Szerző: Oros Andi

Valószínűleg egyetértesz velem, hogy a jelenlegi nyugati társadalom egyik fő jellemzője a fokozott individualizmus. Az egyén szabadsága, önmegvalósítása és indentitása elsődleges érték, szeretjük követni az álmainkat, rezonálunk a „légy önmagad” típusú üzenetekre, és szeretjük hangoztatni, hogy „mert megérdemlem.” Ez persze felszabadító, lelkesítő, ugyanakkor együttjár egy magányérzettel is, hiányzik a közösség, az együvétartozás élménye. Ebben a kettősségben benne van az ember két alapvető késztetése: az önkiteljesedés és az önmeghaladás vágya. Alapvető vágyunk, hogy megmutassuk magunkat a világnak, a figyelem központjában legyünk, ugyanakkor az is, hogy érezzük, egy nagyobb egység részei vagyunk, tartozunk valahova, valamihez. Szeretnénk, hogy figyeljenek ránk, ugyanakkor természetes késztetésünk, hogy figyeljünk másokra. Ennek a két késztetésnek az egyensúlyba hozása jellemzően komoly tanulási feladat.

Munkámból adódóan jellemzően olyan emberekkel találkozom, akik inkább a másikra figyelésben jók, könnyen alkalmazkodnak, figyelmet adnak, ám az önmagukra figyelés nehéz számukra, a szükségleteik kifejezése, képviselése rendre elmarad, ami belül csillapíthatatlan hiányérzetet hagy maga után. Ritkábban keresnek fel olyanok, akiknek megszokott, hogy önmagukat állítják életük középpontjába, és természetes számukra, hogy „körülöttük forog a világ”, miközben a másik emberre inkább csak a szükségletei kielégítésének eszközeként, vagy zavaró tényező képes tekinteni.  Ám egyik is és másik is az általam egészséges önérvényesítésnek nevezett energia kibillent formája. Ezért is szereti az élet nevű játékmester e két típust rövid úton egymás karjaiba vezetni. Hogy tanuljanak egymástól (legalábbis azután, hogy végre felhagytak azzal, hogy küzdjenek egymással), és az energiával egyensúlyba kerüljenek.

Szeretem Eckhart Tolle tanításait az ego meghaladásáról, ugyanakkor azt is hiszem, hogy az ego – legalábbis most még – egy nagyszerű eszköze a tapasztalásnak. Eszköz, amit jelenleg még nem igazán tudunk jól használni, és ezzel sok szenvedést okozunk magunknak és egymásnak. Ugyanakkor ez a szenvedés a legnagyszerűbb útja, hogy megtanuljuk az Egot jól használni, amit én érett egonak hívok.

Az egoista emberen még az egoja uralkodik, ezért öntudatlanul mindent és mindenkit az Egoja táplálására használ. 3 éves korban ez a fejlődési folyamatunk természetes szakasza, felnőttkorban azonban ez már egy éretlen működésmód, ami folyamatosan sok problémához vezet – elsősorban a kapcsolatainkban. Az ilyen ember úgy hiszi: „Én vagyok az univerzum központja (meggyőződése szerint kiérdemelten), én uralkodom, mások pedig azért vannak, hogy engem szolgáljanak. Elvárom tehát a tiszteletet és az elismerést.”

Az érett egoval rendelkező ember ellenben már tisztában van vele, hogy habár egyszerre ő is egy középpont is, ám egyben egy nagyobb egész része is. Ezért az egoját egy nálánál nagyobb cél (ügy) szolgálatába állítja, a tiszteletet pedig kiérdemli, és nem elvárja.

Az érett lélek tehát nem önmaga körül forog, hanem önmagán keresztül áramoltatja a fényt, ami másokat is emel.

Akár egyik, akár másik kibillent működésmódban ismersz magadra, elég csupán annyit tenned, hogy megfigyeled a közeli kapcsolataidat. A kritika helyett ezúttal a „Mit tanulhatok tőled?” – kérdését feltéve.