Egyperces forradalom
Olykor engedélyezek magamnak egy kis nosztalgiázást. Ilyenkor visszagondolok a nyári szünidőkre, amit kisfiúként vidéken töltöttem, a dédnagymamámnál. Minden reggel ugyanaz volt a reggeli, a csésze mindig pontosan ugyanott állt az asztalon. Nem volt számítógép és okostelefon, csak egy régi feketefehér televízió. Minden nap ugyanaz történt, csak a mai élettempónkhoz viszonyítva jóval lassabban. Mindenki ismert mindenkit, mindenre volt idő. Ezek a nyári napok olyanok voltak gyermeki lelkemnek, mint a nektár.
Szívesen élek itt, és ebben a korban. Ám egyúttal felteszem magamnak a kérdést, vajon sikerülni fog-e újra lelassítanunk a világ mókuskerekét, s ha igen, hogyan. Látom, hogy sok ismerősöm és kliensem teljesítőképességének a határán áll, amikor igyekszik feldolgozni a napi szinten rázúduló ingereket. Ez nem jó, és sok szenvedést okoz minden érintettnek. És vajon azoknál, akik látszólag legalább féligmeddig kezükben tartják az életüket, nem merül-e fel a kérdés esténként, amikor holtfáradtan dőlnek be az ágyba: „Tulajdonképp hol voltam én ma?”
Életünk a lehetőségek lélegzetelállító spektrumát kínálja. Folyamatosan zúdulnak ránk a feldolgozásra váró információk. Aki nem tartja tudatosan a fókuszt, összeomlik. Egyáltalán nem tartom jónak a „régen minden jobb volt” romantikázást. Azt akartuk, hogy minden épp így alakuljon, különben minden másképp lenne. Mégis jó lenne, ha mi, emberek gyakrabban állnánk meg és tennénk fel magunknak bátran a kérdést: „Mit csinálok épp most? Mi az, amit igazán, teljes szívvel akarok?” Évekkel ezelőtt olvastam egy becslést arról, hogy kollektív szinten munkaidőnk megdöbbentően jelentős részében szolgálunk olyan rendszereket, amelyekre tulajdonképp nincs szükségünk. Tevékenységeinkkel egy szörnyet hoztunk létre – ami most bennünket fal fel. Valaminek meg kell változnia, és valami meg fog változni. Vagy a mi segítségünkkel, vagy egy összeomlás által. Hogy ez lehetőség szerint szelíden történjen meg, sok-sok olyan emberre van szükség, aki nem másokra vár, hanem vállalva magáért a felelősséget, visszaveszi az irányítást a saját élete felett. Ha komolyan veszed önmagad szeretetét, vedd vissza az irányítást a saját életed felett. Ne hagyd, hogy a tömeg hipnotizáló ereje beszippantson, és ne dőlj be annak a belső hajcsárnak, aki azt súgja a füledbe: „Kell, kell, kell!” Legkésőbb, amikor összeomlasz, rájössz majd: Nem kell.
Gyakran figyelem meg a klienseimnél, hogy bár sürgősen változásra lenne szükségük, semmin nem változtatnak. Egyszerűen nem tudják, hol kezdjenek neki. Az életük olyan, mint egy rendetlen szoba, és olyan bonyolultnak és kaotikusnak tűnik, hogy azt gondolják: „Ez sose fog sikerülni.” Felvesznek tehát egy szemellenzőt és rohannak tovább, míg minden össze nem omlik. Miközben a megoldás egészen egyszerű: kezdd el! Szerezd vissza ma a hatalmat a saját életed felett! Kezdd el kicsiben! Kezdd egy perccel, amit tudatosabban és ellazultabban töltesz, mint ahogy megszoktad. Túlságosan egyszerűen hangzik? Viszont megvalósítható. És akár hiszed, akár nem, ez az egy perc mindent megváltoztathat. Kóstolót kapsz abból, hogy milyen lehet az élet akkor, ha valaki otthon van nálad. Hatvan másodpercnyi teljesség megsejteti veled, milyen lehet az, amikor élsz, és nem csak hagyod megtörténni az életet. Ehhez nem is kell megállnod. Tedd egyszerűen azt, amiben benne vagy, csak éppenséggel nagyon tudatosan.
Gyalog jársz munkába? Akkor sétálj ma egy percig olyan éberséggel, mintha a dzsungelben járnál és bármelyik percben rád ugorhatna egy tigris. Vagy képzeld azt, hogy ebben a hatvan másodpercben valami nagy-nagy szerencse ér. És ez még csak nem is hazugság. Amikor valóban tudatos vagy önmagaddal kapcsolatban, a lábujjaktól a fejtetődig, nagyszerű lehetőségek és felismerések nyilvánulnak meg körülötted mindenütt. Amikor automata vezérlésre kapcsolsz, elszalasztod ezeket. Ízleld a valóságot egy percen keresztül olyan intenzíven, mintha ez lenne az utolsó perced.
Lehet, hogy nincs is szükséged terápiára vagy kezelésre, sem antidepresszánsra. Lehet, hogy egyszerűen a fesztelen lelassulások pillanatai hiányoznak, melyekben rendszered rendeződhet és újratervezhet.
Egy szufi közmondás szerint: „Isten minden embernek meghatározott számú lélegzetvételt ajándékozott. Az, hogy te hogyan éled meg a rád jutó részt, rajtad áll.” Mi lenne, ha – az önszeretet jeleként – elhatároznád, hogy minden nap egy percig szelíden, mélyen és élvezettel lélegzel? Sokan már csak fejben élik meg a dolgokat, amiket tesznek, és amik körülöttük történnek. Egy beszélgetést, étkezést, sőt még egy olyan intenzív dolgot is, mint a szeretkezés, már csak mentális szinten észlelünk, ahelyett, hogy teljességgel átadnánk magunkat a pillanatnak. Ez bizony kár. Mert így elszalasztjuk annak a lehetőségét, hogy a testünkbe és az érzelmeinkhez is megérkezhessen az, ami az elménket foglalkoztatja.
Forrás: Veit Lindau: Fogadj örök hűséget magadnak. A kiadó engedélyével. A könyvből további részleteket itt találsz.
