Valamikor az emberiség történetében kialakult a hiedelem, hogy az öröm, az élvezet, az extázis bűnös és az ördögtől való.

Korábban a természeti népek megadták a módját az ünneplésnek és sok ünnepük volt. Ilyenkor a nők feladata volt az ételek beszerzése és a főzés, a férfiak pedig vadásztak. Később, a vadászaton kívül is voltak a férfiak között  küzdelmek és versenyek, mely során kipróbálhatták erejüket, rátermettségüket és ügyességüket. A nők közben szépítették saját magukat és környezetüket, készültek az ünnepre. Az ünnepek alkalmával, fenséges ennivaló falatokat készítettek Isteneiknek, egyúttal önmaguknak. Az ünnepek alkalmával a mulatság, az imádság és a tánc, egyaránt szolgálta a kapcsolódást és a befelé fordulást; létrejött valamiféle meditatív-, vagy akár transzállapot. Ebben az állapotban az ember tud kapcsolódni legbelső önmagához, az önmagában lévő és a „külső” Istenségekhez egyaránt.

Egymás és a természet közelsége, egyúttal kapcsolódás egymáshoz és a természeti elemekhez, a finom ételek elfogyasztása, a mozgás, mind örömforrás és mind energiát generál. Ezek a tevékenységek, ha hittel és alázattal gyakoroljuk őket, óriási magasságokba képesek repíteni, általuk megtapasztalhatjuk a lét valódi örömét.

És egyszer ezt elvették tőlünk. Az energikus, életet élvező embert nehéz leigázni, nehéz uniformizálni és főleg nehéz irányítani. Az egység megszűnt, néhányan kiemelkedtek a tömegből és saját érdekeikre fókuszálva elkezdték a többieket leigázni. Mára ebből annyi maradt, hogy követünk egy mintát, amit a szüleink erőltetettek ránk, akik a saját szüleiktől tanulták. Messze már az eredeti cél és szándék – bár a leigázók jól hasznosítják még ma is annak eredményét, hogy ilyen alkalmazkodóak vagyunk.

Hogy mi a minta? Az örömnek, a felszabadult extázisnak ára van, túlzásokhoz vezet, „elvisz az ördög”.  Ki ne emlékezne arra, amikor gyerekként őszintén örülve, ugrálva, futkosva, táncolva, énekelve, lepkét kergetve egyszer csak elhangzott a mondat: „hagyd abba, mert ebből baj lesz”? Jókislányok és jókisfiúk lettünk és betartottuk a szabályokat.

Aztán teltek az évek felnőttünk, és ma már ritkán emlékszünk arra az ártatlan és örömteli gyermekre, akik valaha voltunk, és ritkán vagyunk képesek szívből örülni, valóban élvezni az életet, mert a zsigereinkben lévő „parancs” azt súgja: „vigyázz, ennek ára van”.

Majd amikor megöregszünk és közel a vég, akkor egyetlen mondatot ismétlünk csupán: „ha még egyszer ott lennék, másképp csinálnám”. Vajon tényleg érdemes megvárni ezt a mondatot, vagy inkább félretéve a tanult, biztonságos hiedelmeket megengedni magunknak az egyre nagyobb örömöt, a boldogság valódi megélését, az élet élvezetét?

Az alábbi naplórészlet jól mutatja, hogyan lehet a félelmen túljutni, és miért érdemes ezt megtenni.

Ma délelőtt a Szent Majomerdőbe megyünk. Az utazással kapcsolatos érzéseim kettősek. Szeretném látni az ősfákat és sétálni közöttük, viszont félek, hogy rám ugrik egy majom.

Ahogy a kocsiban ülünk, onnan tudjuk, hogy hamarosan megérkezünk, mivel meglátjuk, hogy a kerítéseken majmok üldögélnek. A kapun átsétálva elhangzik egy mondat: tegyünk el mindent, ami csillogó, fényes, mert felhívja ránk a majmok figyelmét. Elteszem a fényképezőm és a napszemüvegem, a nálam lévő palack vizet is a hátizsákomba süllyesztem. Megyünk tovább, ahol csoportvezetőnk kiadja a „feladatot”: keresse meg mindenki a saját fáját, azt a fát, amivel kommunikálni tud, a fát, amelyik beszél hozzá és üzenetet hordoz a számára. Ebben a pillanatban a bal vállamra ugrik egy majom.

A többiek keresik a fényképezőjüket, hogy lefotózhassák az eseményt, én meg nem tudok a majomra nézni, mert közben elhelyezkedett és le is ült a vállamon, csak épp már hátrafelé néz, a fenekét pedig a bal fülemhez tolja. Együtt nevetünk. A többiek kattintgatnak, én pedig türelmesen várok, mi történik.  Érzem a majom súlyát, testének melegét. Közben valaki arról kezd beszélni, hogy a majmok mennyi betegséget terjesztenek, erre a majom leugrik rólam és elfut.

Innentől kezdve valamiféle felszabadultság jár át. Nem érdekelnek már a majmok, és nem félek attól, hogy mi lesz, ha valamelyik rám ugrik.

Sétálok tovább a fák között, és keresem az „én fámat”. Amikor megtalálom a fát, a felismerés elemi erejű érzéssel jár. A fa valóban „beszél” hozzám. Megerősíti bennem mindazt, amit már tudok, a kételkedést pedig eloszlatja. Hatalmába kerít egyfajta áhítat.  Eltölt a bizonyosság.

Megértem a lényeget, a történtek üzenet értékét:

A „majmot” (vagyis a félelmed tárgyát) ismerd meg minél hamarabb, és utána már nincs mitől tartanod. Ha az elméd az aggodalmas gondolatoktól kiürül, ha a szívedből eltűnik a félelem, akkor megérkezik a teljesség, és csupán ennek megérkeztével szabadulsz meg a fogságból (az állandóan ismétlődő és zakatoló gondolatok fogságából). Nem marad más, csak a tapasztalás. Ha elméd játéka és félelmeid a felszín alatt maradnak, a mély tapasztalás helyett Te is a felszínen maradsz, és mindenféle elme-játékkal, agyalással, beszéddel vagy viccelődéssel elütöd az időt és a lehetőséget az elmerüléstől, a mélység megtapasztalásától.

Ismerős számodra a helyzet, hogy az ünnepi rohanásban elfelejtettél enni, este pedig lerogysz a szépen terített asztalhoz, és jól teleteszed a bendőd? Utána mi történik? Alig kapsz levegőt, csak ülsz és nagyokat szuszogsz, titokban kigombolod a nadrágod, majd pedig előkerül valami „bogyó” ami segíti az emésztésed, és azt, hogy jobban legyél. Történt már veled ilyen? Mi történik másnap? Újabb családi étkezés, újabb ételekkel telerakott, terített asztal vár. Eszel, és minden megismétlődik.
Az ünnepek után pedig megfogadod, jövőre másképp lesz. Majd a következő évben mégis minden, szinte forgatókönyvszerűen ismétlődik újra. Tudod miért? Bármilyen erős az elhatározásod, a szokásaid képesek felülírni. Azért ne csüggedj, van megoldás!

Szeretnéd, ha idén másképp lenne? Van néhány dolog, amit ez esetben érdemes tudnod.

Vannak olyan családok, ahol a szeretet kifejezésének legfőbb módja az étkezés. Bármilyen ünnep van, az ételek sokasága az, ami a család számára azt a „kódolt” üzenetet továbbítja: szeretve vagy. Egy ilyen családban jellemző az ételek újra és újra kínálása, és az ilyen fajta „szeretetre” nagyon nehéz nemet mondani, így újabb és újabb ételek és sütemények landolhatnak a tányérunkon, majd a hasunkban.

Ha a fenti mondatok számodra ismerősek, akkor jó, ha előre felkészülsz arra, hogyan tudj az ismételt kínálásokra nemet mondani.

Ha a feszültség, idegesség, vitatkozás gyakori volt a családban az étkezések előtt vagy alatt, akkor a feszültség érzése és az éhségérzet összekeveredett, ill. hasonló módon jelentkezik. Ha nem tudod egyértelműen beazonosítani a tested jelzéseit, akkor előfordulhat, hogy olyankor is eszel, amikor már jóllaktál.

Néhány ötlet a túlevés megelőzésére:

• ha többféle étel van az asztalon, akkor mindenből csak keveset szedj.
• ha betettél egy falatot a szádba, akkor alaposan rágd meg azt, és csak akkor tegyél be egy újabb falatot, ha az előzőt már lenyelted.
• az étkezés közben többször tedd le az evőeszközt. (Például akkor, ha valaki beszél, vagy Te szeretnél mondani valamit.)
• ha hagysz egy keveset a tányérodon, akkor úgy tűnik, hogy még eszel, és nem kínálnak újra.
• mielőtt újabb ételt szednél magadnak, figyelj a tested jelzéseire és vizsgáld meg, hogy csakugyan éhes vagy még, vagy csak az étel látványa és íze csábít újabb falatok elfogyasztására.

Ez a húsvét talán jó alkalom arra, hogy tudatosítsd, valóban élvezed a közös étkezéseket, vagy csupán a régi programok irányítanak. Ha tudatos vagy rá, pontosan miért is szedsz még egyszer, bármikor dönthetsz úgy, ez alkalommal másképp teszel.

A Beatrix név jelentése: Boldogságot hozó. Amikor először olvastam erről, akkor azt
gondoltam, a feladatom az, hogy másokat segítsek eljutni a boldogság állapotába.
Hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy rájöjjek: csak azt tudom átadni, amit magam is
ismerek.

A boldogságot először kívül kerestem és megtapasztaltam, hogy a külső feltételekhez
kötött boldogság illékony, mulandó állapot. Mint minden Út, ez is befelé vitt, és elkezdődött az önismereti munkám. Az elmúlt 15 évben számos önismereti csoportba és képzésre jártam. Életem egyik nagy fordulópontját, és világlátásom megváltozását a 3 éves Térpszichológiai képzésnek köszönhettem. Két éve a Tudatos Étkezést gyakorlom és tanítom.
Számomra a tudatosság a szimbólumok értelmezése, és az
összefüggések megértése a mindennapi életben.

Az utam során eljutottam egyfajta belső boldogság megismeréséhez, melynek hiszem, hogy alapvető kulcsa az önszeretet.

Hitem szerint az önszeretet ott van és mindig is ott volt bennünk. Szándékom szerint
abban támogatlak, hogy közösen megkeressük.