Hol, hol nem, volt egyszer egy szegény, jóravaló kislány, aki egyedül élt az édesanyjával, és már nem volt mit enniük. Fogta magát a kislány, kiment az erdőre, és csakhamar találkozott egy öreg anyókával, aki már jó előre tudta, hogy mi bántja a kislányt. Az öreganyó kis fazekat ajándékozott neki, amelynek, ha csak annyit mondott: – Főzd a kását fazekacska! -, máris főzte a finom, édes köleskását, és ha azt mondta: – Fazekacskám, hagyd abba! -, már fel is hagyott a főzéssel.
A kislány hazavitte a fazekat az édesanyjának. Vége is lett az éhezésnek meg a nyomorúságnak legott, ehettek édes kását, ahányszor csak akartak.
Egyszer a kislány elment hazulról, akkor az anyja elővette a fazekat.
– Főzd a kását, fazekacska!
Főzött is a fazék annyit, hogy az asszony jóllakott vele, már megelégelte, s nem bánta volna, ha a fazekacska abbahagyná, de a bűvös szó sehogyan se jutott eszébe. A fazék meg csak főzi-főzdögéli a kását szakadatlanul, már túlcsordult a szélén, és egyre ontja: elárasztja a konyhát, a házat, már a második háznál az utcán folydogál, mintha az egész világot jól akarná lakatni. Iszonyú baj kerekedett belőle, senki sem tudta a fazék főzhetnékjét elállítani. Mikor már csak egyetlen ház maradt, a többi mind kásában úszott, valahára hazatért a kislány. Nem is mondott se többet, se mást:
– Fazekacskám, hagyd abba! – és a fazék máris abbahagyta a főzést; de aki a városba akart menni, annak még bokáig át kellett rágnia magát a kásafolyón.
(Grimm. Ford. Határ Győző)
Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu/2013_01_06_archive.html