„EZ VAGYOK ÉN. ITT VAGYOK, ÉS ELFOGLALOM A HELYEMET” – TE IS FÉLSZ KÉRNI, RETTEGSZ ELFOGADNI?

Egyik kliensem, Zsuzska amolyan „bocs, hogy élek” típus. Biztos ismersz te is ilyen embereket, akik állandóan szabadkoznak, elbújnak a sarokban, illedelmesen minden jóságot visszautasítanak („nekem mindegy, jó lesz ez is”), és aztán a nap végén szomorúan, epekedve bújnak ágyba. 

Epekednek, hogy valakinek fontosak legyenek, valaki törődjön velük, valaki figyeljen rájuk, de valahogy nekik ezekből sosem jut. Amikor elkezdtük a közös munkát, kicsit egy éppen csak éldegélő, kókadt virágra emlékeztetett, aki igyekezett a lehető legkevesebb gondot jelenteni másoknak, miközben szenvedett attól, hogy ő senkinek nem számít. Rendkívül elkeseredett volt, tele sérelemmel, negatív gondolattal, csak úgy dőlt belőle a panasz.

Annak érdekében, hogy a negatív fókuszt megváltoztassuk pozitívra, eleinte a tudatos teremtés alapelveiről beszélgettünk sokat. A Think Big Evolution online kurzus segítségével alapvetően változtatta meg a hozzáállását, a félelmei, kétségei helyett végre elkezdett arról beszélni, mit akar, milyen céljai, vágyai vannak, mit szeretne megvalósítani az életében. És az eredmények nem is maradtak el, egyre jobban kivirágzott az élete, egyre több célja megvalósult, egyre inkább megjelent benne az az érzés, hogy kezdi álmai életét élni. Boldog párkapcsolata lett, megtalálta álmai munkáját, szép lakásba költözött, utazgatott.

A közös munka során rengeteget változott az élete, és rengeteget változtak a kapcsolatai. Először arra lett tudatos, valójában mennyi szeretet, odafigyelés, törődés veszi körül, amiket eddig észre sem vett. Később azonban arra is tudatos lett, hogy valójában nem tudja befogadni a törődést, figyelmet, sőt gondolkodás nélkül visszautasítja, elkerüli, vagy ha meg is engedi, mélyen belül rosszul érzi magát tőle.

Amikor azonban elkezdtük ennek a rossz érzésnek a gyökerét kutatni, egészen döbbenetes, és már rég elfeledett gyerekkori helyzetre bukkantunk. Zsuzska szülei gyerekkorában gyakran mondogatták neki viccesen, hogy „örülj, hogy nem adtunk be az árvaházba”. Egy kisgyerek természetesen nem tudja ezt viccként értelmezni, kialakult hát benne egy mély, és felnőtt korára teljesen tudattalan meggyőződés, hogy ő megtűrt személy, valójában teher a másik számára, és neki SEMMI nem jár az életben.

Ezért bármi pici törődést, ajándékot, odafigyelést, szeretetet kap, azért nagyon hálásnak kell lennie, és még félnie is kell, mert lehet, hogy egyszer csak besokall a másik, és kitessékelik őt a „fészekből”. Felnőttként, racionálisan ez persze egyáltalán nem reális érzés, hiszen 19 éves kora óta eltartotta magát, gondoskodott magáról, semmitől nem kellett tartania, ám az ilyen mély, tudattalan meggyőződések egyáltalán nem logikusan működnek, az általuk gerjesztett érzéseket pedig csak érzelmi oldással lehet kioldani, kibeszélni magunkból lehetetlen.

A mélyen a tudatában rögzült „nekem ez nem jár” érzés azt eredményezte, hogy nem volt képes elfoglalni a helyét az életben, nem volt képes a szeretet, gondoskodás áramlásában benne lenni, és folyton mindenért keményen megdolgozott, miközben mélyen mégis minden álma valóra válására érdemtelennek érezte magát. Nagyon szeretett volna ő is kapni, de képtelen volt elfogadni.

Gyerekként a gondozóink jóindulatára van bízva, mekkora helyet kapunk az életben, mennyire kerülnek kielégítésre szükségleteink, kívülről érkezik minden, amire szükségünk van. Ha ez a folyamat sérül, ha azt éreztetik velünk, hogy nem számítanak a szükségleteink, vagy azt tükrözik vissza, hogy nem érdemeljük meg a gondoskodást, akkor felnőttként pont mi magunk leszünk azok, akik elnyomjuk, kizsákmányoljuk saját magunkat. Okkal érkeztél a Földre, szereped, feladatod van, és az élet megad ehhez minden szükséges erőforrást. 

Az, hogy a rendelkezésre álló térből mennyit foglalsz el, hogy az erőforrásokból mennyit használsz fel, ez bizony már tőled függ, a te mély önképed fogja meghatározni. Ha elégedetlen vagy az életeddel, ha szerencsétlennek, kihasználtnak, elhanyagoltnak érzed magad, ha gyakran jelenik meg benned az érzés, hogy nem számítasz, nem vagy fontos, érdemes megvizsgálnod, vajon te magad mekkora teret vagy hajlandó elfoglalni.

Kezdetnek rögtön megteheted, hogy felállsz, széttárod a karjaidat, és néhányszor hangosan kimondod: „Ez vagyok én. Itt vagyok, és elfoglalom a helyemet.”