Szerző: Oros Andi

Felmerült már benned a nem teljesen megalapozatlan érv, hogy “minek annyit a múlttal foglalkozni, úgysem lehet megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni”?  A munkámból adódóan tőlem gyakran kérdezik ezt, most egy kliensem esete kapcsán szeretném bemutatni neked, hogy miért van nagyon is sok értelme a múltat “bolygatni”.

Sándor (kitalált név) az ötvenes évei végén járó, magas beosztású férfi. Tulajdonképpen sikeres életet mondhat magáénak. Első házassága ugyan nem sikerült jól, de megajándékozta két csodálatos gyerekkel. A munkájában elismert szakember, jó anyagi körülményeket biztosítva ezzel magának és a gyerekeinek. Még abban a váratlan szerencsében is része volt, hogy negyvenes évei végén rátalált az igazi szerelem, egy odaadó, gondoskodó nő személyében, aki valóban tiszta szívből szereti őt.

Sándor azért keresett meg, mert közel állt hozzá, hogy elveszítse a párját, akit őszintén szeret és akire egész életében vágyott. “Hogy jutottam ide?” – kérdezte tőlem az első alkalommal, és talán benned is felbukkan olykor ez a kérdés, amikor nem érted, miért romlanak el olyan könnyen a kapcsolataid, amelyek elsőre annyira reménytelinek tűntek. Talán te is azt érzed, valahogy minden kapcsolódásod zátonyra fut, vagy épp hiába váltasz újra és újra munkahelyet, a végén mégis mindig ugyanabban a rossz munkahelyi helyzetben találod magad.

Ahhoz, hogy Sándor helyzetét megértsük (és te is elindulhass a megértés felé a saját ismétlődő mintáid kapcsán) először valóban a gyermekkorba érdemes visszamennünk. Sándort elhanyagolta és figyelmen kívül hagyta az anyukája, kisgyermekként elhagyatottnak, magára maradtnak érezte magát, ezért egész életében egy szövetségesre vágyott, aki mellette áll, törődik vele, akire számíthat. Mély, tátongó űr maradt benne, ami fájdalmas volt, és az egyik legérzékenyebb pontjává vált.

Első házassága pont illett erre a sebre, hiszen olyan nőt választott magának, aki elhanyagolta, figyelmen kívül hagyta, és valószínűleg igazán soha nem is szeretette. Jelenlegi párja azonban egy gondoskodó, odaadó nő, aki mindenben hozzá igyekszik alkalmazkodni, támogatni próbálja Sándort minden lehetséges módon. Tündérmesébe illő a kapcsolatuk, igaz?! Hiszen Sándor egész életében erre vágyott.

Sajnos nem. Amikor Sándor megkeresett engem, valójában már közel álltak ahhoz, hogy elváljanak, és ez engem egyáltalán nem lepett meg. A gyermekkori sérülések nyomot hagynak bennünk, gyakran akár oly módon, hogy még csak nem is vagyunk minderre tudatosak. Sándor jelenlegi kapcsolatát nem a múltja lehetetleníti el, hanem azok a hatások, érzelmi lenyomatok, amelyek a múltjából maradtak vele. A bűntudat és a szövetséges (anya) sajgó hiánya.

Gyermekként a nézőpontunkat két nagyon fontos elem határozza meg. Egyrészt (jogosan) azt gondoljuk, körülöttünk forog a világ, vagyis az nem fordulhat elő, hogy anya/apa nem ér rá, mással van elfoglalva, ha nekem szükségem van rá. Amennyiben ez a jogos szükséglet a gyerekkorban kielégül, úgy egy stabil, magabiztos, önálló felnőtt válik belőlem, aki képes gondoskodni a saját szükségletei kielégítéséről vagy képes akkor is stabil maradni, ha a szükségletei átmenetileg éppen nem tudnak kielégülni. Ám ha a jogos szükségleteink kielégítésében súlyos hiányt szenvedtünk, akkor olyan felnőtt válik belőlünk, akinek semmi nem elég. 

Hiába hallgatta Sándort már 40 perce a felesége, amikor egy pillanatra elkalandozott a figyelme, vagy mondjuk lejárt a mosógép, és felállt kiteregetni, Sándor máris kifakadt, hogy „megint nem figyelsz rám”.  A gyerekkori fájdalmas hiány hatására ugyanis nem arra figyelünk, amikor kielégül a szükségletünk, hanem arra, amikor „már megint nem”.

A másik meghatározó nézőpont, hogy anya és apa szent. Ha a közöttünk lévő kapcsolatban valami nem oké, akkor az miattam van, én vagyok a hibás. Ha anya elhanyagol, akkor velem van a baj, nem érdemlem meg, nem vagyok rá érdemes. Ameddig ez a (felnőttkorban már torz) nézőpont velem marad, addig a rólam odaadóan gondoskodó feleség valójában nem boldoggá tesz, hanem bűntudatot ébreszt, ezért „halálra idegesít az állandó gondoskodásával”. Ahogyan az Sándor szájából el is hangzott.

Mindezekből következően Sándor felesége abban a nehéz helyzetben találta magát, hogy miközben igyekezett Sándort boldoggá tenni, Sándornak semmi nem volt elég és állandóan panaszkodott, boldogtalan és elégedetlen volt. Nem meglepő tehát, ha idővel elege lett az egészből, és egyre kevésbé volt kedve figyelni Sándorra, gondoskodni róla. Hiszen kinek is lenne türelme egy lyukas zsákba lapátolni?! És ezzel a kör le is zárult, Sándor így teremtette meg újból a múltját, más színpadon, más szereplővel eljátszva ugyanazt, amit gyerekként élt meg. Ha a válást választotta volna, a következő kapcsolatában sajnos pontosan ugyanezt élte volna meg.

Sándor ehelyett szerencsére vállalta a felelősséget a kapcsolatáért, és a közös munka során kioldotta a bűntudatot, valamint megváltoztatva a fókuszát végre nem a hiányra fókuszált, hanem észrevette mindazt a törődést, szeretetet, amit megkapott az életben.

Mit tehetsz, ha te is azt éled meg, adott mintázatok ismétlődnek az életedben?  Érdemes legalább feltételezned, hogy ha valami ismétlődik az életedben, azt valahogyan te hozod létre, te teremted meg, ezért csak te tudod megváltoztatni is. A múltattad foglalkoznod pedig azért érdemes, mert bár mindazt, ami megtörtént megváltoztatni már nem tudod, képes vagy annak a jelenlegi életedre gyakorolt hatását megszűntetni. Ezzel pedig a múltadat ugyan nem, ellenben a jövődet képes vagy megváltoztatni. Az pedig máris nem tűnik haszontalannak, igaz?