Szerző: Oros Andi

Az életünk minden történése lehet egy apró inspiráció, amiből kibomlik személyiségünk egy-egy újabb rétege. Az alábbi, teljesen banális történet egy izgalmas belső folyamatot indított el bennem, mely végül egy igazi aha-élményhez, egy erőteljes hatású felismeréshez vezetett a szükségletek megfogalmazásának és a kérésnek a fontosságáról. 

Elba szigetént töltöttünk néhány hetet, és egy este bekopogott hozzánk egy vendég a szomszédos apartmanból, megkérdezte, tudunk-e adni neki fogkrémet. Ők a férjével aznap érkeztek, és mivel ő azt hitte, a férje hoz fogkrémet, a férje pedig ugyanezt feltételezte róla, végül fogkrém nélkül indultak útnak. Banális eset, bármelyikünkkel megeshet, mi tudtunk adni fogkrémet, tehát minden gördülékenyen elrendeződött, és még egy kellemes ismerkedés, barátkozás is megindult a hozzánk hasonló korú, német házaspárral.

Közben bennem elindult egy belső elmélkedés, és amint később kiderült, a férjemben is pont ugyanaz. Egymástól függetlenül azon kezdtünk el gondolkozni, hogy mi ezt sosem tettük volna meg. Ha nem hoztam fogkrémet, aznap anélkül mosok fogat, majd másnap elmegyek az első boltba, és veszek. Miközben teljes bizonyossággal tudtuk, hogy ezt tennénk, beszélgetni kezdünk arról, hogy vajon miért? Miért is választanánk ezt a megoldást ahelyett, amit a német nő választott? Hiszen semmi rosszat nem találtunk a kérésében, teljesen természetesen és örömmel segítettük ki.

Mostanra talán megjelenik benned a kérdés, hogy mégis mi izgalmas lehet ebben a sztoriban, és pláne mi köze lehet a kedvenc témámhoz, az önszeretethez. 2016 óta tanulom, kutatom, tapasztalom – és most már tanítom is – az önszeretetet, sok száz emberrel dolgoztam ezen a témán. Azt tapasztalom, hogy azok, akik nem szeretik saját magukat, számos hasonló problémával küzdenek. Az egyik ilyen pedig éppen az önmagunk képviselete, a szükségleteink felvállalása és kommunikálása, a segítségkérés vagy épp a felajánlott segítség elfogadásának képessége.

Persze az életutak különbözőek, ki így sérül, ki úgy, mindenkinek egy picit más és más a mély belső meggyőződése, hiedelme, ugyanakkor sokan tapasztalják meg, hogy nem szeretnek segítséget kérni. Valahogy az a megszokott hozzáállásuk, hogy oldjuk meg önállóan, segítség nélkül. A fogkrémes eset után engem nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy mitől nehéz nekem a szükségleteimet kifejezni, azzal kapcsolatban szükség esetén kérést megfogalmazni.

A belső kutakodásom – nem meglepő módon – egy mély, gyerekkorban rögzült és mostanra teljesen tudattalan meggyőződésemhez vezetett vissza. Rájöttem, hogy belül, tudattalanul azt érzem, én egy megtűrt személy vagyok, nekem semmi nem jár, semmit jogosan nem kérhetek, és minden apró dologért, amit kapok – legyen az akár a munkám ellentételezése – nagyon hálásnak kell lennem. „Húzd meg magad és légy hálás, mert lehet, hogy honlap még ez sem lesz.”

Egyszerre felszabadító és megrendítő volt számomra, amikor sikerült felismernem ezt a tudattalan hiedelmet, amit ezek után az AnaLog módszer segítségével könnyen ki is tudtam oldani. És itt még nem zárult le bennem a folyamat, mert az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon hogyan tudom eldönteni, hogy melyik kérésem jogos, és melyik nem. Mit kérhetek másoktól, és mit nem? A válasz – ami nekem egy igazi aha élmény volt – egy reggeli ébredezésemben érkezett meg, amikor megértettem, hogy MINDEN szükséglet jogos.

Kérhetek bármit – természetesen emberi módon, nem követelve, és az esetleges elutasítást elfogadva -, hiszen a másik fél majd felnőtt módon nemet mond, ha ő nem akarja, nem tudja a kérésemet teljesíteni. Az elutasítást el kell tudni fogadnom, ám szégyenkeznem a kérés miatt nem kell.

Természetesen nem mindenkinél rejlik ugyanez a hiedelem a „nem tudok kérni” állapota mögött. Vannak, akiket korán magukra hagytak a szülei, ezért teljesen természetessé vált a számukra, hogy csak magukra számíthatnak. Másokat megszégyenítettek, ha segítséget kértek („Erre se vagy képes?”). A „nem akarok kérni” mögött sokszor bizonyítási kényszer van. („Bebizonyítom anyámnak/apámnak, hogy megállok a saját lábamon.”)

Más-más sérülések, hiedelmek vannak a háttérben, amit érdemes tudatosítani, és kioldani, felülírni – különben azt fogjuk érezni, hogy csak magunkra számíthatunk, semmilyen segítséget, támogatást nem kapunk, miközben éppen mi magunk tartjuk magunkat távol attól, hogy érezhessük, számítunk, fontosak vagyunk.

Mi a te történeted? Tudsz másoktól kérni? Tudsz segítséget elfogadni? Amennyiben nem, milyen mély, tudattalan meggyőződés áll ennek hátterében?