor is, ha fehér.” Látszólag csendes, visszahúzódó és a végtelenségig alkalmazkodó lettem, mert megtanultam, hogy így lehet a legjobban elkerülni a kioktatást, megszégyenítést, lekezelést. Ám ha gyerekként elnyomva, korlátozva érzed magad, miközben egy zabolátlan, nyughatatlan, szabad lélek vagy, akkor az elnyomás haragot vált ki benned. És ha a haragot megélni nem tudod, nem mered, nem szabad, akkor abból egy mély, elementáris dac lesz. A dacomat követve 18 évesen egy sporttáskával a kezemben rendkívül dramatikusan bejelentettem otthon, hogy akkor én most leléptem, és azt hittem, ezzel együtt az annyira vágyott szabadságomat is megleltem. Több mint 3 évtized távlatából visszanézve látom, hogy nemet mondani apának a szabadsághoz vezető út egy fontos lépése volt csupán, mert a valódi szabadság csak belülről nyilvánulhat meg.  A daccal ugyanis az a legnagyobb probléma, hogy dacból cselekedve továbbra is a másikra figyelsz, és nem magadra. Nem azt teszed, ami neked jó, hanem ami neki nem. Nem befelé figyelve szabadon döntesz, hanem kifelé igazodva. Mert a „csak azért sem” ugyanúgy igazodás, mint az alkalmazkodás.

A dacos akaratosság persze rengeteg energiával vértez fel, így mentem előre én is, fáradhatatlanul megvalósítva egyik célomat a másik után. Aztán egyszer elakadtam. Nem kicsit, nagyon. Azt éreztem, mintha elakadt volna a szekerem, és hiába tettem meg mindent, ami addig működött, hirtelen semmi nem működött már. Dühös lettem, csalódott, elkeseredett, még elszántabb (ma már tudom, még akaratosabb), de nem mozdult az életem. És akkor jött a betegség, és a mondat: „Mindig ez a sok akarom.”

Tanárom, mentorom, Veit Lindau szavai hozták a nagy felismerést számomra, aki bár férfi, és a legsikeresebb online tréningje a célok megvalósításáról szól, mégis ő volt az első, akitől hallottam a tudatos teremtés, a célok megvalósításának női aspektusairól is. Mert miközben a célok megvalósításának férfi oldalával tele vannak a könyvespolcok, nagyon ritkán hallunk azokról az alapelvekről, amik inkább a női energiáknak felelnek meg. Így jutottam el én a felismeréshez, hogy az akaratosság helyett az odaadás megtanulásának érkezett el az ideje. Megértettem, hogy egy célom elérésén dolgozhatok a 3 éves gyerek „de én akarom” hozzáállásával, vagy a „készen állok rá” érettségével. És hogy a kettő között világok vannak. Az akaratosság mögött görcsösség van, befeszülés, ami egy ideig működik ugyan, de megkeményít, és gyakran kiégéshez vezet. Megszerzem, amit akartam, és végül már nem is tudok neki örülni. Az odaadás mögött elfogadás, bizalom van. Tudom, hogy megkapom, amire szükségem van, és megtörténik, amikor készen állok rá. Bízom az életben, és együttműködök vele. Elfogadom a helyem az Univerzumban, és elfogadom, hogy az nem körülöttem forog. És legfőképpen átélem az odavezető út minden pillanatát, örömét.

Az természetesen izgalmas kérdés, hogy hogyan jutok el az akaratosságtól az odaadásig. Hiszen természetesen nem lehet erőltetni a nem akarást. Nekem a legtöbbet az élet segített ebben, azokkal a helyzetekkel, amikor nem kaptam meg, amit akartam. Hiába tettem meg mindent, hiába akartam nagyon, nem és nem jött össze. Ilyenkor persze szomorú voltam, elkeseredett, és aztán egyre gyakrabban megszólalt bennem a hang: „Mindig ez a sok akarom.” És akkor elmosolyodtam, magamhoz öleltem a dacos belső gyermekemet, és szelíden annyit mondtam: „Rendben, legyen meg a te akaratod!”