Én 22 éve járom az önmegismerés útját, 13 éve kísérek másokat ezen az úton. Sok terápia, önfejlesztés, öngyógyítás és a több száz klienssel végzett munka tapasztalata nyitotta fel a szememet az általam legnagyobb csapdának tartott jelenségre: az önmagunk megszerelésének késztetésére. Ebben az írásban megfogalmazom, hogyan használjuk az önfejlesztést gyakran rossz célra, és nehezítjük ezzel saját magunk a fejlődésünket, gyógyulásunkat.

A legnagyobb démon

Te mitől szenvedsz a legjobban? Nincs elegendő pénzed? Nem bízol magadban? Nincs párkapcsolatod? Mindenki kihasznál? Boldogtalan házasságban élsz? Nem tudsz meggyógyulni? Képtelen vagy lefogyni? Sokan, sokféle problémával keresnek fel kliensek, akik az életük különböző életterületén akadtak el, és keresik a kiutat a problémájukból. A beszélgetéseink során eggyel mélyebb szinten különböző negatív berögződésekre, hiedelmekre bukkanunk.

Van, aki szenved az érzéstől, hogy „Nem kellek”, más újra és újra megéli a kapcsolataiban, hogy „Nem vagyok fontos”. Amikor ezek mögé az érzések mögé nézünk, végül mindenkinél kilyukadunk a hiedelemnél, hogy „nem vagyok elég jó.” Ez a hiedelem a gyerekkorban rögzül, amikor anya/apa elutasít, megharagszik, megszid, megbüntet, megver, majd később legtöbbször tudattalanul húzódik meg életünk valamennyi problémája mögött.

Gyermekként csak a „körülöttem forog a világ” nézőpontjából vagyunk képesek szemlélni, értelmezni a világot, minden miattunk van, és ha éppen baj van, annak is csak mi magunk lehetünk az okozói. Ha anya haragszik, azért én vagyok a hibás, akkor velem valami baj van, nem vagyok elég jó (szerethető). Ez a következtetés az, ami személyiségünk mélyén rögzül, hosszú-hosszú ideig teljesen tudattalan, és ez az a (téves) hiedelem, amely a legnagyobb démonunk, szenvedéseink forrása.

Felnőve sokáig építgetjük az életünket, és mindaddig, amíg ebben sikeresek vagyunk, észre sem vesszük, hogy a mélyben önkorlátozó hiedelmet, hiedelmeket cipelünk magunkkal. Aztán ahogy jönnek a csalódások, kudarcok, problémák, esetleg egy-egy nagyobb krízis, kezdjük gyanítani, hogy valami nincs rendben. Az önmegismerés, öngyógyítás útja általában akkor kezdődik, amikor elkezdjük vállalni a negatív megtapasztalásainkért a felelősséget, és többé már nem a társunkat, főnökünket, a politikát vagy a körülményeket okoljuk, helyette feltesszük magunknak a kérdést: “hogyan járulok hozzá mindehhez én magam?”

A terápia csapdája

Téged mi indított el az önismeret útján? Én 34 évesen egy megrendítő betegség kapcsán kerültem egy mély, lelki válságba. Az éltem meg, hogy elviselhetetlen a lét magammal. Azt éreztem, ezen a ponton vagy kiszállok ebből az inkarnációból vagy valamin változtatok. Két kisgyerek anyukájaként nem választhattam az első megoldást, így aztán maradt az önmunka, öngyógyítás, terápia.

Tíz évembe telt, mire tudatos lettem a bennem zakatoló hangra: „ez lesz az, ez a módszer/terápia/workshop, ami majd végre megjavít. És akkor minden jó lesz”. Ne értsd félre, minden, amit tettem rengeteget segített. Hálás vagyok minden tanáromnak, terapeutámnak, segítőmnek. Egy ponton azonban szembesültem a ténnyel, hogy belül nagy intenzitással dolgozom a gyógyulásom ellen. Szerencsére egyik módszer sem hozta meg az „áttörést”, egyik sem „javított meg végre”, és ez annyira mélyen elkeserített, hogy kénytelen voltam feladni a megjavításom kényszerét.

És végül ez a feladás hozta el az annyira vágyott áttörést. Ez azt jelenti, hogy többé nincs problémám? Már nem járok terápiára? Dehogyis. Ez azt jelenti, hogy felhagytam a szenvedéssel. A probléma többé nem probléma a számomra, csupán tapasztalás, esetleg megoldandó helyzet. És ha felfedezek magamban egy kommunikációs vagy viselkedésmintát, ami akadályoz abban, hogy az utamon haladjak – vagy megterheli a kapcsolataimat -, akkor az AnaLog módszer segítségével kioldom azt.

A belső motivációm azonban már nem az, hogy “megjavítsam magam” vagy hogy “elég jó” legyek. Hanem hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki valójában vagyok. Hogy az élet rajtam keresztül a maga legteljesebb valójában megnyilvánulhasson.

Akkor mi a célja a terápiának?

Ha ideáig eljutottál az olvasásban, akkor lehet, hogy az a kérdés zakatol benned, hogy jó, jó, de akkor mi a célja a terápiának? Amikor gyerekként levonjuk azt a következtetést, hogy nem vagyunk elég jók, azonnal bekapcsol bennünk az “elég jóvá kell válnom (= meg kell felelnem anya, apa elvárásának)” kényszere. Ez pedig azt jelenti, hogy elkezdjük egyre kevésbé megmutatni, megélni, megtapasztalni azt az egyedi és csodálatos lényt, akiknek születtünk. Elkezdünk egyre inkább olyannak akarni látszódni, aki a környezetünk kimondott vagy ki nem mondott elvárása szerint elég jó, és ezzel párhuzamosan egyre többet elrejteni a valódi lényükből.

Ez engem erősen emlékeztet arra a folyamatra, ahogyan a tápláló élelmiszerek helyett egyre inkább már csak valaminek látszó, mesterségesen manipulált és valójában inkább megbetegítő, mint tápláló ételekkel etetjük magunkat. Bár a terápia során hibás mintázatokat javítunk ki, annak nem az a célja, hogy megszereljünk téged, mert elromlottál, hanem hogy lebontsunk rólad mindent, ami valójában nem te vagy. A félelmeidet, a bűntudatot, a kisebbségi érzést, a megfelelési kényszert, vagyis az érzelmi gátakat.

Hogy végre az legyél, aki vagy. Ha egy gyönyörű mosolygós alma, akkor az. Ha egy sejtelmes virág, akkor pedig az. A világnak ugyanis pontosan rád van szüksége. Abban a pillanatban, amikor megérkezik a szívedbe a felismerés, hogy csodálatos vagy, és minden rendben van veled, egy egészen új megtapasztalás bontakozik ki benned és körülötted. Elfoglalod a helyedet a nagy egészben és elkezded kibontakoztatni mindazt a szépet, jót és igazt, ami általad érkezhet a világba. Megmutatod magad a világnak, és felhagysz azzal, hogy elég jó akarj lenni – egyszerűen az leszel, aki vagy.