Egy átlagosnak mondható, rendszerető családban nőttem fel, ahol érték volt, hogy a lakásban a dolgok „a helyükön” legyenek, és felnőttként saját lakásomban is sokáig a „rend a lelke mindennek” mondást követve éltem az életem. Én voltam az, aki mindig megigazítottam a szőnyeg rojtjait, akinek fontos volt, hogy milyen elrendezésben vannak a díszpárnák a kanapén, aki minden reggel beágyazott, aki minden étkezés után elmosogatott, és aki elsőként ugrott egy lehullott morzsát felszedni a földről. Nemrég kaptam egy visszajelzést, mely szerint egyszer egy nálam tartott összejövetelkor számomra az volt a legfontosabb, hogy a vendégek cipőit párosával elrendezgessem az előszobában.

Ma már csak mosolygok ezen, s közben megveregetem a vállam, hogy milyen nagy utat tettem meg azóta. Ma már tisztán látom, hogy az akkori kényszeres rendmániámmal egy belső káoszt akartam eltakarni. Figyelmemet folyamatosan a külső rend fenntartása kötötte le, hogy ne kelljen befelé figyelni és észrevenni, hogy valójában a dolgok az életemben és önmagamban nincsenek rendben. Egyáltalán nem tudtam ki vagyok és merre tartok. Önmagam értékét az elvárásoknak való megfeleléssel mértem.

Az általam akkor élt életből az első nagy kiugrást egy 33 napos zarándokút jelentette, amely során egészen más szemszögből kezdtem rálátni önmagamra és a világra. Talán akkor kaptam először betekintést abba, hogy a tárgyaknak nincs előírt helyük, nekem pedig nem kell a korábbi megszokásaim alapján élnem; és az élet akkor is teljesen rendben van, ha nem akarom a dolgokat minden erőmmel én irányítani. Ismerkedni kezdtem azzal az érzéssel, hogyan működik a világ akkor, ha rábízom magam a „véletlenszerű” történésekre és egyfajta külső vezetettségre, egy nálam hatalmasabb és átfogóbb rendszerre.

Az azóta eltelt 10 évben sokat változtam, tanultam, fejlődtem. Ma már nem tartozik mindennapi (kényszeres) tevékenységeim közé az otthoni rendrakás vagy a porcicák kergetése, hanem ez csak egy az elvégzendő feladataim listáján (sőt, akár halasztható tétel). A „rend a lelke mindennek” mondás pedig egészen új értelmezést kapott: ha legbelül rendben vagyok, akkor minden rendben van. Belül pedig akkor vagyok rendben, ha jól érzem magam a bőrömben; nem egy mások által számomra kitalált szerepben, rendszerben, hanem abban, amiben igazán önmagam lehetek.