Amikor a transztáncról mesélek, gyakran megragadja a hallgatóm, olvasóm figyelmét a transz szó, persze olyan is van, hogy éppen elijeszti. Kapcsolódik valami misztikus a szóhoz, „transzolni”, „betranszolni”, ezért nem ritkán elvárásokkal megyünk el oda, ahol transzot, módosult tudatállapotot ígérnek nekünk. Én az első transzlégzésem előtt mindenféle vágyképet dédelgettem magamban, hogy majd színes lesz, földön túli, fanfárok hangja adja az aláfestő zenét, és Jézus, meg a csuda tudja ki mindenki jelenik majd meg nekem. Mondjuk Isten tenyerét láttam, de ezt leszámítva semmi nem teljesült az elvárásaimból. És ez így volt jó.
Transztáncvezetőként minden szertartás előtt elmondom, a legbiztosabban úgy tudod tönkretenni az estédet, ha akarsz. Jól akarod magad érezni, mélyre akarsz menni, választ akarsz kapni, meg akarsz gyógyulni. A szertartás során egy szent térben táncolunk, ahol minden érted van, és nem pedig úgy, ahogyan te akarod. Ez a tér egy templom, ahol a lelkeddel, legmélyebb önvalóddal találkozhatsz. Ha képes vagy elengedni az akarást, és helyette megengeded, hogy mindaz, ami számodra itt és most fontos, megérkezzen hozzád lehetővé teszed, hogy a lelked utazzon, és képes leszel befogadni ennek az utazásnak az ajándékát. Ellenkező esetben a rituálé egy hatalmas akarás lesz, aminek a végén garantáltan csalódott leszel, miközben a számodra fontos üzeneteket sem veszed észre.
A legutóbbi szertartás után érkezett az alábbi visszajelzés, amit a szerző engedélyével teszek közzé. Kristálytisztán, átélhetően mutatja meg azt a folyamatot, amiről írok:
„Amint felkötöttem a kendőmet, eleredt a könnyem. Végre elindult a zene, lehetett lélegezni. Kezdtem is lélegezni, de nem éreztem semmit, nem volt erőm, kedvem lélegezni. Mi van? Nehogy már! Alig vártam, hogy itt legyek, most meg nincs kedvem semmihez, nincs kedvem lélegezni. Megdöbbentem és bosszankodtam, és továbbra is fáradt és kedvetlen voltam. Aztán hagytam, hát legyen, akkor lefekszem. Nem örültem ennek, de mit csináljak, ha ez hív. Aztán jött egy indiános zene, és amellett nem bírtam fekve maradni, szólítottak, hívtak az indiánok, láttam, éreztem is őket körbe megint mindenhol, láttam a vidéket, valahogy az az érzésem volt, hogy azt sugallják, ők mindig itt lesznek, mindig itt vannak velem. Megnyugtató és otthonos volt. Megnyugtató volt, hogy a szomorúságommal együtt elfogadnak, biztosítanak arról, hogy oda tartozom. És megnyugtató, hogy itt vannak valahol bennem.
Ahogy ennek a zenének vége lett, megint elgyengültem, elkedvetlenedtem, mint akiből kihúzták a tápcsatlakozót. Rájöttem, hogy nincs értelme tovább küzdeni az érzés ellen. Ez egy transztánc, nem lehet tudni, merre akar vinni, ez nem mindenáron egy vidám péntek esti táncos buli. Hát legyen! Le akarok feküdni. Kell egy párna, magamhoz akarom ölelni. Szomorú és dühös is vagyok. Lehet, ma a földön fekszem végig, az is rendben van. Átbotorkáltam a másik hangfal közelébe, leléptem a szőnyegről. Hát legyen! Eddig nem akartam lelépni a szőnyegről, mert ez az élet helye. Leültem egy párnára, egy másikat meg magamhoz öleltem. Kicsit mérges is voltam rá. Tudom, miről szól ez, és már elegem van belőle! Lefeküdtem, éreztem, a helyemen vagyok, ellazultam, még mindig nem volt kedvem lélegezni. Annyira ellazultam, azt hittem, még el is alszom. Aztán el kezdtem figyelni, magamra, a testemre, és el kezdtem érezni a zenét. Hagytam, hogy dübörögjön át rajtam. Szóltak, dübörögtek a dobok. Fölöttem táncoltak. Nehéz volt elfogadni, hogy odébb zajlik az élet, én meg megint itt fekszem gyengén, egyedül. Gyerekkorom jutott eszembe, hányszor éltem meg, hogy mikor beteg voltam, nyomtam az ágyat, s hallottam a játszótérről beszűrődő gyerek hangokat, aha, péntek van, mások egészségesek, mozgékonyak, én meg itt vagyok fájdalomban, kibírhatatlan, szomorú. (Szerettem viszont, mikor már jobban voltam hogy napközben nyugalmas egyedül lennem.) Aztán új, sokkal erősebb, hangosabb zene jött, még dübörgősebb. Ez nagyon erősen hatott. Annyira átdübörgött rajtam, szinte belülről kopácsolt, nem lehetett tovább maradnom a földön. Visszatértem. Táncoltam, pörögtem, éltem. „
Az élet körforgás, áramlás, változást, amit megakasztunk azzal, hogy nem akarjuk elengedni, ami „jó”, és el akarjuk kerülni, ami „rossz”. Az akarat, ami erő, amikor jól használom, gát, amikor rosszul. Érdemes tehát megtanulni az akaratunkat – ahogyan minden más bennünk áramló energiát – uralni, ahelyett, hogy az irányítana minket.
Ha kedvet kaptál a transztánchoz, szeretettel várlak valamelyik transztáncrituálénkon. Időpontokért és további információért kattins.
Megnézem
