Amikor megkérdezem valakitől, hogy szereti-e magát, gyakran kapom azt határozott választ, hogy „persze”. Amikor tovább feszegetem a kérdést rendszerint árnyalódik a kép, és gyakran kiderül, hogy a legtöbben azt a részünket szeretjük ugyan, akivel ki vagyunk békülve, a többivel azonban igyekszünk nem foglalkozni, és valójában alig ismerjük magunkat. Ha pedig még mélyebbre ásunk a témában, megnézve a hétköznapi tetteinket, önmagunk felvállalását, képviseletét, a szükségleteink kommunikálását, vagy azt, ahogyan magunkkal beszélünk, akkor legtöbbször igen negatív kép tárul fel önmagunk szeretetével kapcsolatban. 
Ha nem szereted igazán önmagad, ha nem köteleződtél el valóban – jóban-rosszban – önmagad felé, annak számos tünete van. Lehet, hogy túlhajszolod magad, mert mindenki más fontosabb. Hajt a megfelelési kényszer, ezért képtelen vagy nemet mondani. Rettegsz attól, hogy hibázol, és kiderül, hogy nem vagy elég jó. Gyakran kritizálod, ostorozod magad, esetleg azt érzed, nem érdemled meg, hogy szeressenek. A kapcsolataidban rendszerint alárendelődsz a másiknak, alkalmazkodsz, és eltűrsz minden bántást. Még hosszan lehetne sorolni a tüneteket, ám talán izgalmasabb a kérdés, hogy merre indulj, ha szeretnél barátságos kapcsolatba kerülni önmagaddal.

Egyáltalán mi az önszeretet?

Azt mindenképpen érdemes tisztáznunk, hogy az önszeretet nem azt jelenti, hogy a végletekig ajnározom magam, el vagyok ájulva mindentől, amit teszek, és azt gondolom, körülöttem kell, hogy forogjon a világ. Nem, ez sokkal inkább egy önző, nárcisztikus hozzáállás, ami valójában az önszeretet hiányára utal. Az önszeretet számomra azt jelenti, hogy elfogadom magam lényem legmélyéig úgy, ahogyan ebben a pillanatban vagyok – ott, ahol ebben a pillanatban személyes fejlődésemben, az életemben tartok. Az önszeretet olyan érzés, mintha lenne melletted valaki, aki minden helyzetben elfogad, szeret, megbecsül, és ez a valaki te magad vagy.  Amikor tudod, hogy egyedi és értékes ember vagy, aki sokat képes adni, megérdemli a boldogságot – és ennek tudatában döntesz és cselekszel is. Amikor a döntéseidben és cselekedeteidben figyelsz magadra is, és nem csak másokra. Amikor ismered a szükségleteidet, és nem hagyod azokat figyelmen kívül, ugyanakkor nem mástól várod el, hogy gondoskodjon azok kielégítéséről. Önmagad szeretése azt jelenti, hogy ha hibázol, ha éppen rossz passzban vagy, akár kiállhatatlan, nem bántod magad – egyszerűen együttérzel magaddal, és elfogadod, hogy most éppen nem vagy túl jól. Amikor valóban szereted magad, ahhoz egyfajta mély nyugalom is társul. A tudat, hogy mindig ott vagy magadnak, hogy vigyázol magadra, hogy szereted magad, bármi is történjék.

Miért olyan nehéz szeretni magunkat?

Ha önmagunk szeretete ennyi jó érzéssel jár, mégis miért olyan nehéz szeretni magunkat? Ennek számos oka van. Amikor gyerekként megtapasztaljuk az elutasítást, az fájdalmas és félelmetes, hiszen ki vagyunk szolgáltatva a szüleinknek, tőlük függ az életben maradásunk, ezért elkezdünk egyre inkább úgy viselkedni, hogy a lehető legtöbb elutasítást kerüljük el. Vagyis az életünk egyre kevésbé szól arról, hogy kik vagyunk, és egyre inkább szól arról, hogy kinek kell mutatni magunkat ahhoz, hogy a lehető legritkábban utasítsanak el bennünket. Így mire felnövünk, megtanuljuk, hogy alapvetően másokra figyeljünk, mások igényeinek akarjunk megfelelni, mi nem igazán számítunk, leginkább magunknak nem.
Gyerekként nem tudjuk az elutasítást a szüleink hibájának betudni. Mivel számunkra ők az „Isten”, ezért ha zavar van a kapcsolatban (anya vagy apa haragszik), az csak azt jelentheti, hogy velünk valami baj van. Így mire felnövünk, beépül személyiségünk mozgatórúgói közé a hiedelmünk: a „nem vagyok elég jó/nem vagyok szerethető/nem számítok/nem kellek” valamelyik változata.

Meg tudom ezt változtatni?

Szerencsére a gyerekkori berögződések felülírhatóak, az önszeretet tanulható.  Az első lépés, hogy eldöntöd, hogy megszereted magad. Az én döntésem elkeseredésemben született. Máig emlékszem a pillanatra, amikor elkeseredetten vetettem le magam az ágyamra, azt érezve, hogy engem tényleg nem szeret senki. Végtelenül magányosnak éreztem magam, és hogy őszinte legyek, nem is tartottam magam igazán méltónak arra, hogy szeressenek. Dacos ember lévén a végső elkeseredettség állapotában mégsem a feladást választottam, helyette nagyon mélyen bennem megszületett az elhatározás, hogy akkor majd én, legalább én szeretni fogom magam. Abban a pillanatban megszületett bennem a döntés, hogy ha már senki nem szeret, én leszek az az ember, aki csak azért is szeret engem.

Ekkor találtam rá arra a mondatra Müller Péternél, amit azóta is őrzök:

„Fogd meg erősen a saját kezedet, adj erőt magadnak, és éreztesd zaklatott, boldogtalan és félelmektől gyötört lelkeddel, hogy van egy igazi barátja: önmagad.”

Miután elköteleztem magam magam mellett először is felírtam a Müller Péter idézetet a lányomtól kapott rajzra, és kiragasztottam a szekrényemre, hogy ez legyen az első dolog, amit meglátok a reggeli ébredés után.  Ez volt az én szelíd emlékeztetőm, amikor elfejteném, hogy mit fogadtam meg, és újra a régi önbántó módon viselkednék magammal. És bizony eleinte sokkal többször feledkeztem meg a döntésemről, mint ahányszor emlékeztem rá.
Önmagunk nem szeretése ugyanis nem csak a múltban gyökeredző állapot, hanem legtöbbször egy napi szintű szokás, szokásrendszer is. Mindaddig, amíg nem vagyok rá tudatos, napi szinten erősítem önmagam elutasítását. Például amikor leejtem az ollót, és felszisszenek: „De hülye vagyok.” Vagy amikor igent mondok valamire, amire nemet szeretnék. Vagy amikor hallgatok, miközben valaki épp átgázol rajtam. Önmagam megszeretése tehát egy folyamat, egy út, mely során egyre jobban megismerem magam, és egyre több részemre vagyok kész igent mondani.

A múltam már a múltam, azon nem fogok tudni változtatni. Csak akkor tudom megváltoztatni az életemet, ha felelősséget vállalok a jelenemért, és megváltozom én magam. Ezzel teszem lehetővé magam számára az új jövőt. Önmagam megszeretésének útja számomra arról szól, hogy feltérképezem, hogyan állítom elő napi szinten önmagam nem szeretésének állapotát, hogy azt megértve, feldolgozva megtanuljam önmagamat tettekben, szavakban, döntésekben szeretni.

Méghozzá minden egyes nap.