Szerző: Oros Andi
A munkám egyik legfontosabb része az, hogy hallgatok.
De nem csak a fülemmel.
Hallgatok úgy, hogy közben figyelek. Jelen vagyok. Ott vagyok azokkal, akik mesélnek nekem. Dolgozom nőkkel, férfiakkal, fiatalokkal és idősebbekkel, olyanokkal, akik jelentős anyagi gondokkal küzdenek, és olyanokkal, akiknek több pénzük van, mint amennyit képesek elkölteni.
És tudod, mi a meglepő? Hogy mindannyian ugyanazokat a történeteket mesélik. Más a helyszín, mások a szereplők, de a történeteik lényege ugyanaz: a kapcsolati dráma.
Úgy tűnik, nincs semmi, amire annyira vágynánk, mint arra, hogy valakihez tartozhassunk, valakivel kapcsolódjunk. És nincs semmi, ami annyi szenvedést okozna, mint a kapcsolataink.
A kapcsolati drámák
Az elmúlt 15 év során, miközben én hallgattam ezeket a történeteket, egy idő után kristálytisztán kirajzolódott bennem valami: a kapcsolati drámák mélyén három téves – de nagyon is érthető – feltevés húzódik meg:
-
A másik nem elfogadható. (A viselkedése, a szavai, a tulajdonságai miatt.)
-
Én magam nem vagyok elfogadható. (Ahogyan érzek, viselkedem, kommunikálok.)
-
Sem én, sem a másik nem elfogadható.
Ha alaposan megnézed, láthatod, a közös ebben a háromban az elutasítás: elutasítása annak, ami van.
A kapcsolati drámák azért vannak, hogy szembesítsenek minket azokkal az érzésekkel, amelyeket korábban nem volt lehetőségünk megélni feldolgozni, elengedni. Így érthető, hogy az első reakciónk sokszor a tagadás, a tiltakozás, a panasz. Hol a másikra, hol magukra, gyakran felváltva. Ilyenkor egy régi, feldolgozatlan érzelem újra aktiválódik bennünk, és – anélkül, hogy tudnák – minden mondatukkal csak olajat öntünk saját belső tüzükre.
Az én feladatom ilyenkor – ebben az első szakaszban – nem tanácsot adni, nem okoskodni. Csak ott lenni, jelen lenni. Együttérezni, megérteni, teret adni. Teret adni az érzelmeknek, amelyek egykoron nem kaptak lehetőséget, hogy kifejeződjenek. Visszaigazolni az érzelmeket, amelyek egykoron a külvilágból érkező reakciók miatt el lettek utasítva, el lettek fojtva. A gyógyulás nagyon fontos része ez, megélni, megengedni, hogy utána (és csakis utána) tovább lehessen lépni.
A továbblépés – mit árulsz el rólam?
Sokan rengeteg időt vesztegetnek azzal, hogy a másik fejében kutakodnak:
-
„Mit gondol rólam?”
-
„Miért csinálja ezt?”
-
„Mit akar tőlem?”
A kiábrándító igazság viszont ez:
A legtöbb ember nem gondol rólad semmit, hisz el van foglalva azzal, hogy te mit gondolsz róla.
És még ha gondol is valamit – te azt nagy valószínűséggel soha nem fogod megtudni, csak azt, amit te hiszel arról, hogy ő mit gondolhat rólad.
Az emberek zöme nem téged lát. Csak egy rád vetített képet, egy belső mozit, ami saját félelmeik, vágyaik, múltbéli sebeik tükröződése.
Ezért hát az érzelmek megengedése, kifejezése után a gyógyulás következő lépéseként a klienseim fókuszát a másikról, a helyzetről néhány kérdéssel visszaviszem saját magukra:
-
Mi zavar téged igazán abban, hogy ő így viselkedik?
-
Mi ebben számodra a legrosszabb?
-
Hogyan lett ez a te problémád?
Ez nem egyszerű, mert nehéz szembenéznünk azzal a fájdalommal, amit a múltból hozunk, ami a mienk, ami bennünk van, rólunk szól. Így hát inkább elkerüljük azt. és megpróbáljuk a másik viselkedését érteni és megváltoztatni. S bár ez legtöbbször csak elterelés, mégis állandóan arról beszélünk, gondolkozunk, miben kellene változnia a másiknak, vagy mi a baj velünk. Pedig:
-
A másikat megváltoztatni nem tudjuk, és nincs is jogunk hozzá.
-
Saját magunkat megváltoztatni pedig addig biztosan nem tudjuk, amíg elutasítjuk azt a részünket, aki sérült, sebezhető, elhagyatott.
Ez a részünk a bennünk élő gyermek – aki még mindig hordozza azt a régi sebet. És pont ő az, akinek a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy végre ne meneküljünk előle, hanem odaforduljunk hozzá.
A fájdalmat nem tudjuk elkerülni.
A szenvedés viszont – az már választás kérdése.
A fájdalom természetes velejárója annak, ha kapcsolódunk. Elkerülhetetlen, hogy néha megbántsunk valakit – vagy hogy minket bántsanak meg, akár akaratlanul is. Ez az emberi lét része.
De a szenvedés, az már egy belső harc eredménye.
Szenvedünk, amikor nem akarjuk elfogadni azt, ami történik. Amikor tiltakozunk, ellenállunk, menekülünk. Amikor nem tudjuk kimondani: „Igen, ez most fáj. De itt van. És én itt vagyok vele.”
A szenvedés ott születik meg, ahol elutasítás van. Az elfogadás azonban nem azt jelenti, hogy egyetértünk vagy tetszik, ami történt, hanem azt, hogy nem fordítjuk el a tekintetünket tőle, szembenézünk vele. Mert amit elutasítunk, az nem múlik el – csak mélyebbre fúródik.
Mit tegyél a következő drámában?
Legközelebb, amikor újra elönt a fájdalom, ne menekülj el előle. Engedd meg magadnak, hogy érezz. Találj valakit – akár egy barátot, egy szakembert, vagy egyszerűen csak egy üres naplót –, akinek őszintén kimondhatod azt, ami benned van.
Miután kisírtad, kipanaszkodtad magad, tedd fel magadnak ezt a két kérdést:
-
Mit árul el rólam az, ahogyan reagálok a másik viselkedésére?
-
Ha elfogadom ezt a felismerést magamról – mit kellene éreznem?
Aztán… csak érezd.
Ne agyald túl. Ne rohanj cselekedni. Ne akarj azonnal „megoldani” semmit. Csak állj ott, az érzelmed tüzében. És figyeld meg, mi történik:
Egy pillanattal azután, hogy azt hiszed, belepusztulsz – valami megváltozik.
A fájdalom szertefoszlik. Mint a sötétség, amit elűz a szeretet fénye.