Hát itt vagyunk. Megérkeztünk az annyira nagyon várt 2017-es évhez. Amiről 2016 végén – meg egyébként 2017. január 1. óta minden nap – folyton folyvást csak azt olvastam, olvasom, mennyire jó év lesz, az újrakezdés, a nagy megvalósulások éve.

Valahogy szeretjük az ilyen gyermeki, tündéres, mágikus dolgokat. Csak el kell érni a 2017-es évig, aztán minden varázsütésre megváltozik.
Amióta elkezdődött ez a varázslatos év egyre-másra szembesülök vele, mennyire nehéz volt az előző év vége. Velem az élen szinte úgy kapartuk át magunkat az újba.

Az év legsötétebb időszaka tisztán mutatja nekünk, a hajnal előtti utolsó percekben legnagyobb a sötétség. Mielőtt megjelenik az első fénysugár, a sötétség – úgy tűnik – soha véget nem ér.

Spiri közegben sokat hallom a mondatot: „Szeretnék áramolni a flow-val. Kész vagyok meglovagolni az élet hullámait.”
Jó ezeket hinni, akarni, próbálni, amikor az élet éppen a mosolygós oldalát mutatja feléd. Hogyan működik ez nálad, amikor a nehezebb időszakokat éled át, és azok hullámait kellene meglovagolnod?

Tapasztalatom szerint, zsigerből két módon reagálunk. Van, aki elkeseredik, úgy érzi, hiábavaló volt minden erőfeszítése, még mindig „ott” tart, ott, ahol már olyan rég óta nem szeretne lenni. „Semmi értelme az egésznek” – omlik össze benne valami. Ez is odaadás, odaadom magam az önsajnálatnak, a szenvedésnek, a csalódottságnak, a hiábavalóság érzésének, gyakran a feladásnak.

A másik reakció a dac, harag reakciója, ami szemben az előzővel legalább aktív, cselekvő a passzivitás helyett. Dühös leszek az életre, a másikra, aki nem úgy viselkedik, ahogy kellene neki, önmagamra, mert nem úgy viselkedtem, ahogyan kellene nekem. Elutasítom, ami van, mert másnak, másképp kellene lennie. Attitűdtől függően meg akarom változtatni a másikat, vagy önmagamat. Ez is odaadás, odaadom magam az „akarom” erejének, a dacnak, haragnak.

Mindkét út közös vonása, hogy éppen az életnek nem adtam oda magam. A folyamatnak, ami éppen VAN. Mindkét út menekülés az ÉLET elől, önmagam elől.

Létezik egy harmadik út is. Ez az utat Oriah gyönyörűen fogalmazza meg:

„Azt akarom tudni csak, megérintetted-e már szomorúságod közepét, s kinyíltál-e az élet csalódásaitól, vagy bezárod összegörnyedt lelked, mert félsz az új fájdalomtól. Azt akarom tudni, képes vagy-e leülni a fájdalom társaságában, az enyémmel vagy a tiéddel, anélkül hogy elrejtenéd, elhomályosítanád vagy rendbe hoznád.” (Oriah: Meghívó. Édesvíz kiadó)

Ez a pillanat, amikor odaadom magam a folyamatomnak. Amikor csak egy pillanatra, de belelélegzem magam abba, ami épp VAN. Állok benne, kihúzott, egyenes tartással, és engedem, hogy HASSON. Még nem akarom érteni, pontosan mi történt, még nem keresem a megfelelő terapeutát, hogy megváltoztassam magam, és a megfelelő cselekvést, vagy szavakat, hogy megváltoztassam a másikat. Igent mondok arra, ami történt, és engedem, hogy megtörténjen VELEM, nem csak körülöttem.

Én igazán hiszem, hogy a 2017-es év az új kezdet éve lesz. És hiszem, hogy ehhez az új kezdethez sok pillanat vezet, amikor megkérdezi tőlem az élet: „Akarsz-e engem? Akarsz-e minden egyes pillanatommal együtt, legyen az fényes vagy épp sötét?”

A te válaszod hogyan hangzik?