Tudom, nemrég írtam már a barátságról, most hasonló téma került elő bennem – egy tegnapi beszélgetés fejlődött tovább bennem – miközben főzök, és miközben ez a zene szól:
Leültem megnézni ezt a felvételt. Gyönyörű, ahogyan a két előadó adja mindazt, ami belőle jön, és közben a zene, a közös nyelv segítségével valami egészen döbbenetes összhang, elképesztő egység alakul ki ott a színpadon, és ennek tanúi lehetünk. Láthatóan mindketten elképesztően élvezik azt, amit csinálnak… és azt hiszem, hogy az élet minden területén ez a kulcs a kapcsolódásokban! Ha élvezettel csinálunk együtt valamit, mi ketten (vagy épp többen), akkor abból valami egészen különleges élmény születik.
No de mi kell ehhez? Kell az a tudás, hogy rendben lévőnek érzem önmagam, és téged is. Elfogadlak úgy, ahogy vagy, a hibáiddal, a félelmeiddel, a vágyaiddal, és tökéletesen elfogadom önmagam is, úgy, ahogy vagyok. Nagyon fontos felismerés az életben, hogy hibázhatok, hogy nem vagyok tökéletes. És óriási lépés, ha képes vagyok elfogadni és szeretni önmagam ezzel a felismeréssel együtt is. Ehhez kell felnöveszteni a bennem lévő – egyik énrészt legalább – felnőtté. Mert a bennem lévő szerető és elfogadó szülő tudja megadni a gyermeki énrészemnek a figyelmet és a szeretetet. Senki más! Ha képes vagyok figyelemmel, odaadóan, jól gondoskodni önmagamról, megismerni a szükségleteimet és a vágyaimat, és én magam kielégíteni azokat, akkor tudok JÓL kapcsolódni veled. Akkor már nincsenek elvárásaim feléd. Akkor már elfogadom azt, aki vagy, amit épp most adni akarsz és tudsz nekem, és az éppen elég! Nem akarok többet, nem akarom, hogy másképp legyen, nem akarlak „megszerelni” sem téged, sem saját magam.
Az önmagam felé irányuló elvárásaimmal kapcsolatban viszont… nos szükségem van arra, hogy megismerkedjek a bennem élő „szigorú szülő” énrészemmel. Azzal, aki állandóan ostoroz, aki folyamatosan az elvárásaival jön, aki mindenáron tökéletesnek akar látni…
Első lépés, hogy tudjam, hogy ő bennem él. Hiába hivatkozom a szüleimre, a nagymamámra, a szigorú neveltetésemre, a tanáraim rossz hatásaira, vagy folyamatosan megtalálom a külvilágban azt, aki a „hibás”… Nos ez mind kifogás. Fontos, hogy észrevegyem önmagamban ugyanezt. Már nem az a gyerek vagyok, akit a nagymamája folyton piszkált azzal, hogy viselkedjen „rendesen”, és már a nagymamám nem is várja el tőlem, hogy viselkedjek rendesen. Bennem van egy rész – ami valóban az ő mintájára alakult ilyenné – aki folyton baszogat. Aki elvárja tőlem a tökéletességet. Aki azt várja, hogy megfeleljek. Aki mindent jól akar csinálni, és aki viszont, mindezért cserébe, azt várja, hogy a másik kielégítse az én szükségleteimet. Csak ez nem így megy. Senki nem azért van. Senki, aki kívül van!
Azt hiszem, hogy nagy lépés ebben a történetben, amikor képes vagyok elfogadni az én bennem élő szigorú szülő énrészt is. Persze, hogy elfogadom, majd amikor felismerem, hogy pont a valódi szigorú szülőmnek való megfelelni akarás miatt alakult ki ő bennem, védekezésképpen. Mert akkor, gyerekként azt hittem, hogy akkor majd szeretni fognak, ha pont ilyen szigorú leszek önmagamhoz. És a legnagyobb csavar a dologban: ha ezt a szigorú, bennem élő szülői énrészt is képes vagyok elfogadni és szeretni, akkor egy újabb nagy lépést tettem az önszeretetem felé… egyúttal a másik ember szeretete felé is.
(Győri Beatrix írása)