Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.

A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók.

Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát, és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.

– De szépen énekel, uramisten! – sóhajtott föl, de aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.

A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében, de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:

– Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!

A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger partján, a kínai császár rengeteg erdejében.

A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott, olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról, palotájáról meg kertjéről. „A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!” – ez állt a könyvben is.

– Miféle fülemüle? – ütötte fel a fejét a császár. – Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!

Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt, hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak annyit mondott: „Ph!” – egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem jelent.

– Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy fülemüle nevű csodálatos madár! – mondta a császár. – Azt írják, hogy az ér a legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?

– Nevét se hallottam – rázta fejét a főudvarmester. – Az udvarnál még nem mutatták be.

– Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! – kiáltotta a császár. – Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével, s éppen én nem tudok róla?

– Mondom, felség, a nevét se hallottam – mondta megszeppenve a főudvarmester. – De utánajárok és előkerítem!

De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit, de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.

– Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.

– Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság – mondta haragosan a császár. – Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat! Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!

– Csing-pe! – mondta a főudvarmester, ami talán annyit jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe, mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az udvara nem tudott róla.

Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt mondta a kérdezősködőknek:

– Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném! Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.

– Gyermekem – mondta kegyesen a főudvarmester -, udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma estére felséges színe elé rendelte.

Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol elbődült egy tehén.

– Megvan! – örvendeztek az apródok. – Micsoda erő egy csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!

– Ez tehénbőgés volt – mondta a kis konyhalány. – A fülemüle tanyája még jó messze van.

Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.

– Csodálatos ének! – kiáltott fel az udvari pap. – Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.

– Hiszen ezek békák! – mondta a konyhalány. – Gyerünk csak tovább, most már nemsokára odaérünk.

Akkor felzengett a fülemüle éneke.

– Ez az! – suttogott a leány. – Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! – És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.

– Lehetetlen! – kiáltott fel a főudvarmester. – Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!

– Kicsi fülemüle! – szólt fel a konyhalány. – Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!

– Szívest örömest! – felelte a fülemüle, s rákezdte gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.

– Akár az üvegcsengettyű! – lelkendezett a főudvarmester. – És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!

– Énekeljek még a császárnak? – kérdezte a fülemüle, mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.

– Nagyérdemű kis fülemülém! – szólt fel neki az udvarmester. – Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.

– A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem – felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.

A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt.

A trónterem kellős közepén fölállítottak egy aranyrudat – ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas rangra emelték – nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet.

Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.

Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte, s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.

– Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy. Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!

És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.

– Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos – mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.

Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban, még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle megcsinálta a szerencséjét.

Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára, s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a kirándulásokban.

Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott, az egyé így koszom rá a másikra: „Füle”, az pedig így fogadta: „Müle”. Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott énekelni.

Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon egyetlen szó állott: „Fülemüle”.

– Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról – vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét – mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó: „A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos fülemüléjének.”

– Gyönyörű! – álmélkodott az egész udvar, s aki a fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta „A kínai császár fő-fülemüle-szállítója” címet.

– Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra járót – rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.

– Nem ő a hibás – vette védelmébe a karmester. – Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.

Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat. Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer.

Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki – de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.

– De hát miért tette? – töprengett a császár, s az udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.

– Azért a mi énekesünk mégis különb! – vigasztalták magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt; a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.

– Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.

– Mi is úgy véljük! – mondta az udvar, s a karmester engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle, mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek. Azt mondták: „Ó!” – és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat, s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.

– Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.

Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár birodalmából.

A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok, amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas udvari címe: „A legkegyelmesebb császár asztali énekese”, s rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.

Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták, s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték: „Fü-fü-fü, iu-iu-iu!” És azt fújta a császár is napestig. Igazán gyönyörű volt!

Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét – sose énekelt olyan szépen, mint akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár megnémult.

A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után, megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem biztos, hogy akkor is énekelne.

Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta. De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal, kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.

Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről, s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.

– Ph! – a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét rázogatta.

Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás, mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit keresni.

A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.

A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.

– Emlékszel-e rám? – suttogta az egyik. – Hát énrám emlékszel-e? – kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár homlokáról patakzott a veríték.

– Nem tudtam, hogy visszajöttök! – nyögte a szegény császár. – Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! – kiáltott fel. – Hadd harsogja túl a szavukat!

De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.

– Jaj, zenét! zenét! – kiáltotta a császár. – Kedves szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel, még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj meg az énekeddel!

Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a császárt, s körös-körül mélységes csend volt.

Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.

Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét: – Tovább, kicsi madár, tovább!

– Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki! Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!

És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.

– Köszönöm neked, égi madárkám! – mondott neki hálát a császár. – Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél. Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált. Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?

– Én már megkaptam a jutalmamat! – mondta a kis fülemüle. – Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.

S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba.

Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem volt mellette – azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.

– Maradj nálam mindörökre! – kérlelte akkor a császár. – Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra töröm.

– Azt ne tedd! – mondta a fülemüle. – Híven végezte kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád, valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell ígérned.

– Kívánj akármit! – kiáltotta a császár. – Teljesítem.

– Csak egyet kérek – mondta a fülemüle. – Ne mondd el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!

Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.

Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: „Jó reggelt!”

(Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00309/00309.htm#7)

Kérdések a mese kapcsán:

1. Hol hiányzik a csili-vili, tökéletes életedben a spontaneitás, a törékeny pillanat élménye?
2. Előfordul, hogy az élő ám „tökéletlen” helyett a műt választod tökéletessége miatt?
3. Át tudod adni magad a kiábrándultság transzformáló erejének?
4. Mit jelent neked MOST Goethe mondata: „Halj meg és élj!”

John Welwood: A szív ösvényén

Ritkán érzem egy könyvnél, hogy annyira „Szívemből szól”, mintha én írtam volna. Ennél a könyvnél ezt érzem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy neked tetszeni fog, ezért átgondoltam, vajon kiket szólít meg?

Mielőtt megveszed a könyvet, érdemes átgondolnod, neked miről szól egy (pár)kapcsolat. Mit keresel? Mire vágysz? Nem, most nem arra gondolok, hogy legyen a másik ilyen, vagy olyan, csináljunk sok közös programot, közös célok…stb.
Most arra gondolok, mi számodra a kapcsolat esszenciája?
Én úgy tekintek a párkapcsolataimra, mint az utam része. Az önismereti utam része. A másik ember számomra önmagamhoz való visszatalálásom legfontosabb támogatója. A másikban ismerhetem fel igazán önmagam, ő tükrözi nekem mindazt – legyen az pozitív, vagy akár negatív – amit magamban nem veszek észre, nem szeretem, nem tartom elfogadhatónak. Így számomra a konfliktusok – ha jól kezeljük őket a „Paradicsomba vezető út útjelzőtáblái, nem pedig egy-egy szög kapcsolatunk koporsójába.”

A hangsúly persze ezen a kifejezésen van: „ha jól kezeljük őket”. Ebben a jól kezelésben pótolhatatlan számomra a könyv. Útmutató, inspiráló, bátorító, támogató. Tiszta szívvel ajánlom, ha valami ilyesmit keresel.

A címben lévő linkre kattintva a kiadó honlapján többet is megtudhatsz a könyvről, bele is olvashatsz.

A német nyelvben van egy számomra igen találó kifejezés: „Die Qual der Wahl”.  Magyarul úgy szokták fordítani: „Nehéz a választás”, a pontos megfelelője azonban ez lenne: „A választás/döntés kínja.”

Felületesen szemlélve azt hihetjük, minél több a lehetőség, annál jobb. És ilyen szempontból egyre jobb is az életünk, hiszen azt mondhatjuk a végtelen lehetőségek világában élünk. Az internet, a jóléti társadalom végtelen lehetőséggel áraszt el bennünket, ám mintha nagyobb lenne ebben a játékban a kín, mint a szabadság öröme.

A munkámból fakadóan természetesen többnyire olyan emberekkel beszélgetek, akik döntetlenségeiket mutatják meg nekem. Elváljak, kilépjek, felhívjam, elmondjam, visszamenjek?

Két emberi működésmódra figyeltem fel: Az egyik, amikor döntetlenre játszom. A lehetőségeket mérlegelem újra és újra, és bármelyiket választanám is, megszólal bennem egy hang: „De mi van, ha…”. És már megyek is vissza a kereszteződéshez. A döntés halogatását a végtelenig lehet játszani. Míg aztán az élet dönt. Persze nem dönteni is egy döntés.
Amikor ezt játszom, akkor rendszerint félelmet találok a dönteni nem akarásom mögött. Félek attól, hogy hibázom. Félek vállalni a felelősséget a döntésemért, ezért valójában nem akarok dönteni.
Ha nem indulok el egy úton, sosem derül ki, mi vár rám, mivel találkozhatnék ezen az úton, viszont remekül tudom magam riogatni vélt veszélyekkel, és csábítani magam a másik irányba a szintén vélelmezett pozitívumokkal. „De mi lesz, ha elhagyom őt, és többé nem lesz senkim, nem találok magamnak normális párt, magányos leszek?” „Ha visszamennék hozzá, minden jó lenne, ő igazán szeret, gondoskodik rólam.”

A másik jellemző állapot, amikor meghozom a döntéseket, csak valahogy egyik út sem jó nekem. Elindulok egy úton, és néhány lépés után minden baj. Ez göröngyös, az simább lett volna, itt fák vannak, ott kilátás lett volna. Mintha elfelejteném, hogy én döntöttem. Abban a pillanatban, hogy szembejön a döntésem ára, hirtelen elfelejtem, hogy én döntöttem így. Nem megyek el edzeni, mert nincs kedvem, inkább tévézek, majd kiborulok, amikor megint egy kilóval többet mutat a mérleg. Nincs kedvem beszélgetni a konfliktusokról, és sértve érzem magam, amikor megcsal a másik. Gyereket vállalok valakivel, akinek az értékrendje teljesen eltérő, majd kiakadok, mert gumicukorral/erőszakos filmekkel tömi a gyereket.

Nekem úgy tűnik, mindkettő mögött az a koncepció rejlik, hogy létezik AZ ÚT, amit helyesen meg kell tennem, A CÉL, amit el kell érnem – lehetőleg hamarabb, mint a szomszéd, AZ ÉLET, amit nekem élnem kell. A JÓ és a ROSSZ.

Mi van, ha az élet célja maga az élet? Csupán annyi, hogy éld meg a lehető legjobban, tapasztalj, és tanulj a tapasztalataidból? Ebben az esetben egy téves döntés mennyivel értéktelenebb, mint egy jó döntés? Egyáltalán van-e még ebben az esetben jó és rossz döntés?

Ezzel nem azt állítom, hogy ne dönts, sodródj az árral – bár biztos vagyok benne, hogy abban is van értékes tapasztalás. Én inkább vagyok annak a híve, hogy a döntéseimet az értékrendem, és a megfogalmazott céljaim alapján igyekszem meghozni. Aztán pedig engedem, hogy az élet az általa választott úton vigyen a céljaimhoz.

Az élet célja, maga az élet?

Nekem igen. Hogy neked az-e? Nem tudom, döntsd el te!

Körbenézve a világban azt látom, jó ideje a „Kinek van igaza” játékot játsszuk. Kicsiben – a személyes konfliktusainkban, és nagyban, akár a vérre menő harcokat, háborúkat is kirobbantva.

Fura dolog az igazság. Egész életünket kitölti az igazság és AZ IGAZSÁG keresése. Mintha valahol belénk kódolták volna, hogy létezik egy belőle. Te így hiszed? Én nem. Hogyan is lehetne, mikor VALÓSÁG sincs. Mindannyian látjuk a valóság egy nagyon parányi, és szubjektívan torzított szeletét. Nem hiszed? Kérdezz meg 10 embert, milyennek lát téged, és meglátod, mindenki picit mást lát benned. Te pedig megint egészen másnak látod magadat.

Vegyünk egy hétköznapi példát! Zsolt házas, két kicsi gyermek büszke édesapja,  napi 10-12 óra munka után este nagyon kimerülten érkezik haza. Nyúzott és állandóan stresszes, a munkahelyén kihasználják, és állandóan a kirúgástól fél. A családja a mindene, szeretné őket jólétben és biztonságban tudni. Zsuzsi otthon van a két pici gyerekekkel, egész nap helytáll családanyaként, szereti és várja haza Zsoltot. Kimerült az anyaságban, hogy csak a gyerekekkel való foglalkozás tölti ki a napjait. Esténként beszélgetésre, kikapcsolódásra vágyik. Alig várja, hogy megjöjjön Zsolt. Zsolt hazaérve pihenésre vágyik, szeret kicsit szörfözni a neten, vagy zenét hallgatni, vagy filmet nézni. Zsuzsi beszélgetni szeretne, együtt lenni Zsolttal. Zsolt hazajön, és egyből beleveti magát a számára kikapcsolódást nyújtó tevékenységbe. Zsuzsi csalódott. Nézzük meg, milyen lehetséges reakciók érkezhetnek Zsuzsitól:

1. Zsuzsi hozzáállása lehet agresszív, ebben az esetben úgy véli, nála van az igazság, az ő nézőpontja oké („Egész nap a gyerekekkel voltam, szeretnék némi értelmes beszélgetést folytatni, Zsoltot sem láttam egész nap, hiányzik a férjem társasága”), Zsolt nézőpontja nem oké („Miért nem képes, legalább este velünk foglalkozni, neki nem vagyunk fontosak, csak a munkája és a szórakozása a fontos.”). Bizonyára el tudod képzelni, hogyan lesz ebből igen gyorsan a házisárkány és az otthonról – fizikailag, vagy csak lélekben – menekülő kizsigerelt férfi kapcsolata.
2. Zsuzsi lehet passzív. Ebben az esetben csendben tűr, hallgat, teszi a dolgát. Úgy érzi, ő nem oké, nem engedheti meg magának, hogy kifejezze szükségletét, igényét. Ez  – mindkét félnek – viszonylag kényelmes, (ál)harmonikus, konfliktust kerülő stratégia. Ám Zsuzsi frusztrált lesz, és egyre boldogtalanabb, ami ritkán szokott boldog véget érni.
3.  Zsuzsi lehet manipulatív. Nem oké, amit Zsolt csinál, és nem oké, ha én elégedetlenkedem. Ezért a barátnőitől, a női újságokból női praktikákat tanul, amivel például féltékennyé teszi Zsoltot, vagy más módon igyekszik manipulálni, hogy a számára kedvező változást elérje.

Sablonosak és általánosítóak ezek a példák? Természetese igen. Ugyanakkor a lényegre figyelve alkalmasnak vélem őket a különböző hozzáállások bemutatására. Létezik ugyanis egy negyedik lehetőség, az asszertív. Ebben az esetben abból a nézőpontból indulok ki, hogy én oké vagyok és te oké vagy.
Asszertív szemlélettel közelítve Zsuzsi elfogadja, hogy ő oké, természetes és jogos igénye, hogy Zsolt figyeljen rá, hogy tere legyen a beszélgetésnek, kapcsolódásnak. És elfogadja, hogy Zsolt oké, természetes és jogos igénye, hogy a zűrös munkanap után kicsit kikapcsolódjon. Ezen az alapon megértve és elfogadva egymást, talán megbeszélik, hogy Zsolt miután egy adott ideig elvan magában, az este egy részét közösen töltik. Ha Zsuzsi képes elfogadni Zsolt nézőpontját, talán hozzábújva közösen hallgatnak zenét, fokozatosan egyre inkább egymásra figyelnek. Talán Zsoltnak kedve támad kipróbálni egy közös meleg fürdőt, ahol a kedvenc zenéiket hallgatva megpihennek egymás karjaiban. A megoldások száma végtelen, feltéve, ha azokat keressük, és nem a saját igazunkat.

Adott helyzetben megvan az én igazam, ami ugyanannyira fontos és szent, mint a tied. Szabad kifejeznem nekem és neked is a szükségleteinket. Ebből a nézőpontból kiindulva képesek vagyunk olyan megoldásokat találni, amelyek egyszerre veszik figyelembe mindkettőnk igényét. Ha nem azon küzdünk, hogy kinek van igaza, megláthatjuk az integrált nézőpontot, a konstruktív egymást és önmagunkat is elfogadó lehetőségeket.

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót.

Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram – teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

– No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

– Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet.

Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

Kép és szöveg forrása: http://www.arkanumstudio.hu/asztrologia-csillagjegy%20mesek.html

Kérdések a mese kapcsán:

1. Mennyire tudom elfogadni másokban és/vagy magamban az örök kritikust?

2. Tudom-e meglátni az aprólékosságban a kicsiny részletekre való fogékonyságot?

3. Hol veszek el esetleg a részletekben?

4. Hol hiányzik a rend az életemben?

Ahogyan más hónapok összefoglalóinál, ezúttal sem célja ennek az írásnak, hogy eszköztára legyen az önigazolásnak:

„Jaj, anyósom pont ilyen kritikus, persze, mert Szűz.”

Nem szeretném az önsajnálatot sem táplálni:

„Igen, nekem is annyira kevés az önbizalmam, miért kell pont Szűznek lennem?”

Sokkal inkább invitállak arra, hogy táncra kelj a benned is meglévő Szűz minőséggel, hiszen bármely jegy szülöttje vagy is, a Szűz minőség (is) ott van mindannyiunkban.

És miért éppen tánc? Nos, mert a Szűz éppen nem a táncparkett ördöge. Ő inkább a megszeppent, a sarokban petrezselymet áruló leányka, vagy vénlány, aki igyekszik teljesen láthatatlan maradni, miközben persze titkon eleped, hogy táncolhasson végre. Nem fog, de meglepődnél, ha szóba állnál vele a bál végén, milyen alaposan megfigyelt és kielemzett mindent, és mindenkit. Éleslátását,  rendszerező képességét, alkalmazkodási képességét sokan megirigyelhetik.

Szeretem rendszerben nézni az állatövi jegyeket (is). A nyár dereka az Oroszlán hava a bőségről, az élvezetekről, az örömről, a szórakozásról szól. Az ezt követő Szűz hava felkészülés a télre. A megtermelt javakat le kell aratni, szüretelni, télire a megfelelő módon rendszerezve el kell raktározni. A Szűz minőség az, aki egy családi vacsora után elsőként ugrik fel, hogy leszedje az asztalt, elpakolja a maradékot, elmosogasson. Ő ugyanis akkor érzi jól magát, ha hasznos – különben mi joga az élethez – , ha világában minden rendben van. Legalábbis látszólag.
A Föld bolygó polaritás uralta világában a szabad, önmagát megmutató, kifejező és ünneplő Oroszlán hava után a Szűz hava következhet csak, amikor a világ és benne az én helyének korlátai mutatkoznak meg. A Szűz mestere az alkalmazkodásnak így keresve az egyensúlyt az önkibontakozás és az önkorlátozás között.  A mának élő Oroszlán után a Szűz a biztonságra törekvő, a jövőt a jelenben megtervező és bebiztosító.

 Kérdések a benned élő Szűzzel való találkozáshoz:

1. Mennyire vagyok kritikus?
2. Mit jelent nekem a biztonság?
3. Mennyire látom át tisztán az életem, a céljaim, az értékrendemet?
4. Tudok-e „haszontalan” lenni, egyszerűen csak létezni tevékenység nélkül?
5. Hol alkalmazkodom túlzottan, vagy éppen túl kevéssé?
6. Tudom-e a saját szükségleteimet a mások szükségleteivel egyensúlyban kezelni?
7. Tudok-e önmagamnak fontos lenni?

A bennem élő kritikus előszeretettel osztályoz. Jóra és rosszra osztja a világot, szeretem és nem szeretem, akarom és szabadulnék tőle fiókokba szereti pakolni az életet. Így persze önmagát is.
Vagyis saját csapdájába esve hosszú ideig önmaga(m) lett(em) önmaga(m) ellensége, mikor megszületett az ítélet: „Túl kritikus vagyok.” Mindenben meglátom a legkisebb hibát is.”

„A bölcs uralkodik a csillagain.” – tartja a mondás, és sokáig nem értettem, ez pontosan mit jelent. Én egyszerűen csak meg akartam szabadulni a kritikusságomtól, (meg még jó pár rossz tulajdonságomtól), és szenvedtem tőle, hogy nem tudok.  Ahogy tágult, szélesedett a nézőpontom, kezdet éledezni bennem a kérdés: „Mi van, ha minden jogosult a létre, ami létezik, s nekem nem az a dolgom, hogy megszabaduljak bizonyos részeimtől, megszereljem magam, jobbá tegyem elromlott énemet? Mi van, ha világunkban minden rendben van, nekem csupán annyi a dolgom, hogy megtanuljak együttműködni önmagammal, önmagam energiáinak mestere legyek?”

Ezt persze könnyebb elhatározni, mint megtenni, ugyanakkor jó ezen az úton járni.
Nem lettem tőle kevésbé kritikus. Barátibb azonban igen. Elsősorban önmagammal. Látom benne a lehetőséget, teret adok neki, ő pedig megelégszik a térrel, amit kap. Kielégül a szükséglete, nem kell hát, hogy lépten-nyomon hallassa a hangját. Övé volt a főszerep, amikor az állandó kritizálás helyett elvállaltam az iskolai tanagyag lektorálását. Jól tudom használni a munkámban, amikor a gondolkodási hibákat keresem. A legnagyobb élvezetet az jelentette számára, amikor az iskolai konferenciákon elvállaltam a Sárkány szerepét. Tökéletesen szolgáltuk a hatékony közös munkát, és mindenki megkönnyebbült, hogy tökéletes csatornát találtunk neki. Legfőképpen a családom.

Az élet lehet egy csatatér, ahol mások, magam nem szeretett oldalaival küzdök, hátha egyszer megváltozik, megváltozom. Nagyon fárasztó ez.
És lehet egy kaland, megismerésre, felfedezésre váró minőségek, értékek, szépségek megismerésének terepe, akik csupán arra várnak, hogy barátainkként szolgálhassanak. Minket, az életet.

Manapság ki sem kell mozdulni otthonról, fel sem kell állni a kényelmes karosszékünkből, kanapénkról, ha el akarunk mélyedni a boldogság, sikeres, kiteljesedett élet, önmagvalósítás témákban. Könyvek, blogok, online videók, tréningek végeláthatatlan sora elérhető a számunkra néhány kattintással.  Ki ne akarna boldog és kiteljesedett életet? És sokan meg is mondják neked, mit tegyél ennek érdekében.

Ha te megfogadtad a sok hasznos tanácsot, ha végigmentél az úton, és boldog és kiteljesedett életet élsz, akkor ez az előadás nem neked szól. Ennek ellenére téged is várlak, mert társam lehetsz abban, hogy meséljünk az útról. Ez az előadás ugyanis az útról szól, és így egyben az életről is. Eszközökről, amik jól jönnek az úton levőnek. Buktatókról, amik az enyémek voltak, de bárki tanulhat belőle. 

Ha te ezen az úton jársz, itt erőd adhatsz a még bizonytalanoknak, bátoríthatsz, és bátorításra lelhetsz te magad is. Megtapasztalva, hogy nem vagy egyedül.

Ha benned megszületett a vágy, hogy kilépj a megszokottból, a kényelmesből, vagy a szenvedősből, talán erőt ad, ha látod. mindannyian elbukunk, megtorpanunk, eltévedünk, s van, mi újra erőt adjon.

Előadásaink meghittek, otthonosak, nem a tutit mondom meg, inkább együtt gondolkozunk, egymást erősítjük, bátorítjuk. És helye van nálunk a csendeseknek is, akik inkább megfigyelnek, töltekeznek.

Szeretettel hívlak téged is, ezen az estén a boldog, kiteljesedett élethez vezető útról lesz szó.

Időpont: 2016. szeptember 22., csütörtök 18-21h

Helyszín: Magnet Közösségi Ház

Részvételi díj: 3.000 Ft, amit a helyszínen készpénzben tudsz fizetni

Szeretem, ha egy film magával ragad, szinte együtt lélegzek a szereplőkkel, egy leszek magával a történettel. Jó, amikor érzelmileg alaposan átmos, felkavar, felrepít, vagy átéget. Jó nekem az a film, ami kérdéseket vet fel, méghozzá olyan kérdéseket, amikről akár óráig lehet egyedül vagy a társakkal morfondírozni.  És egy életre társam lesz az a film, ami megmutatja a világot, az életet, a létezést, bölcsen, szelíden és sejtekig hatolóan.

Amikor megnéztem a Whiplash című filmet, alig tudtam elszakadni a mozivászontól. „Már nagyon rég nem láttam ennyire jó filmet!” – szakadt fel belőlem a lelkes vélemény. Talán mert elsősorban tanárnak érzem magam, talán ezért fogott meg ennyire ez a film. Kétségtelenül magával ragadott a történet, az egyes szereplők drámája. A legértékesebb számomra – és apropója annak, hogy most ajánlom e filmet – hogy nagyon izgalmas kérdéseket vetett fel bennem. Izgalmasakat és saját emberlétem, emberlényem átgondolására késztetőeket. De nem szaladok ennyire előre, először egy rövid összefoglaló a filmről.

A film egyik főhőse, Andrew Neiman egy ambiciózus jazzdobos, az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. A film másik főszereplője egy tanár (J. K. Simmons), aki felfedezi Andrewt és aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak.

A film előzetese

Hogy benned felvet-e kérdéseket a film, s ha igen milyeneket, s főképp milyen válaszokat találsz a magad számára, nos, ezt nem tudom. (Bár, amint látod, a bejegyzéshez hozzászólhatsz, így ha szeretnéd, akkor meg is oszthatod velem. Én nagy örömmel olvasom majd.)

Engem elgondolkoztatott életünk értelmén,  az áron, amit fizetünk. A teljesítmény fontosságán/vagy túlértékelésén. És elsősorban az értékeimen. Mennyit ér nekem a teljesítmény? Meddig akarok elmenni, akár a saját, akár a másik teljesítményéről van szó? Ki a jó tanár? Hogyan vagyok én a magam számára definiált legjobb tanára mentoráltjaimnak, és önmagamnak?

Jó szórakozást, minden szinten átmozgató élményt kívánok neked.