„Árnyék témában” gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni a pozitív árnyékról. Személyiségünk azon pozitív oldalairól, ami bennünk is megvan – most még tudattalanul    megbújik   –   és    időnként
„kívülről”  felvillan,  egy-egy  vágyott  tulajdonság
formájában.

Azt tapasztalom, hogy amikor az önismereti utunkban az árnyék témához érünk, akkor először – és még nagyon sokáig – azokat a „sötét” részeinket kezdjük el felfedezni és megismerni, amivel eddig nem voltunk hajlandóak szembenézni.

Nekem ők voltak azok (a teljesség igénye nélkül): Dühös vagyok, sőt, van bennem egy csomó agresszió, csak eddig azért nem vettem észre, mert elfojtottam. Tele vagyok fel nem dolgozott fájdalommal (melyek leginkább a gyerekkoromból táplálkoznak). Nincs önbizalmam, nem vagyok elég jó (elég szép, elég okos, elég fiatal, stb), így aztán nem tudom elfogadni magam úgy, ahogyan vagyok, amilyen vagyok. Nem igazán ismerem magam, így aztán nem tudom (nem merem) képviselni saját érdekeimet sem. Nem vagyok elég bátor, hogy kísérletet tegyek arra, hogy megpróbáljak őszinte lenni, és megélni azt, amilyen most vagyok, így aztán álarcokat hordok, szerepeket játszom – mindig az elvárásoknak és külső (vagy akár önmagam felé támasztott) igényeknek megfelelően, mert akkor talán elfogadnak.

Gyanítom, hogy Neked is ismerős a fenti felsorolás, aki most ezeket a sorokat olvassa. Az önismereti út (szerintem) egyik fontos felismerése az, amikor rájövünk arra a megdöbbentő dologra, hogy még a fájdalmainkban és szenvedéseinkben is hasonlóak vagyunk! Akármennyire szeretnénk mások lenni, feltűnni, különbözőek lenni – vagy akár visszavonulni, szürkének lenni, láthatatlanná válni, eltűnni – mégis az érzéseink, vágyaink és fájdalmaink nagyon hasonlítanak. Ha pedig ezekben is hasonlítunk egymásra, akkor minek őket dugdosni, titkolni, rejtegetni? Nem lenne jobb egyenként elővenni őket, hátha mégsem olyan ijesztőek, mint elsőre látszanak?

A düh mögött ott lehet annak lehetősége, hogy kiálljak magamért. A gyermekkori fájdalmas történetek feldolgozhatók és újraírhatók. Nem szükséges egy elképzelt (belső) képnek megfelelni, elég csak alaposan a szemébe nézni annak a csodálatos lénynek, aki a tükörből visszanéz. A bátorságot pedig a félelmetes ismeretlennel való sikeres próbálkozások edzik. Az igazi erő abban rejlik, ha leveszem az álarcokat, és fel merem vállalni saját sebezhetőségem. Az, akit az álarcok alatt találok, különlegesebb és egyedibb mindannál, amit eddig el tudtam képzelni, vagy aki valaha lenni akartam.

Egy ilyen lény képes nemet mondani, és elfogadható számára az, ha a másik nemet mond valamire. Egy ilyen lény nem túl sok – vagy ha valakinek az, akkor megkeresi azokat, akiknek a túl sok éppen jó! Egy ilyen lény kíváncsi mások másságára, keresi a másik különbözőségét, és örül, ha önmagánál „őrültebbel” találkozik.

Arra hívlak, hogy keresd meg magadban ezt a lényt!