Szerző: Oros Andi

Van jelenleg olyan kapcsolatod, ahol a másik az „agyadra megy”? Van valaki a környezetedben, akivel vagy állandó konfliktusba keveredsz, vagy már napok/hetek/hónapok/évek óta szóba sem álltok egymással?
Kérlek, idézd most fel magadban ezt a személyt, idézd fel magadban, pontosan mi zavar benne, mi az, amivel benne nem tudsz megbékélni!

Kapcsolódni általában jó, azt is szokás mondani, hogy „az ember társas lény”, és a legtöbb ember retteg attól, hogy magára marad, magányos lesz. Ugyanakkor egy konfliktuoskkal terhelt kapcsolódás rengeteg fájdalmat, bosszúságot, sajnos olykor akár pusztító indulatokat is képes kihozni belőlünk. Ha valaha is átélted, hogy valakivel minden erőfeszítésed ellenére sem tudtál békés kapcsolatot kialakítani, talán meglepőnek fogod tartani, ha azt írom, ez az ember minden bizonnyal egy nagyszerű tanítód, zen mestered. (Most akár fel is idézheted magadban azt a személyt, akire az írásom elején emlékeztél).

Csak hogy még egy közhellyel vigyem tovább a gondolatmenetünket, szokás mondani, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. Ezt én most picit átfogalmazom: Az ellentétek kiegészítik egymást. És pontosan ez is a szerepük: kiegyenlíteni az ellentéteket, és ezzel létrehozni az egyensúlyt.

A Föld nevű bolygón számos univerzális törvény létezik, gondolhatsz akár a gravitációra, de ugyanígy meglehetősen általános, és nem megkerülhető törvény a kiegyenlítődés törvénye. Mit jelent ez a gyakorlatban? Például ha te „bocs, hogy élek” típus vagy, nehezedre esik kiállni önmagadért, képviselni magad, akkor teljes bizonyossággal lesz a kapcsolataid között legalább egy „úthenger” típus, valaki, aki bizony nem fél akár át is gázolni rajtad, ha a saját érdekei úgy kívánják. Így lesznek remek páros a mártír és az önző, a „megalszik a tej a szájában” és az „egy percet nem képes megülni a hátsóján”, a társasági ember a visszahúzódóval… és így tovább. Remek páros lesznek, kiapadhatatlan konfliktusokkal. Tudattalanul ugyanis mindig érezzük, ha valaki túlságosan kibillent az egyensúlyi állapotból, és hol harcisabban, hol ravaszabban, de újra és újra késztetést érzünk, hogy a másikat a középpont felé rángassuk. „Hogy lehetsz ennyire önző?” „Nem én vagyok az önző, te nem vagy képe kiállni önmagadért.” „Ha nem szórnád két kézzel a pénzt, nem jutnánk ide minden hónap végén.” „Nem én szóróm a pénzt, te vagy az, aki a fogához veri a garast.” Az  ehhez hasonló viták végtelen sora , bizony mérhetetlenül fárasztó tud lenni. Ugyanakkor hatalmas tanulás, fejlődés rejlik ezekben a kapcsolatokban, ha megtanuljuk jól használni a kiegyenlítődés törvényét.
Amikor az engem kiegyensúlyozó ellentétpárommal evezek egy csónakban, akkor választhatom az állandó csatározást, ami a legtöbb esetben a csónak felborulásához vezet, és választhatom a tanulást a másiktól. Ha a mártír eltanulja az önzőtől a saját igények képviselését, akkor máris elmozdul a kibillent szélsőségtől az egészséges középpont irányába, amivel önkéntelenül és elkerülhetetlenül hívja a másikat is a középpont felé. Az önző tanulhatja az önzetlenséget a társától, míg a mártír az egészséges önképviseletet. Valójában senki nem kedveli, ha meg akarják változtatni. Ha tehát a „változz meg végre” helyett képes vagy a „örömmel tanulok tőled” állapotába kerülni, izgalmas és csendes vízekre evezhettek zen mestereddel.