Nemrég megkérdezte tőlem valaki, hogy miért van annyi válás, miért olyan nagyon nehéz manapság együtt élni valakivel, még ha szeretjük is egymást?

Órákat lehetne szentelni ennek a kérdésnek, mert szerintem nagyon összetett okai vannak ennek, én most egy egészen speciális aspektusán gondolkodtam el.

Gyerekként arra szocializálódunk, hogy a boldog élet egyik alapvető pillére, hogy „megtalálod az igazit”, akivel „boldogan éltek, míg a halál el nem választ”. Ezt az igen téves elképzelést aztán szinte az összes szerelmes film még inkább megerősíti, mintha a feladat csupán annyiból állna, hogy megtaláljuk őt, pontosabban „Ő”-t.

Ugyan a házasságkötéskor – már ha bevállaljátok – elhangzik egy fél mondat: „Jóban és rosszban”, de ezzel nagyon nem szoktunk foglalkozni, meg amúgy is, a „rossz” kapcsán mindenki másra gondol, de leginkább külső nehézségekre, amik valóban gyakran össze is kovácsolják a párokat.

Aztán az érettségi napján „kilépünk az életbe”, és ettől kezdve elindul a nagy keresés. A nagy össznépi „keresd az igazit” játék sok variációban fut (ki keres, keres, de nem talál, ki talál, de csalatkozik), de most nézzük meg, mi vár ránk, ha megtaláljuk „Ő”-t! Élünk boldogan, míg a halál…?

Eleinte. Ha nem megyünk túl közel egymáshoz, akkor tulajdonképpen akár valóban a halálig, csak valahogy egyre inkább egymás mellett, mint együtt. Ha viszont élettel teli, eleven életet és kapcsolatot akarunk megosztani egymással, akkor szükségszerűen megérkezik a krízis. Aztán kis idő múlva a következő. Meg a rákövetkező, és az azt követő. Újra és újra. Miért?

Egyrészt azért, mert ha engeded, és nem a csendes elvegetálást választod, akkor változol. Szükségképpen te is és Ő is. A változás következtében pedig az addig működőképes, egymáshoz hangolt kapcsolati dinamikátok, harmóniátok megbillen. Ez a krízis. A megbillent egyensúly jelzése, hívás az élettől, hogy ahogyan te, vagy ő a változásnak köszönhetően egy magasabb rend felé törekszel, úgy a kapcsolatotok is egy magasabb minőségbe rendeződjön, intimebb szövetséggé váljon. Az élet egyik alaptörvénye ugyanis, hogy mindig minden egy magasabb rend felé törekszik. Te is, ő is, és az együtt-létetek is.

A másik ok, hogy mi, emberek kivétel nélkül sebekkel „lépünk ki az életbe”. Szocializációnk során – van, aki hisz benne, hogy már korábbi életeinkben – sérülünk, itt ott, sebeket szerzünk. Képzeld el, hogy megtaláltad „az igazit”. Másra sem vágysz mint közel lenni hozzá, átölelni, a karjaiban lenni. Igaz?

És milyen ez az ölelés, ha a testedet sebek borítják? Nos, a jó érzések mellett bizonyára fájdalmas is. Hiszen minden sérült pontod, amihez hozzáér sajog, fáj, ég. Valószínűleg te sem vagy tudatos rá, hol vannak a sebeid, ő aztán még annyira sem, így nem tud rád vigyázni, ő épp csak nagy örömmel magához ölel, te meg nem érted, „miért bánt”. A krízis tehát meghívás az élettől, hogy a sebeid, amik a másikkal való egyre intimebb kapcsolódás során megérintődnek, a felszínre kerülnek, tőled- és csakis tőled, nem a másiktól – gyógyításra leljenek. 

A kapcsolatodban minden krízis lehetőség. Döntési pont, útelágazás. Választhatod a „csalódtam”, „nem az vagy, akinek hittelek”,  a másik hibáztatása útját, ez esetben így, vagy úgy, de a kapcsolat meghal. Talán együtt maradtok – akár míg a halál el nem választ- ám elveszítitek egymást.
Dönthetsz azonban úgy is, hogy a krízis számodra a gyógyulás, a magasabb szinten történő új egyensúly esélye. Bár menekülnél, hiszen fáj, bár őt hibáztatnád, mert az mindig kényelmesebb mégis állsz a tűzben, maradsz a kapcsolódásban, megértve a fájdalom üzenetét, meggyógyítva azt, aki benned fáj. Ezt az utat választva mindig egy lépéssel közelebb kerültök egymáshoz. És ez csak a hab a tortán. Mert ebben az esetben a krízis legértékesebb ajándéka, hogy egy lépéssel közelebb kerülsz önmagadhoz.