Zsuzsa csendben bámult maga elé, könnyei lassan és kitartóan áztatták arcát. Ez volt az első alkalom, hogy felkeresett, tanácstalan volt, nem tudta merre induljon.  Hosszan mesélt arról, hogy pontosan tudja, mivel szeretne foglalkozni, minden vágya, hogy művészetterápiával segítsen embereknek. Eltervezte a céljához vezető utat. És aztán nem teszi meg ennek az útnak a lépéseit. Egyszerűen nem képes megérteni, hogy lehet ennyire lusta. Újra és újra elbukik a saját halogatása miatt.

Nem is tudtam eldöntenni, hogy az fáj jobban Zsuzsának, hogy lustának tartja magát, vagy az, hogy látja, kivé válhatna, látja hogyan bontakoztathatná ki a benne rejlő tehetséget, mitől lenne boldogabb, és mégsem képes megtenni. Mesélés közben gyakran bántó szavakkal illeti magát, amivel természetesen csak még nehezebbé teszi amúgy is kilátástalannak tűnő helyzetét.

Zsuzsa nem az egyetlen kliensem, aki halogatással küzd. Sokan mesélnek nekem szégyenkezve arról, hogy bár tudják, értik, akarják, mégsem teszik meg a szükséges lépéseket, amivel végre elérnék azt a célt, amire évek óta vágynak. Van, aki azzal mentegeti – és mellesleg bántja – magát, hogy lusta, van aki azt érzi, nincs elegendő akaratereje, van aki szétszórtnak érzi magát, egy közös bennük, mérhetetlenül szenvednek a halogatásuktól, és nem találják a kiutat. 

Zsuzsa is megpróbált néhány „melegen ajánlott” dolgot. Tanult időmenedzsmentet, tud pirorizálni, minden évben kitölti az évtervező füzetet, és ez mind jó és hasznos volt a számára. Csak aztán nem teszi meg, amit pedig elhatározott. Este pedig újra és újra szapulja magát. Elégedetlen, frusztrált, és elege van az egészből.

Mély együttérzés jelenik meg bennem. Ismerem az érzést, amikor lépnék a vágyott irányba, és képtelen vagyok megtenni azt a bizonyos következő lépést. Visszatérő álmom, hogy ülök a kocsiban, tövig nyomom a gázt, és nem megy az autó. Frusztráló érzés, ugyanakkor jelzés a számomra, hogy idej a mélyére néznem a dolgaimnak.

Először tanáromtól, Veit Lindautól hallottam a mondatot, hogy „lusta ember nincs”, hittem is meg nem is. Mostanra, elmélyülve a halogatás témájában, és átdolgozva ezt a problémát magamon, és sok hasonló helyzetben lévő kliensemmel igazat adok neki.

Ismered a szót, Prokrasztináció?
Annyira nem lényeges, hogy ismerd, és amúgy is meglehetősen bonyolult, nehéz megjegyezni, én Petr Ludwig könyvében olvastam, és  egyből megkönnyebbülést okozott, hogy van az „utált” állapotomra egy ilyen idegen hangzású szó. Ezek szerint nem vagyok egyedül, más is „ilyen defektes”. A krónikus halogatást nevezik így, amikor képtelenek vagyunk magunkat rávenni bizonyos számunkra fontos feladatok elvégzésére. Helyette haszontalan, értelmetlen tevékenységeket végzünk, sorozatot nézünk, facebookozunk, eszünk, holott nem vagyunk éhesek, kényszeres takarításba kezdünk…stb.
Végül aztán erős lelkiismeret-furdalás vesz erőt rajtunk, önostorozzuk magunkat, ami aztán annyira elgyengít, hogy még kevésbé vagyunk képesek a céljainkra fókuszálni.

Én a halogatók négy típusával találkoztam a munkám során. Az első típus, az adrenalinfüggő. Ők azok, akik végül megcsinálnak mindent, de mindig az utolsó pillanatra hagyva. Náluk a halogatás hatására adrenalin szabadul fel, aminek köszönhetően lényegesen hatékonyabban oldják meg a feladatot. Az ebbe a típusba tartozó halogatók gyerekként jellemzően feszült légkörben éltek, sok dráma között, ezért felnőttként is a hasonló helyzeteket keresik. Náluk két irányba haladunk a gyógyulás során. Egyrészt kioldjuk a halogatás miatt érzett bűntudatukat. Vagyis elérjük, hogy halogatás után ne érezzék magukat rosszul, inkább képesek legyenek elfogadni a saját működésmódjukat. És megtanítom nekik a kiteljesedett, fókuszált életmódot, ami abban támogatja őket, hogy problémák és drámák helyett a proaktív életmód lássa el a szervezetüket megfelelő adrenalinnal.

A második típusba tartozó halogatók szabályosan rettegnek attól, hogy hibáznak, ezért szinte képtelenek döntéseket hozni. Ők azért halogatnak, hogy elkerüljék a hibázást, a felelősségre vonást, a döntést, vagyis megvárják, amíg úgy alakul a helyzet, hogy kész tényekkel találják szembe magukat. A halogatás ebben az esetben egy elkerülő magatartás, amivel a felelősségvállalást, az elköteleződést kerülik el.
Náluk elsősorban a bűntudat oldására van szükség, annak a gyakran tudattalan programnak a kioldására, hogy hibázni rossz, a hibának súlyos következményei lesznek. Ez a program természetesen gyerekkorban rögzült, és teljesen életellenes. Az élet ugyanis vagy fejlődik vagy meghal, fejlődés viszont nincs hiba nélkül. Hibázni tehát nemhogy nem bűn, hanem kifejezetten szükséges.

A halogatók harmadik típusa azért odázza el a feladatait, mert tudattalanul kevésnek érzi magát azokhoz. Az a mély meggyőződés él benne, hogy ő nem elég jó, nem képes rá, egyszerűen retteg a kudarctól. A sikerorientált emberekkel szemben ő kudarckerülő, és arra optimalizálja az életét, hogy a lehető legkevesebb kudarcnak tegye ki magát. Rendkívül gyenge az önértékelése, ezért nem engedhet meg magának egyetlen kudarcot sem. Az ő helyzetében különösen tragikus az, hogy a halogatással éppen a kudarc lehetőségét növeli, és az önértékelését közvetlen módon rontja.
Ebben a helyzetben az „apró lépések, apró sikerek” stratégiát alkalmazom, valamint a kudarchoz kapcsolódó rossz érzéseket oldom. Mindkettő abban segít, hogy növeljük az önértékelését, és sikerélményekkel erősítsük az önbizalmát.

A halogatók negyedik típusát én „elveszett léleknek” hívom. Ők azok, akiket annyira bedarált a hétköznapi élet, hogy valójában ki sem látnak a hétköznapi problémák, feladatok rengetegéből. Minden egyes napjuk a feladatokról, kötelességekről szól, ezernyi olyan dolgot tesznek meg, ami fikarcnyi örömet sem jelent a számukra, így mire a sor végére érnek (ahova magukat sorolták), már sem energiájuk nincs, sem ötletük, hogy mit kezdjenek a saját életükkel. Náluk elsősorban a megfelelési kényszer oldása segít, illetve az élet-mátrix feltárása.

Amint látod, sokan, sokféle okból halogatunk, szóval nem vagy egyedül, és nem is vagy lusta. A halogatásod valójában egy jelzés, arra hívja fel a figyelmedet, hogy valami gyógyulásra vár benned. Az én tapasztalatom az, hogy amint a gátló érzéseket kioldottuk, a hibás viselkedésmintát megszűntettük, és kibontakozik előtted a benned rejlő lehetőségek csodája, a halogatás egyszerűen megszűnik.