A félelem igen aktuális téma manapság, korábban ebben a bejegyzésben írtam róla.  A félelem zsigeri érzés, létfenntartásunk fontos eleme, mindannyian találkozunk vele. Van, akit képes teljesen megbénítani, mások szinte vágyják a félelmet, újra és újra feszegetve saját határaikat. A félelem bezárhat bennünket a már-már fullasztóvá vált langy-meleg komfortzónánkba, és vezethet bennünket a kiteljesedésünk útján. Vajon min múlik, hogy fogvatartónk vagy vezetőnk lesz a félelem?

Hadd kezdjem onnan, hogy mi az érzelem!
Daniel Goleman Érzelmi intelligencia című könyvében ad egy jól használható definíciót: „Az érzelmek lényegében egytől egyig cselekvésre való indítatások, az evolúció által belénk táplált, azonnal bevethető minták.” Ebből a definícióból két dolog biztosan kiderül: Az egyik, hogy az érzelmek belénk táplált biológiai programok, kevés közük van tehát a tudatossághoz, a másik pedig, hogy az érzelem és a cselekvés jó esetben együttjár. Megerősíti ez utóbbit az érzelem latin megfelelőjének (Emocio) jelentése is ami nem más, mint elmozdulás. Az érzelem és a cselekvés tehát együttjárnak. Legalábbis az állatoknál és a gyerekeknél, mert a jól nevelt felnőtteknél ez gyakran már nincs így.

Az érzelmek szerepe az, hogy jelzik azokat az eseményeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és motiválják az irányításukhoz szükséges magatartásokat.
A félelem jelzi, hogy ingoványos, ismeretelen területre tévedtél. Evolúciós üzenete: „üss vagy fuss”. Szerepe az életedben, hogy biztosítsa a védelmedet, óvatosságra intsen, összpontosításra ösztönözzön. Ezért aztán a félelem – legalábbis egy pillanatra – lebénít, hiszen időre van szükségünk, hogy eldöntsük, az adott helyzetben a menekülés vagy a védekezés a legmegfelelőbb reakció.  Jelez számunkra: „Figyelj, vigyázz, légy éber!” A félelemnek tehát fontos szerepe van, félelem nélkül élni lehetetlen, és nem is lenne túl praktikus. A félelem ugyanakkor csupán egy jelzés, az éberségre való felhívás, és nem ok arra, hogy valamit ne tegyünk meg.
Mivel a félelem egy az evolúció által belénk táplált program, ezért érdemes abból kiindulnunk, hogy mindenki fél, amikor ismeretlen területekre téved, amikor – a jelenlegihez hasonló – bizonytalan, tervezhetetlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerül. Ilyen helyzetekben mindenki fél, a félelem egy természetes reakció. Ugyanakkor vannak, akiket teljesen megbénít a félelem, olyanok is akadnak, akik egy életen át egy helyben toporognak, akkor is, ha valójában szenvednek az egykor kényelmes komforzónájukban, mások pedig jól jönnek ki a nehéz helyzetekből, és akár újra és újra kihívások elé állítva magukat folyamatosan változnak, fejlődnek, növekednek. Mivel a félelem mindkét oldalan adott, valami máson kell múlnia, hogy bénultan megrekedek, vagy a félelemmel együtt is képes vagyok cselekedni.  Itt jön be a képbe az, amire én azt mondom, tudni érdemes „jól félni”.
Jól félni azt jelenti, hogy figyelsz a félelem jelzésére, ugyanakkor nem hagyod, hogy megbénítson, vagyis óvatosan, körültekintően, éberen ugyan, de cselekszel. Amikor jelez a félelemed, megállsz egy pillanatra, átgondolod, mire figyelmeztethet a félelmed, és körültekintően cselekszel. Ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, arra van szükséged, hogy az áldozat helyett cselekvő légy. Míg az áldozatok nem vállalják a felelősséget az életükért, sajnálják magukat, haragszanak a körülményekre (vagyis elutasítják azokat), addig a cselekvő ember (Castaneda megfogalmazásában a Harcos) önsajnálat helyett lehetőségeket keres, mások hibáztatása helyett felelősséget vállal, elfogadja a körülményeket, és abból igyekszik kihozni a legtöbbet. Az áldozat úgy hiszi, nincs választása, ezért tehetetlennek érzi magát, és bénulttá válik. A cselekvő tudja, hogy minden helyzetben van választása, ez pedig megadja neki a cselekvéshez szükséges energiát. Az áldozat a körülményekben gátakat, akadályokat, ellenséget lát, a cselekvő számára a körülmény nem más, mint a szél, ami jól befogva a vitorlájába hajtóerővé szelidül. Míg az áldozatnál a félelemből bénultság, aggódás, szorongás lesz, a cselekvőnél belső erő.
Ha azt érzed, megbénít a félelem,  képtelen vagy bármi mással foglalkozni, akkor érdemes megfigyelned a belső (gondolatok) és a külső (beszélgetések) kommunikációdat. Egészen biztos lehetsz benne, hogy a kommunikációd az áldozattudatosság jeleit mutatja majd. Mindaddig, amíg áldozatként tekintesz magadra, erőtlennek, tehetetlennek érzed magad, gátakat akadályokat látsz csak meg, és hiányozni fog a cselekvéshez szükséges erő.  Ha képes vagy az áldozat helyett cselekvő teremtőként tekinteni magadra és a helyzetre, a félelem átalakul cselekvőerővé, és egy teljesebb, kiteljesedettebb élet irányába mozdulsz.