Láttad az Angyalok városa című filmet?  A film végén a főszereplő „angyal” úgy dönt, hogy ember lesz, és a földet éréstől csupa vér, s közben örül. Az a gondolat ugrott be, hogy mi meg itt vagyunk ennyien, emberek, és befásultan várjuk a halált, ahelyett, hogy örülnénk: csupán annak, hogy élünk.
Nem kell semmit sem tenni, nem kell agyalni és nagy dolgokra gondolni, csak élni, érezni és tapasztalni.

Az jutott eszembe, hogy ezt sok mindenkinek el akarom mondani, meg akarom osztani, hogy más is tudja, hogy ne ücsörögjön otthon, mint egy befásult bábu, akit nyikorgósra rág a szú. Hogy is lehetne ezt csinálni?
Talán, mint egy ártatlan gyermek… aki először próbál ki dolgokat. Elengedve a korábbi (évek során megtanult) szokásokat és berögzült sémákat; nem törődve azzal, hogy „mások” mit gondolnak. Felfedezve egy tevékenység örömét, átélni kíváncsian, elmerülve a pillanatok csodájában.

… és akkor elővettem egy joghurtot, hogy megeszem.

… meg a mézet, hogy teszek bele egy kanállal.

Hirtelen ötlettől vezetve a mézesüvegbe beledugtam a mutatóujjam.  Éreztem, hogy melegebb, mint a konyha hőmérséklete. Mozgattam benne, és tapasztaltam, mennyivel nehezebben megy, mint a vízben. Kiemeltem, majd újra visszadugtam. Próbáltam lecsöpögtetni, de alig sikerült. Az üveg belső falán kicsit letörölgettem, majd kivettem.

Áttettem a hideg joghurtba. Azzal is játszottam, majd lassan lenyaltam.  Utána egy sima joghurtos falat következett.  Aztán elmerengtem a mézben lévő apró légbuborékok mini galaxisán. Folytattam a játékot, most a kisujjamat használtam. Kevergettem a mézben. Majd kivettem. Ismét buborékfelhő keletkezett. Aztán a mézes ujjammal kísérleteztem, milyen az érintése az ajkaimon, és az orromon. Majd próbálgattam, de nem értem el a nyelvemmel az orrom hegyét.  (Vajon, ha gyakorlok, akkor sikerül?)

… hát így valahogy.

Napi egy, ehhez hasonló tett.