Kedvenc buddhista mondásom szerint „A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés szabadon választható.” Mégis mi a csudát jelent ez?
Korábban is írtam az odaadásról, most újra erről írok, mert azt tapasztalom, ez az egyik legnagyobb kihívásunk, a legnagyobb szenvedéseinket az odaadásunk hiánya okozza. Úgy is írhatnám, az akaratosságunk. Mégis mikor tanították meg nekünk, és főképp miért, hogy a boldog élet azt jelenti, az történik, amit én akarok?

Néhány hete beszélgettem valakivel. Kellemes, egyszerű, fecsegős beszélgetés volt, korábban hallottam, hogy történt vele néhány igazán kellemetlen dolog. Én épp a „kesergős-búbánatos” tónusra váltottam, amikor ő könnyedén ennyit mondott: „Semmi gond, zajlott az élet. Csupán ennyi történt.”

Belém vésődött ez a néhány könnyed mondat: „Zajlott az élet. Csupán ennyi történt.”
Nem tudom, te hogy vagy vele, én rengeteg „akaratos óvodást” látok magam körül. És meglehetősen gyakran eszmélek magamnál is arra, hogy az akaratos gyerek cselekszik belőlem.
Kisgyerekként kalandként tekintünk az életre. Kíváncsiság és vágy hajt minket, minden nap izgalmas felfedezőtút a számunkra, ahol ezernyi izgalom vár ránk, és lenyűgöz minket mindaz, ami szembejön. Mire felnövünk ez megváltozik, lesznek a „jó dolgok” amiket akarunk, amiket meg kell szerezni, el kell érni, és lesznek a „rossz dolgok”, amiket el kell kerülni, amikkel le kell számolni, amiket nem szabad begyűjteni. Kettéosztjuk a világot az „akarom” és a „nem akarom” dolgokra.
Vajon nem olyan ez, mint ha azt mondanám, mostantól kezdve ne essen az eső, és ha mégis esik „baj van”?

Mára ki-ki egyéni izlése szerint csomó módszert talál akarata szolgálatára:

• sikerkurzusok a céltudatosoknak,
• ilyen-olyan healingek, rezgés-hangolók a spiriknek,
• rituálék a sámánosoknak,
• terápiák a traumatizáltaknak,
• …

Kérlek, ne érts félre, ezeknek a módszereknek látom és elismerem az értékét, hasznosságát, erejét, nekem is van sikerkurzusom, dolgozom érzelmeket oldó módszerrel, és vezetek rituálét.
És pontosan azért születik meg ez az írás, mert én magam is újra és újra beleesem abba a hibába, hogy a jó eszközöket rosszul használom. Az akaratos gyerek kapja bennem a markába a varázspálcát, mert meg akarja szerezni, amit éppen aktuálisan nagyon akar. És újra és újra pofára esem, mert emlékeztetnem kell magamat: az élet nem csupán arról szól, mit akarok én.

Sokan sokféleképpen reagálunk ezekben a pofára esős helyzetekben:

• Néhányan kétségbeesnek, mert a saját kudarcuknak élik meg. „Mit csinálok rosszul?”
• Néhányan dühösek lesznek, mert igazságtalannak tartják. „Miért pont én?” „Bezzeg neki lehet.”
• Néhányan keresnek egy felelőst, akit hibáztathatnak. „Mert a hülye szüleim…”
• Néhányan elszántak lesznek. „Ha nem meg így, majd megy másképp. Edinsonnak is legalább 2.000 elrontott kísérlete volt.”

Nekem megtetszett a mondat: „Zajlott az élet. Csupán ennyi történt.” Születőben van bennem valaki, aki egyre többször képes kimondani: „Legyen!”
Egyre többször képes vagyok gyakorolni az odaadás erényét, odaadni magam annak, ami éppen van, függetlenül attól, hogy épp az „akarom” vagy a „nem akarom” fiókból származó dolog köszöntött be az életembe.
És egyre többször tapasztalom meg, hogy ez az odaadás ajtókat nyit meg bennem. Olyan oldalaim tárulnak fel, amelyekről nem is tudtam. Ez az odaadás lecsiszolja rólam azokat a részeimet, amik elrejtik valódi lényemet.

Tetszik vagy nem, a fájdalom, a csalódás, a bántás, a kudarc, a hibázás az élet része. Elkerülhetetlen. Az ezekkel járó szenvedés azonban elkerülhető. Ha képes vagy őszinte szívvel kimondani: Legyen!