Ismerjük a múltunkból, emlékeinkből, vagy a jelenből, milyen az, amikor egy gyerek akar valamit.

Meglátja valaki másnál, és azonnal Akarni kezdi! Nem gondolkodik el azon, hogy miért kell neki, hogy szüksége van-e rá, egyszerűen csak akarja, és ez a vágy mindent elborít. Követelődzik, hisztizik, és minden eltanult praktikát lemásol annak érdekében, hogy a vágyott dolog az övé legyen. Lehet az egy újabb baba vagy egy újabb lego, ő akarja. Ebben van akarat és van erő (energia) sőt kitartás is, mégsem ez a valódi akaraterő. Ha a szülőktől kap egy ígéretet, hogy majd a születésnapjára megkapja, vagy majd elhozza neki a Mikulás, akkor képes várni, képes tanulni a türelmet. Később, amikor a szülők teljesítik a kívánságát, megjelenik az öröm, a beteljesülés öröme, ami egy ideig tart, majd elapad. Az óriási erővel vágyott dolog odakerül a többi játék közé, és megjelenik egy újabb vágy, elindul egy újabb kör.

A felnőttek esetében más a helyzet.  Megjelenik egy vágy, ami lehet, hogy céllá növi ki magát.  A felnőtt közben átgondolja, hogy ez valóban az ő vágya-e, végigveszi, hogy miért kell neki ez a dolog, hogy ezzel a vággyal milyen szükségletét elégítené ki, és felméri, hogy a vágya beteljesüléséért mit kell majd fizetnie, és ezt képes lesz-e vállalni, sőt képes lesz felvállalni a vágyát mások előtt. Ha a vágyból cél lesz, akkor tervezni kezd, és a tervezést a kivitelezés követi, apró lépésekben. Türelmesen és kitartóan teszi a dolgát nap, mint nap. Lehetnek visszaesések, lehetnek elbizonytalanodások – és a felnőtt tudja, ez is az út része.

Manapság hallok és látok felnőtt testbe bújt gyerekeket beszélni a vágyaikról. Látom, hisz ekkor egy szempillantás alatt Zsuzsannából Zsuzsika, Istvánból pedig Pistike lesz. Amikor egy felnőtt mesél a vágyáról, abban van Erő – amikor egy „felnőtt-gyerek”, akkor abban vágyakozás van, bizonytalanság, reménykedés, dac, versengés és félelem (pl. félelem attól, hogy megérdemli-e).

Amikor egy ilyen „felnőtt-gyerek” megkapja a vágyát, örül, boldog – egy darabig…. azután pedig újabb vágyak után néz.

Egyik esetben sem feltétlenül a „vágy-tárgya” dönti el azt, hogy melyik esetről beszélünk. Bárki vágyhat új autóra, új lakásra, távoli utazásra és boldog párkapcsolatra egyaránt. Az, ahogyan vágyunk és az, hogy a vágyainkért mit vagyunk hajlandóak tenni: ez különbözteti meg a felnőttet és a gyermeket.

Vajon a felvetett gondolatok fényében – és árnyékában – mit érdemesebb (hosszú távon) tenni? Vágyni tovább, vagy felnőni?

Ajánlott olvasmány: Váci Mihály: Még nem elég című verse

Szerző: Bea