Elmerengtem mostanában az ítélkezésen. A spiritualitásra fogékonyabbak körében gyakran találkozom a paradoxonnal: „Én mindenkit elfogadok, kivéve azt, aki nem fogad el mindenkit.”
Habár általában lelkünk mélyén érezzük, hogy egy másik ember megítélése (elutasítása) se nem jó, se nem igazságos, mégis ítélkezünk. A kérdés számomra most nem is csak az, miért tesszük, hanem az is, hogy vajon segít-e ez rajtunk valamit.

Amennyiben olvastad húsvéti bejegyzésemet, talán velem együtt elgondolkoztál a bennünk működő gyermeki csodavárásról, arról a téves elképzelésről, hogy a külvilágban valaki valamit, valahogyan megváltoztat, és ettől eljön a paradicsom, a béke, a szeretet, az egység, az akármi.  Szóval hogy előbb mindehhez a külvilág változzon. Hogy vannak a jók, akiket elnyomnak, és vannak a rosszak, akik büntetést érdemelnek. Ennek jeleként mostanában lépten-nyomon beleütközöm a „nekem van igazam” játékba, ahol igyekszünk egymást meggyőzni, és bebizonyítani, hogy a másik téved. És hogy míg én nem változom, hiszen jó vagyok, és nálam az igazság, addig ő változzon, mivel ő téved. Ez szerintem zsákutca. Miért is?

Az árok egyik partján abban reménykednek, hogy a bátor hazafi továbbra is megvéd minket a gonoszoktól, és akkor legalább nálunk béke lesz, míg az árok másik partján állók abban reménykednek, hogy ha elég sokan elég ügyesen taktikáznak, akkor sikerül megszabadulni a hazafitól, és akkor végre nálunk is béke lesz.

A húst nem evők abban reménykednek, hogy meg tudják győzni a húsevőket, mennyire gonosz, amit tesznek, és akkor majd senki nem öl ártatlan állatokat. A húsevők arra gyúrnak, hogy meggyőzzék a vegákat, hogy hús nélkül hiánybetegségben véreznek majd el, és akkor végre nem halnak meg ártatlan emberek.

Az egyik kultúra,/vallás tagjai bizonyosak benne, hogy ők találták meg az üdvözülés igaz útját, míg a másik kultúra/vallás az ördög műve, és pusztulásra ítéltetett. A másik, szembenálló tábor természetesen pontosan ugyanezt gondolja az előzőekről.

A homeopátiára felesküdöttek a gyógyszermaffiáról beszélnek, és szelíd gyógyulást ígérnek, míg a szkeptikusok máglyára küldenék az össze homaopatát, és tudományosan bizonyított gyógyulást ígérnek.

A felsorolást sajnos vég nélkül folytathajtom, és kérlek értsd jól, amit írok, egyik tábort sem gúnyolom, és nem is foglalok állást, ki hova tartozzon. Egészen egyszerűen azért, mert hiszem, valahol valamilyen mértékben mindenkinek igaza van, és én mindenkinek igyekszem látni az igazát. Szerintem – és ha jól megfigyeled az előbb felsorolt példáimat, te is láthatod – mindig mindkét tábor szükséglete ugyanaz, csupán csak más-más választ adnak ugyanarra a kérdésre. És folyamatosan győzködik egymást a megoldásuk igazáról, miközben láthatóan egymás meggyőzése sehova nem vezetett eddig sem, és állítom, hogy ezután sem fog. Mint fentebb írtam, ez zsákutca, mert a meggyőzés nem más, mint verbális agresszió (ami persze sokkal jobb, mint a fizikai, de ettől még erőszak), az erőszak pedig erőszakot szül, ami nem vezet sehova, illetve nem oda, nem az eredeti célunkhoz vezet.

Mert az árok bármely partján állsz is, bármely tábor meggyőződését terjeszted is, érdemes továbbgondolnod, hogy ha győzöl, győztök, utána mi lesz.
Mi lesz utána mindazzal a gyűlölettel, haraggal, irigységgel, féltékenységgel, félelemmel, amit most persze a másik tábor ellen fordítottál, ám valójában a tied?
És mit kezdesz a legyőzöttekkel, meggyőzöttekkel? Elpusztítod őket, mert ők rosszak? Megjavítod őket (így, úgy, amúgy), mert ők elromlottak? Kerítések mögé zárod őket, mert veszélyt jelentenek?
Ha így gondolod, akkor kérdezem tőled, ez mennyiben emelkedettebb, mint gyűlölni, kitaszítani, állatot ölni, vallásháborút folytatni? Hová jutottál így a béke, az üdvözülés, felemelkedés útján? Közelebb vagy ezekhez, mint előtte voltál? Biztosan nem.

Mit tehetünk ehelyett? Az integrál szemlélet egyik számomra kedvelt állítása: „semmi nem száz százalékban hülyeség.” Engem ez nyitottá tesz arra, hogy megpróbáljam megérteni a másik igazságát, a gyülölete mögötti félelmeit, az elutasítása mögötti szükségleteit.

Hiszem, hogy még a legelfogadhatatlanabb viselkedés, beszéd mögött is jogos szükségletek vannak, és szeretet. Aki a kerítésre eszküszik, az az egyébként tökéletesen jogos félelmeire talált egy szerintem rossz választ. Ám nem fog tudni megbékélni pusztán attól, hogy leköpöm, mert rasszista, ha éppen mi vagyunk többen, és megtehetem. Ha nem ismerem el a félelmét, és nem tudok neki érettebb megoldást mutatni, akkor csupán idő kérdése, hogy mikor lesznek megint ők a többen.

Amíg tehát nem értjük meg, hogy a másikat egészen pontosan mi vezérli (mik a jogos félelmei, szükségletei), addig csupán harcolni vagy megalkudni tudunk. Egyik is, másik is zsákutcába vezet, hisz győztesekkel és vesztesekkel nem lehet elérni sem a békét, sem a paradicsomot, sem az üdvösséget.

És hogyan érthetjük meg igazán a másikat? Hiszem, hogy az ítélkezés mögött egy igen mély bizonytalanság áll. Félelem attól, hogy nem vagyok elég jó, elég erős, eléggé szerethető, eléggé biztonságban. Én azt tapasztalom, sőt állítom, hogy az elutasításunk, ítélkezésünk azonnal gyógyul, amint önmagunk felé fordulunk, önelfogadással, önegyüttérzéssel, szeretetteljesen. És amint megváltod magad, te saját magadat, ezáltal könyörületessé, mások felé is elfogadóvá, jóságossá válsz. Békére lelsz magadban, és békét teremtesz magad körül.

Innen egyikünk sem jut ki élve – tartja a mondás. És én hozzáteszem: csak együtt tudunk boldogulni. Ez pedig sosem fog – mert nem tud – működni ítélkezéssel, elutasítással.