2010-ben, amikor Szilvivel elkezdtük a közös munkát, volt egy álmunk, víziónk. Hittünk és máig hiszünk benne, hogy az élet célja, maga az ÉLET. Az élet, ami rajtad, rajtam keresztül akar megnyilvánulni, meg akarja mutatni azt az arcát, ami csak te vagy, mert az élet él, és élni akar.
Álmodtunk és álmodunk egy világról, ahol én és te egy EGÉSZ vagyunk a létezésünk legmélyéig, és ahol én és te RÉSZei vagyunk egy egésznek a létezésünk legmélyéig.

Amikor 2010-ben feladtam a biztonságot, egy vágy hajtott, hogy megmutassam, ki vagyok én, hogy megmutassam magam a világnak. Azt hittem, ez az önmegvalósítás. Az eltelt három évben ez az ÖN, fokozatosan megszelídült, és most azon dolgozom, hogy egyre nagyobb mértékben engedjem, hogy az ÉLET megmutatkozzon rajtam keresztül, mert most abban hiszek, ez az önmegvalósítás.

Tudatos vagyok, amikor ÉN háttérben vagyok, és figyelem, ahogy az ÉLET él rajtam keresztül, és ilyenkor csodák részese vagyok.

Tudatos vagyok, amikor az ÉN figyel, és csodálkozik, mert mindenben visszatükröződik és egyre jobban látszódik, hogy ki vagyok.

Tudatos vagyok, amikor amikor ÉN józan vagyok, miközben engem elöntenek az impulzusok, érzelmek, ösztönök. Tombol a vihar, ami szintén ÉN vagyok, és én állok józanul, mert ÉN nem a vihar vagyok.

Táncoltál már úgy, hogy eggyé váltál a tánccal, hogy nem voltál te és a tánc?
Éltél már úgy, hogy nem voltál te és az élet, mert eggyé váltál a léttel?

Amikor az önmegvalósítás lett életem középpontja, azt hittem, ez a folyamat egy építkezés, egy bányászat, ahol felhozom a rejtett kincseket és megmutatom a világnak. Ma azt hiszem, az önmegvalósítás egy bontás, egy kifényesítés, ahol eltávolítok mindent, ami nem én vagyok, és hagyom, hogy a FÉNY átragyogjon.

Azt hittem, egy akarás.
És rájöttem, hogy elengedés, odaadás, feloldódás.

Azt hittem, hogy egy cél, egy feladat,
És rájöttem, hogy kegyelem és áldás.

.

És már nem az nyugtat meg, hogy egyre többen jönnek, hogy változnak, a pénz, vagy a sikerek.
Az nyugtat meg, hogy amit belül érzek, és amit kívül látok, lépésről, lépésre egyre közelebb van egymáshoz.

Azt hittem, az önmegvalósítás, hogy tudom, ki vagyok, miért vagyok és aztán ez vagyok.
És rájöttem, az önmegvalósítás az, hogy minden én vagyok. És, amikor azt írom, hogy minden, akkor arra gondolok, hogy MINDEN.

Lélegeztél már úgy, hogy nem voltál te és a lélegzet, mert egy voltál a léttel?
Voltál már egy a léttel?
És mondd, mire vársz még?

———————————————-

„Hol vagy?
Járom az utcákat a városban, ahol laksz. Átszövöm álmaidat. Embertársaid szemén keresztül figyellek téged.

Minden könyvben, amit olvasol, otthagyom neked vágyam titkos üzenetét.

A téli hópelyhek, amik lágyan olvadón a szempilládra hullnak – egy próbálkozásom, hogy éberré csókoljalak.
Az első meleg tavaszi széllel cirógatom az arcodat. Minden egyes lélegzetvételeddel a bensődet ízlelem.

Létezésed minden pillanatában ott állok, hívlak, sürgetlek, imádkozom a lelked háza előtt.
Ezer különböző módon kopogtatok az ajtódon. Hangosan, mint a dühös kisgyermek kiáltása, és csendesen, mint a világegyetem örökkévalósága.

Vadul és követelőn cibállak, hogy a következő pillanatban óvó karjaimmal átöleljelek.

Nincs választásom, minden utat kipróbálok, ami hozzád elvezethet. Egészen addig, míg megnyílsz nekem – teljesen és feltétel nélkül.Míg mindent nekem ajándékozol, amid van, ami vagy.

Hol vagy?
Szükségem van rád.
Akarlak.

Az életed.”

Veit Lindau, Fordította: Herold Enikő