Az élet élvezete

Valamikor az emberiség történetében kialakult a hiedelem, hogy az öröm, az élvezet, az extázis bűnös és az ördögtől való.

Korábban a természeti népek megadták a módját az ünneplésnek és sok ünnepük volt. Ilyenkor a nők feladata volt az ételek beszerzése és a főzés, a férfiak pedig vadásztak. Később, a vadászaton kívül is voltak a férfiak között  küzdelmek és versenyek, mely során kipróbálhatták erejüket, rátermettségüket és ügyességüket. A nők közben szépítették saját magukat és környezetüket, készültek az ünnepre. Az ünnepek alkalmával, fenséges ennivaló falatokat készítettek Isteneiknek, egyúttal önmaguknak. Az ünnepek alkalmával a mulatság, az imádság és a tánc, egyaránt szolgálta a kapcsolódást és a befelé fordulást; létrejött valamiféle meditatív-, vagy akár transzállapot. Ebben az állapotban az ember tud kapcsolódni legbelső önmagához, az önmagában lévő és a „külső” Istenségekhez egyaránt.

Egymás és a természet közelsége, egyúttal kapcsolódás egymáshoz és a természeti elemekhez, a finom ételek elfogyasztása, a mozgás, mind örömforrás és mind energiát generál. Ezek a tevékenységek, ha hittel és alázattal gyakoroljuk őket, óriási magasságokba képesek repíteni, általuk megtapasztalhatjuk a lét valódi örömét.

És egyszer ezt elvették tőlünk. Az energikus, életet élvező embert nehéz leigázni, nehéz uniformizálni és főleg nehéz irányítani. Az egység megszűnt, néhányan kiemelkedtek a tömegből és saját érdekeikre fókuszálva elkezdték a többieket leigázni. Mára ebből annyi maradt, hogy követünk egy mintát, amit a szüleink erőltetettek ránk, akik a saját szüleiktől tanulták. Messze már az eredeti cél és szándék – bár a leigázók jól hasznosítják még ma is annak eredményét, hogy ilyen alkalmazkodóak vagyunk.

Hogy mi a minta? Az örömnek, a felszabadult extázisnak ára van, túlzásokhoz vezet, „elvisz az ördög”.  Ki ne emlékezne arra, amikor gyerekként őszintén örülve, ugrálva, futkosva, táncolva, énekelve, lepkét kergetve egyszer csak elhangzott a mondat: „hagyd abba, mert ebből baj lesz”? Jókislányok és jókisfiúk lettünk és betartottuk a szabályokat.

csaj_vizbenAztán teltek az évek felnőttünk, és ma már ritkán emlékszünk arra az ártatlan és örömteli gyermekre, akik valaha voltunk, és ritkán vagyunk képesek szívből örülni, valóban élvezni az életet, mert a zsigereinkben lévő „parancs” azt súgja: „vigyázz, ennek ára van”.

Majd amikor megöregszünk és közel a vég, akkor egyetlen mondatot ismétlünk csupán: “ha még egyszer ott lennék, másképp csinálnám”. Vajon tényleg érdemes megvárni ezt a mondatot, vagy inkább félretéve a tanult, biztonságos hiedelmeket megengedni magunknak az egyre nagyobb örömöt, a boldogság valódi megélését, az élet élvezetét?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.