Volt egyszer egy nagyon büszke király. Születésekor ugyanis tündérek álltak körülötte és adományokkal látták el, de az egyikük azt mondta: „Legyen olyan hiú, mint a páva!”

A fiúcska felnőtt, nagyon szép, nagyon okos, de nagyon hiú is lett. Amikor apja halála után ő lett a király, büszkesége csak növekedett. Gyakran mondogatta, hogy ő erősebb és hatalmasabb, mint bárki a világon, és soha nem történhet meg, hogy egy idegen, aki még nem látta őt, ne isméné fel benne azonnal a királyt. Minden körülmények között és minden helyzetben azonnal látszik, hogy ő király. Erősen bizonygatta, hogy még hálóingben is felismerné minden idegen, hogy ő király. Amikor a király ezt a kijelentést tette, a közelben tartózkodott éppen egy öreg, jóságos tündér. Elváltoztatta öreges hangját, és fogadott a királlyal, hogy még azok sem ismernék fel, akik öltöztetni és vetkőztetni szokták, ha olyan ruhában látják, amiben eddig még soha. A király erre felháborodott, de a tündér azt mondta: már régóta tervezi, hogy megszabadítja a királyt a büszkeségtől, amelyet egy rossz tündér helyezett bölcsőjébe.

Fogadott tehát, hogy a ruha teszi az embert és egy héten belül sikerül erről meggyőznie a királyt. Akkor azonban fel kell hagynia büszkeségével, és el kell ismernie, hogy korábban hibázott. Ha ez nem sikerül, akkor levágják fejét, és a bőréből csizmát varrnak. A király belement a fogadásba.

Két nappal később kedve támadt megfürdeni a közeli tóban, és udvari kíséretével lement a partra. Egy magányos bokor mögé letette ruháit és vidáman úszkált a vízben. A ruhái a parton voltak. Majd a király – ahogy azt kísérete gondolta – kijött a tóból, elindult ruháihoz, felvette és beszállt hintójába. Éljenző tömeg kíséretében visszament a városba és elfoglalta helyét a trónon. De mindenki rosszul látta: Az igazi király a tóparton állt, a bokor mellett és a haját tépte, míg palotájában a tündér – aki felvette a király alakját – királyi pompában tündökölt. Láthatatlanná tette a tóban fürdő királyt, majd átváltozott királlyá, és a partra úszott, mialatt az igazi király a vízben úszkált.

A király végül elfáradt, és kiment a vízből. Legnagyobb ámulatára senki sem volt a parton, és a ruhái is eltűntek. Nagyon fázott a kis úszónadrágjában, ami még a térdéig sem ért. Elkezdett hangosan kiabálni, de hiába, senki sem jött oda. Mivel a nap éppen lemenőben volt, sietett, hogy még beengedjék a város kapuján. Nagy üggyel-bajjal elsántikált a városkapuig, kihúzta a szilánkokat és töviseket királyi sarkából, de az őr rákiáltott: „Te disznó, nem szégyelled magadat? Ilyen ruhában akarsz bejönni a városba?'” A király egy darabig hallgatott, majd azt mondta, hogy ő a király, de az őr azt hitte, meghibbant, bevitte az őrszobába, és közben megcsipkedte ruhátlan testét, úgyhogy őfelsége tízszer ugrott fel a levegőbe. „Holnap leüttetem a fejedet!” – kiabálta dühösen, és nekifutott, hogy áttörjön a városkapun. Az őr azonban futni hagyta, és jót nevetett rajta.

És most megkezdődött szörnyű útja a városban, ami igazi vesszőfutás volt. Az emberek tömött sorokban követték a fürdőnadrágost, és záptojásokkal, kövekkel és egyebekkel dobálták meztelen testét. Nadrágja minden szélfuvallatra fellibbent, amit újabb nevetés követett. Időnként királyi méltóságával végignézett az őt követő embereken, de minden alkalommal rothadt paradicsomokat dobáltak arcába, ezért jobbnak tartotta, ha még nem világosítja fel őket. Eközben – óh, mily nehéz volt! – uralkodott magán, és elérte végre palotája kapuját. Már éppen be akart lépni, amikor az őr felemelte botját, és szidalmazások közepette elkezdte ütlegelni. Ekkor odamentek a király szolgái és így kiáltottak: „Jó ember, megőrültél? A király már egy órája visszajött a tóról, és trónján ül!” A király makacsul állította, hogy ő a király, és mindegyik szolgát a nevén szólított bizonyságul, felsorolta a palota helyiségeit, berendezését, de hiába. Szolgái kigúnyolták, míg végre az egyik megkönyörült rajta és odadobott neki egy régi zsákot, hogy ne fázzon annyira. A király már sejtette, honnan fúj a szél, mert eszébe jutott a fogadás a tündérrel, és félhangosan ezt mondta: „Igen, igaza volt. Ruha teszi az embert!

Ekkor hirtelen mellette termett a tündér és így kiáltott: „Itt vannak a ruháid, király! felvettem az alakodat, és nézd, alattvalóid nekem hódolnak! Ruhátlan vagy, és nézd csak, hogy szidnak és gyaláznak.” A király eközben felvette ruháit, népe elé lépett és hangosan így szólt: „Mától kezdve felhagyok a büszkeséggel és elátkozom a hiúságot és a kevélységet! Aki engem szidott és gúnyolt, büntetés nélkül elmehet, mert segítettek felismernem, milyen fontos a külső és mennyire igaza van a közmondásnak: Ruha teszi az embert!”

A király gazdagon meg akarta ajándékozni a tündért, de az elutasította: „Boldog leszek, ha mostantól kezdve alattvalóid sugárzó arcáról azt olvasom le, hogy jóságosan és bölcsen uralkodsz felettük.”

Kép és szöveg forrása: http://www.arkanumstudio.hu/asztrologia-csillagjegy%20mesek.html

„Az ész és az érzelem sokáig szemben állt egymással. Ideje igazságot szolgáltatni az érzelemnek, ami az eszünket segíti. Látni fogjuk, milyen finoman, de elkerülhetetlenül
itatják át érzelmeink a mentális életünket. Érzelmi életünk, akár tudatos, akár tudattalan szűrőként működjék is külső és belső világunk között, irányítja választásainkat,
befolyásolja a realitáshoz való viszonyunkat, és éppúgy eredményezheti sikereinket, mint kudarcainkat.” (Isabelle Filliozat: A szív intelligenciája)

Érzelmei mindenkinek vannak, az érzelmek közös nyelvet jelenthetnek közöttünk, emberek között. Azonos érzelmek azonos fiziológiai folyamatokat indítanak el mindannyiunkban. Azonos módon reagál a testünk, azonos – kultúrától, anyanyelvtől független – az arckifejezésünk öröm, düh, félelem hatására. Bár látszólag az elmúlt évtizedekben az „ész győzedelmeskedett az érzelmek felett”, ám ha jól megnézzük a világot, ami jelenleg körülvesz bennünket sokkal inkább az mutatkozik meg, hogy az (elnyomott) érzelmek uralják cselekedeteinket. Tudják ezt jól mindazok, akik a manipulációra építenek, legyen szó egy termék eladásáról, egy párt megválasztásáról, a célpontok minden esetben az érzelmeid lesznek.

Érdemes először is tisztáznunk, mi az érzelem?

Daniel Goleman definíciója szerint az érzelmek cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk táplált, azonnal bevethető cselekvési minták. Maga a szó (Emocio, latinul elmozdulás) utal az érzelem azon tulajdonságára, hogy cselekvéssel együtt jár. Ezt remekül megfigyelhetjük az állatoknál, vagy kisgyerekeknél, felnőttkorban ugyanakkor már nem feltétlenül, de erről később.

Az érzelmek tehát cselekvésre ösztönöznek, vagyis jelzik azokat az eseményeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és motiválja az események irányításához szükséges viselkedést.

Így tehát, a

• félelem (fuss vagy üss) eredendően igyekszik biztosítani a túlélésünket,  a védelmünket. Kiélesíti az érzékelésünket, hogy észrevegyük a veszélyt, különböző biokémiai folyamatok segítségével bekapcsolja testünk „fuss vagy harcolj” működésmódját.
• A harag (védd meg magad) nem más, mint reakció a frusztrációra és az igazságtalanságra. Arra ösztönöz, hogy megvédjük magunkat. Megadja az önmagunk kifejezéséhez szükséges energiát, határaink fenntartását, jogaink védelmét szolgálja, ezzel pedig a harmóniát szolgálja.
• A szomorúság (kötődj, hogy gondoskodj) a gyász folyamatát kíséri. Arra indít, hogy jelezze, mennyire szeretünk, hogy kötődünk, időt ad az elengedésre, lezárásra. Arra ösztönöz, hogy önmagunk felé, befelé forduljunk, segítve ezzel az elengedés, lezárás folyamatát.
• Az öröm (élvezd az életet) nem más, mint egység a környezettel, a világegyetemmel. Arra ösztönöz, hogy megnyíljunk, befogadjuk a másikat vagy az egész világot.

Ha ennyire hasznosak az érzelmek, akkor miért okoznak ennyi szenvedést?

Az érzelmek energiák, önmagukban még a nehéz érzelmek (harag, szomorúság, félelem) sem okoznak szenvedést. Felbukkannak, egy ideig jelen vannak és újra elmúlnak. Ha hagyjuk. A szenvedést mindig mi magunk okozzuk. Azzal, hogy elfojtjuk az érzelmeket, ragaszkodunk hozzájuk (pontosabban csak szeretnénk, hogy a jók, maradjanak), vagy teljesen a hatása alá kerülve engedjük, hogy magukkal ragadjanak.

Hatalmas, felszabadító erő rejlik abban, ha megtanuljuk érett módon kezelni az érzéseinket. Egyrészt mert az érzések álcázásának (elfojtásának) hatalmas belső feszültség, rengeteg energia az ára. Másrészt az érzelmeink jeleznek, elevenné tesznek, vagyis ha képesek vagyunk engedni, hogy jelen legyenek, képesek vagyunk önazonos, élettel teli módon élni. Az érzelmeid – ha nem kapnak figyelmet uralkodnak rajtad, ettől sebezhetővé, manipulálhatóvá válsz. A független, kiegyensúlyozott élet tehát elképzelhetetlen az érzelmi feldolgozás, a józan érzelmi élet megtanulása nélkül.

Hol, hol nem, volt egyszer egy szegény, jóravaló kislány, aki egyedül élt az édesanyjával, és már nem volt mit enniük. Fogta magát a kislány, kiment az erdőre, és csakhamar találkozott egy öreg anyókával, aki már jó előre tudta, hogy mi bántja a kislányt. Az öreganyó kis fazekat ajándé­kozott neki, amelynek, ha csak annyit mondott: – Főzd a kását fazekacska! -, máris főzte a finom, édes köleskását, és ha azt mondta: – Fazekacskám, hagyd abba! -, már fel is hagyott a főzéssel.

A kislány hazavitte a fazekat az édesanyjának. Vége is lett az éhezésnek meg a nyomorúságnak legott, ehettek édes kását, ahányszor csak akartak.

Egyszer a kislány elment hazulról, akkor az anyja elővette a fazekat.

– Főzd a kását, fazekacska!

Főzött is a fazék annyit, hogy az asszony jóllakott vele, már megelé­gelte, s nem bánta volna, ha a fazekacska abbahagyná, de a bűvös szó sehogyan se jutott eszébe. A fazék meg csak főzi-főzdögéli a kását szaka­datlanul, már túlcsordult a szélén, és egyre ontja: elárasztja a konyhát, a házat, már a második háznál az utcán folydogál, mintha az egész világot jól akarná lakatni. Iszonyú baj kerekedett belőle, senki sem tudta a fazék főzhetnékjét elállítani. Mikor már csak egyetlen ház maradt, a többi mind kásában úszott, valahára hazatért a kislány. Nem is mondott se többet, se mást:

– Fazekacskám, hagyd abba! – és a fazék máris abbahagyta a főzést; de aki a városba akart menni, annak még bokáig át kellett rágnia magát a kásafolyón.

(Grimm. Ford. Határ Győző)

Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.hu/2013_01_06_archive.html

Ismered a hangot a fejedben? Aki soha nem hallgat el, aki megállás nélkül csak mondja, mondja, mondja…

Azt, amit már gyerekként is utáltál hallani.

A kudarcainknak, a halogatásainknak, az elhatározásaink valóra nem váltásának nagyon gyakran a mentális önszabotázs, idegen szóval „Mindfuck” az oka. Vagyis azok a negatív gondolatok (önkritika, félelmek ismételgetése, kételyek), amik ahhoz vezetnek, hogy nem merünk valamit megtenni, nem viszünk végig valamit, amit elkezdtünk, vagy hogy olyan félelmeket táplálunk magunkban, amik  megbénítanak. Olyan gondolatokról beszélek, amikkel önmagunkat akadályozzuk, s melyeket igen gyakran a gyermekkorban a szülőktől, tanároktól, autoritásoktól hallottunk, felnőtt korunkra pedig, pedig szinte belénk ivódtak.

Eleinte fel sem ismerjük ezek meglétét, mivel nem vagyunk rájuk tudatosak. Épp csak azt konstatáljuk újra és újra, hogy nem jutunk egyről a kettőre, s bár érezzük, merre szeretnénk haladni, valójában sosem indulunk el.

Bár a helyzetünk látszólag még elviselhetetlenebb lesz azzal, hogy észrevesszük a belső hang szüntelen „gáncsoskodását”, valójában a tudatosodás az első lépés a gyógyulás felé. A nagy kérdés ebben a fázisban az, hogy mit kezdj ezzel a vég nélküli belső hanggal?

Természetesen el szeretnénk hallgattatni, ám a legrosszabb, amit tehetünk, a küzdés. „Hallgass már el! Hagyj békén! Elegem van belőled!”
Talán gyerekkorunkban ragadtak belénk ezek a mondatok, szűk ketrecbe, a megfelelés, a „kellek” fojtogató börtönébe zárt belső gyermekünk dühös, elkeseredett mondatai.

Az elme egy sajátságos tulajdonsága, hogy folyamatosan mozgásban van. Minél több energiát szentelsz a belső hang elhallgattatásának, annál erősebbé válik. Rendszerint így érkezik el a harmadik fázis, amikor kritizálod magad, amiért képtelen vagy nem kritizálni magad. Amikor haragszol magadra, amiért képtelen vagy elfogadni magad. A saját farkába harapó kígyó esete ez.

A tényleges megoldás máshol vár rád. Figyeld csak meg a belső hangoddal folytatott párbeszédedet! Vajon két érett felnőtt ember párbeszéde zajlik? Vagy a szülő-gyermek énállapotok vívják benned csatájukat?

„Mi lesz, ha nem találok parkolóhelyet, és elkések a koncertről?” (gyerek)

„Jó lenne egy kicsit lazítani, de mit fognak gondolni a kollégák? Nekem is keményen dolgoznom kell.” (Szülő)

„Ennyi idősen már nem lehet normális férfit találni. Ők mind a fiatalabb nőket akarják.” (szülő)

Látszólag ellentmondó a javaslatom, ám a kivezető út mégis csak az, ha szóba állsz a belső hangoddal, ha el akarod hallgattatni. Felismered (tudatosítod), meghallgatod (felnőtt énállapotból elfogadod), és magad döntöd el (megint csak érett felnőttként), hogy a belső hang sugallta cselekvést mennyire követed, vagy éppen figyelmen kívül hagyod.

„Mi lesz, ha nem találok parkolóhelyet, és elkések a koncertről?”

„Igen, ez reális lehetőség, azt hiszem mérlegelem, hogy korábban indulok, kényelmesen érkezem, és koncert előtt még egy finom kávét is tudok inni.”

vagy:

„Igen, ez reális lehetőség. Elindulok, amint tudok, ha mégis elkésem, az is rendben van. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy odaérjek.”

Összefoglalva tehát az út a belső hanggal kötött békéhez most is, mint oly gyakran az elfogadáson keresztül vezet. Elsősorban önMAGunk elfogadásán keresztül. Hisz míg a mindfuck bennünk folyamatosan valamilyenné akar tenni minket, valamilyenné, amilyennek állítólag lennünk kellene, mi választhatjuk azt az utat, hogy egyre jobban megismerjük, kik vagyunk valójában.

Ikrek csillagjegy mese

Forrás: http://www.arkanumstudio.hu

Egy nyári reggelen a szabólegény az asztalnál ült az ablak mellett és jókedvűen dolgozott. Arra ment egy parasztasszony és így kiáltott: „Finom lekvárt vegyenek!”Erre felfigyelt a szabólegény, odakiáltott az asszonynak, vett a lekvárból, és tört hozzá egy darab kenyeret.

Mielőtt azonban enni kezdett volna, be akarta fejezni a zekét, amin éppen dolgozott. Mialatt varrt, a lekvár illata felszállt a falon lévő legyekhez, amelyek szemtelenül leszálltak rá. „Ej, ki hívott titeket?” – kérdezte a szabólegény. Mivel azonban nem tudta elkergetni a hívatlan vendégeket, megelégelte, és egy ronggyal rácsapott a legyekre és a kenyérre. Amikor aztán a rongy alá nézett, nem kevesebb mint hét agyoncsapott legyet számolt össze. „Hát, micsoda legény vagyok!” – gondolta és büszke lett.

Magára. „Ezt meg kell tudnia az egész városnak!” Gyorsan varrt magának egy övet, amelyen az állt: „Hetet egy csapásra!” Szíve pedig megdobogott, amikor arra gondolt, hogy ezt az egész világ meg fogja tudni. Körülnézett a házban, talált még egy darab sajtot, és magához vette. A kapuban talált egy madarat, amelyik belegabalyodott a bokorba – ezt is zsebre tette. Így indult világgá. Hamarosan találkozott egy óriással, aki békésen üldögélt és szemlélődött. A szabólegény megszólította, de az óriás nem akarta őt komolyan venni. Ekkor megmutatta övét és így szólt: „Láthatod, milyen fából faragtak!”

Az óriás, aki azt gondolta: a hét – az hét ember volt, kissé megenyhült a legény iránt. Meg akart azonban bizonyosodni, így fogott egy követ és vizet facsart belőle. A szabólegény nem volt szégyenlős, és azt gondolta, ezt ő is meg tudja csinálni. Belenyúlt a zsebébe, kivette a sajtot és levet facsart belőle. Erre az óriás olyan magasra dobott fel egy követ, hogy már nem is lehetett látni. A szabólegény erre azt mondta: ez jó dobás volt, de ő olyan messzire dobja a követ, hogy vissza sem esik. Ezzel belenyúlt a zsebébe, kivette a madarat és feldobta a levegőbe. A madár megörült a szabadságnak, és eltűnt a levegőben. Az óriás még mindég nem volt elégedett. „Dobni jól tudsz, de lássuk csak, húzni is tudsz-e?”

Egy földön fekvő hatalmas tölgyfához vezette a szabólegényt. Az azt mondta, hogy ő inkább   a nehezebbik végét viszi, a fa koronáját, az óriás pedig fogja meg a törzsét. Az óriás a vállára vette a törzset, a szabólegény felpattant a fa másik végéra és vidáman fütyörészett, amíg az óriás –aki semmit sem látott a gyökerektől – nyögve vonszolta a fát, tetején a szabólegénnyel. Végül leejtette a tölgyet. A szabólegény leugrott, mindkét kezével megfogta a fát, mintha ő is vitte volna, és csodálkozva nézett az óriásra, hogy még egy fát sem bír el. 

Még egyszer legyőzte az óriást, aki végül meghívta a barlangjába, hogy aludjon ott. A barlangban több óriás ült a tűz mellett, és bárányt ettek. Az óriás mutatott neki egy ágyat,    de túl nagy volt,így bemászott egy sarokba, és ott aludt. Éjfélkor, amikor az óriás azt hitte, hogy a szabólegény már alszik, fogott egy nagy vasdarabot és rásújtott vele az ágyra. Másnap reggel az óriások elmentek az erdőbe, és el is felejtették a szabólegényt; ekkor vidáman és vakmerően előlépett a legény. Az óriások megijedtek, mert attól féltek, hogy mindnyájukat agyoncsapja – és elszaladtak.  

A szabólegény pedig tovább vándorolt, ment, ment az orra után. Végül elért a királyi palota udvarába, ahol elfáradt és lefeküdt aludni. Mialatt aludt, emberek jöttek oda, és látták, mi van írva az övére. Rögtön jelentették a királynak, hogy egy fontos és hasznos ember van itt – és bármikor kitörhet a háború. A király a szabólegényért küldetett, és nagy tisztelettel fogadta.

A katonák pedig bedőltek a szabólegénynek, és azt hitték nem nyernének, ha megverekednének vele, hiszen hetet ütne agyon egy csapásra. A király elé mentek, és kérték, hogy bocsássa el Őket. Az elszomorodott, hogy egy ember miatt el kell veszítenie minden hű szolgáját és azt kívánta, bárcsak soha ne találkozott volna a szabólegénnyel. Mivel nem merte elküldeni a legényt, sokáig gondolkodott, mit is tehetne, míg végül rájött a megoldásra. Elküldetett a szabólegényért és azt üzente neki: ha megöli a két óriást, aki az erdőben lakik és már sok kárt tett a népének, neki adja lányát feleségül és fele királyságát. A szabólegény beleegyezett, és még azt a száz katonát sem akarta magával vinni, akit felajánlottak neki. 

Amikor megérkezett az erdőbe, az óriások egy fa alatt aludtak. A szabólegény teletömte táskáját kövekkel, felmászott a fára és olyan ügyesen dobálta le a köveket, hogy az óriások azt hitték, a másik ütötte meg Őket. Ettől aztán dühbe gurultak, és agyonütötték egymást. A szabólegény ekkor kérte jutalmát a királytól: az azonban megbánta ígéretét, és azon töprengett, hogyan rázhatná le nyakáról a hőst. Azt mondta neki: mielőtt neki adja lányát és fele királyságát, fogja el az egyszarvút, amely már annyi kárt okozott.

A szabólegény megint elindult az erdőbe, de senkit nem vitt magával. Nem kellett sokáig keresgélnie, az egyszarvú megjelent, rárontott és fel akarta nyársalni. A szabólegény nyugodt maradt, és egészen közel engedte magához az állatot, majd hirtelen egy fa mögé ugrott, az állat szarva pedig úgy belefúródott a fába, hogy nem tudta kihúzni. Így elfogta az egyszarvút, és teljesítette a feladatot.

A király megint nem akarta odaadni neki a megígért jutalmat, és egy harmadik követeléssel lépett elő. A lakodalom előtt még egy vadkant kellett elfognia, amely szintén nagy károkat okozott. „Jó,” – mondta a szabólegény „ez gyerekjáték”. Egyedül ment az erdőbe és hamarosan szembe jött vele habzó szájjal és félelmetes agyaraival a vadkan. A szabólegény azonban beugrott egy kis kápolnába és gyorsan ki az ablakon. A vadkan utána futott, de a legény gyorsan bezárta az ajtót, és elfogta a félelmetes állatot, amely túl nehéz és ügyetlen volt ahhoz, hogy kiugorjon az ablakon.  

Most aztán a király kénytelen volt megtartani ígéretét, és nagy vigalommal megülték a lakodalmat. Kis idő múlva a fiatal királyné hallotta, amint a szabólegény álmában beszél: „Hé, fiú, varrd meg a zekémet és a nadrágomat, különben hátra kötöm a sarkadat!” Megjegyezte melyik utcában született, és bepanaszolta apjánál. Az megvigasztalta és azt mondta neki: hagyja nyitva az ajtót este, mikor aludni tér. Ha a szabólegény elaludt, majd bejönnek a szolgák, összekötözik és egy hajóra rakják, amely elviszi messzire.

A király fegyveresei azonban –akik a szabólegény bizalmasai voltak – mindent hallottak és elmondtak neki. Aznap éjjel a szabólegény úgy tett, mintha aludna. Amikor a királyné kinyitotta az ajtót, tisztán hallotta: „Hé, fiú, varrd meg a zekémet és a nadrágomat, különben Hátrakötöm a sarkadat! – Hetet ütöttem egy csapásra, két óriást öltem meg, elfogtam az egyszarvút és a vadkant, és azoktól kellene félnem, akik odakint állnak a szobám előtt!”

Amikor a király emberei meghallották ezt, inukba szállt a bátorság és nem merték bántani. A szabólegény pedig élete végéig király maradt. 

A lélek utazása, találkozás önMAGoddal.

Ha úgy érzed, egy kérdésben, problémában elakadtál, a tánc segítségével képes vagy arra magasabb nézőpontból ránézni, intuitív, jobb agyféltekés választ kapni. Hatására aktiválod az öngyógyító képességeidet, érzelmi megnyugvást tapasztalsz meg, megnyitod magad az intuíciónak, eksztázist élsz át. ​

Várlak szeretettel havonta egyszer egy transztánc rituáléra, ahol egy lélekutazáson veszel részt, a mély belső megélés mellett fontos üzeneteket, intuitív megsejtéseket élhetsz át.

Kísérőd a szertartásban: Oros Andrea, Németországban képződött transztáncvezető

Időpontok: A program a járványhelyzet miatt bizonytalan ideig szünetel.

Ha szeretnél a későbbiekben hírt kapni a transztáncrituálékról, iratkozz fel itt!

Néhány visszajelzés a részvevőktől:

„Hú, ha csak rá gondolok, (pl. most hogy írok róla), mosolyra húzódik a szám, lelkesen dobog a szívem, tűzbe jövök, már mennék is újra! Transztánc, varázslatos, otthonos hely, ahol együtt lehetek magammal és azokkal, akiket ez a hely vmiért oda vonzott és együtt utazunk. Nagyon szeretem.” (Anikó)

„Tetszik az a biztonságos tér, ami körbevesz a tánc alatt.” (Judit)

„Tetszik az ítéletmentes együttlét, a felszabadultság, és hogy biztonságban érzem magam a bekötött szem ellenére.”

” Jó, hogy mindig más a zene. Nem áll be az egó előre egy folyamatra. A személyes odafigyelést is értékelem.”

„Nálad biztonságban érzem magam, bízom benned; talán emiatt nálad eddig minden esetben „működött” a transz. Jó a táncok felépítése, ahogyan saját tempónkban tudunk belemenni, és elég idő van a „visszajövetelre”, pihenésre.” (Luyza)

„Tetszik a vezetők kisugárzása, az atmoszféra, hogy elengedett tudtam lenni ezektől.” (András)

„Tetszik a dob alapú zene.”

„Tetszik a jó zene, a támogató jelenlét.” (Yvette)

Április 20-án, szerdán a nap a Bika jegyébe lépett.  Te talán nem „bika vagy”, ami csupán annyit jelent, hogy a nap nem a Bika jegyében állt, amikor megszülettél, ugyanakkor a te születési képletedben is van Bika vonás (lehet, hogy a Holdad, vagy más bolygód áll a Bika jegyben, illetve valamelyik életterületedre egészen biztosan a Bika jegy vonásai jellemzőek).
Természetesen az is lehet, hogy nem tartod az asztrológiát komoly dolognak, ettől függetlenül, ha tudatosan akarsz élni, érdemes minden princípiumot (attitűdöt) tudatosan átélned, tudatosítanod.
Ebben a hónapban mindazon témákat, amiket az asztrológia a Bika jegy témáihoz sorol.

Az előző hónapban – a Kos havában – a kalandvágy, az elindulás, hódítás, küzdőszellem energiái voltak adottak, s te talán célokat fogalmaztál meg, elhatározásokkal indultál el, céltudatosan, célirányosan haladtál. Talán parányi (élet)magokat vetettél el, hogy a jövőben valami új legyen jelen az életedben.

A Bika havában az új, sarjadzó, sebezhető növénykék gyökeret akarnak ereszteni. Biztonságra, törődésre, a föld táplálására, az eső öntözésére és a nap melegére vágynak, hogy megerősödhessenek, növekedhessenek.

A természet körforgását nézve a Bika havát a gyönyörök májusának szokták nevezni, a természet ebben az időszakban igazán buja, érzéki, tápláló, adakozó, paradicsomi.

A biztonság, stabilitás, kiszámíthatóság, az értékállóság, a megszerzett javak megőrzése és élvezete fontos minőségek, amiket érdemes megélnünk. Ugyanakkor ennél a princípiumnál is vannak árnyoldalak, amiket ebben az időszakban megfigyelhetsz, tudatosíthatsz magadban. Mennyire korlátozod magad a birtoklással, a birtokaiddal? Hol maradsz benne a biztosban, még ha pusztítod is magad vagy a másikat ezzel, csupán azért, mert nem leled a bátorságot a biztos kikötő elhagyásához? Az élet szeretete és élvezete nem vezetett-e a túlzott kényelemhez, tespedtséghez?  Az értékek megőrzéséből nem lett-e rugalmatlan merevség?

Fenti témák tudatosításával integrálhatod, gyógyíthatod Bika részeidet, beépítve mindazt, ami hasznos, és elengedve, ami számodra már túlhaladott.

Néhány kérdés, amivel tisztázhatod, hogy állsz te magad a Bika energiájával:

1. Mit jelent számomra a biztonság? Hogyan elégítem ki konstruktívan ezt a szükségletemet, és hol ismerhetek fel destruktív stratégiákat az életemben?
2. Mikor és hogyan tudom élvezni az életet? Mennyi életörömet engedek meg magamnak?
3. Mik a számomra fontos értékek? Mennyire élem ehhez hűen az életemet?
4. Mennyire sérültek a gyökereim, hogyan tudom meggyógyítani őket?
5. Eleget törődöm magammal, vagy mindig mástól várom a törődést?
6.  Eleget kényeztetem magam, vagy inkább a kényeskedést választom?

Univerzumunkban minden energia, és minden az energia körül forog.  Az Univerzumban valójában végtelen energia áll a rendelkezésünkre, kicsi gyerekként még háborítatlanul kapcsolódunk is ehhez az univerzális energiához. Ezért van, hogy még egy edzett élsportoló sem képes lépést tartani egy parányi gyerekkel. Ahogyan azonban felnövünk, egyre kevésbé férünk hozzá ehhez az energiához, és egyre inkább a létezésünkhöz szükséges energiát embertársainktól akarjuk megszerezni.

Rendszerint gyermekként fejlesztjük ki energiaszerző stratégiáinkat – ami működött apával és anyával, azt használjuk felnőttként is –, jellemzően teljesen tudattalanul, megszokásként, automata üzemmódban élve az életünket.

Mindaddig, amíg nem kezdesz el tudatosan foglalkozni a témával, az emberi kapcsolataid jellemzően harcok az energiáért.

Az energiának egy jellegzetes formája a figyelem.

Az igen, de… emberek

Az energiaszerzés egy közkedvelt és elterjedt formáját előszeretettel használó embereket én igen, de embereknek nevezem.
Bizonyára te is ismersz olyan embert, aki előszeretettel használ téged, és minden más kapcsolatát arra, hogy megossza mi minden nehéz, problémás, pocsék, szerencsétlen…stb. az életében. Te akár sokadszorra is bekapod a horgot, és igyekszel segíteni. Habitusod szerint vigasztalod őt, okos tanácsokat adsz neki, igyekszel új nézőpontokat felvázolni, jó kérdéseket feltenni, mindezt hasztalanul, mert újra és újra kimondott, vagy ki nem mondott igen, de… falakba ütközöl. Bármilyen módszerrel igyekszel is a beszélgetést egy pozitívabb, konstruktívabb irányba terelni,  ő makacsul ellenáll, és végül vagy faképnél hagyod (ha mered), vagy hallgatod kifulladásig. A beszélgetés után enervált vagy, fáradt és rendkívül megterhelt.

Olykor én is azon kapom magam, hogy megosztom valakivel búbánatomat, és mikor a másik próbál megoldást kínálni, végtelenül feszült leszek. Ilyenkor önmagamra figyelve szabályosan érzem magamban a késztetést: „De én panaszkodni akarok. Nem akarok ebből továbblépni, hagyj már ezekkel az okos dolgokkal!”
Míg ugyanis én panaszkodok, te pedig figyelsz, addig én energiát kapok tőled.

A legnagyobb gond ezzel, hogy az Univerzummal szemben a te energiád véges, ráadásul az ilyen módon megszerzett energia nem tart sokáig. Könnyen szerzett energia, és rövidtávon az így megszerzett figyelem és/vagy sajnálat balzsam sebeidre, ugyanakkor ebben a felállásban folyamatosan az áldozatlétben tartod magad, ami hosszú távon teljesen megfoszt erődtől, energiádtól.

Ennek a játszmának egy alfaja, amikor mindezt egyedül, önmagadban csinálod. Te vagy az, aki meg-megindulnál egy konstruktívabb irányba, de…
És mindig van mit előhúzni, ha máshonnan nem a gyerekkorodból biztosan.

Természetesen ennek az írásnak semmi esetre sem az ítélkezés a szándéka. Már csak azért sem, mert ezt a játszmát igen csak jól ismerem kívülről és belülről egyaránt. Azért írok erről, hogy képessé válj felismerni a játszmát (akár aktív kiváltója, akár passzív résztvevője vagy), esélyt adj magadnak, hogy egy számodra és környezeted számára lényegesen konstruktívabb, táplálóbb hasznosabb stratégiát tanulj meg.

Mit tehetsz, ha…

te vagy a meghallgató.
Attól függ, mennyire közeli, fontos kapcsolatodról van szó. Ha távoli számodra a személy, egyszerűen menj tovább. Kérlek, ne áltasd magad azzal, hogy segíthetsz, és ne érezd magad kegyetlennek, ha ignorálod azokat, akik erre használják a kapcsolatodat. Egyrészt, mert úgyis talál hamar valakit helyetted, másrészt, mert a te dolgod, hogy a saját életedet megteremtsd, nem vagy felelős másokért. Azzal, hogy nem adsz energiát ilyen irányú beszélgetéseknek, lehetőséget adsz a másiknak, hogy önmaga sajnáltatása helyett elinduljon a megoldás irányába.
Természetesen vannak emberek, akik közel állnak hozzánk, akiket nem szeretnénk kitenni kapcsolati hálózatunkból. Azt javaslom, ebben az esetben beszélgess erről az illetővel (semmiképp ne akkor, amikor éppen a panaszáradat közepében van). Tudom, hogy nehéz elfogadnod, hogy a lelki szemetesláda szerepét felvéve soha nem leszel képes segíteni a másiknak. Minden mondatod, amivel próbálod őt meggyőzni a kivezető útról, csak olaj lesz a tűzre. Ha igazi segítséget akarsz adni a másiknak, támogasd őt abban, hogy felhagyjon ezzel a játszmával.

Mit tehetsz, ha…

te vagy aki így szerez magának energiát.
Javaslom, hagyj fel ezzel, amilyen gyorsan csak lehet! Keress magadnak szakmai támogatást, és tanulj meg más módon energiát szerezni. Hagyj fel azzal, hogy a kapcsolati mezőket – amik teremtésre, táplálásra hivatottak – kiszipolyozd! Kérlek, ne érts félre, nem azt mondom, hogy még a legjobb barátoddal sem lehetsz őszinte. Nem azt állítom, hogy a minden negatívat elnyomó „you can do it” álságos, álarcos viselkedésmód az üdvözítő. Ó, dehogy, semmiképp! Arra hívlak, légy tudatos arra, mire használod a saját és mások teremtő intelligenciáját. Arra amit magad körül megtapasztalni akarsz, vagy arra, amit elkerülni, amitől megszabadulni akarsz. Mert egyik és másik esetben is azt fogod megteremteni.

Figyeld meg a következő két mondat közti különbséget:
„Minden kapcsolatom rövid idő alatt totális csőd lesz, mert a hülye apám és anyám nem volt képes szeretni.”

„Felismertem, hogy a gyermekkori minta hatással van a párkapcsolataimra, van ötleted rá, hogyan tudom begyógyítani a sebeket és megteremteni álmaim kapcsolatát?”

A két mondat tartalmilag igen hasonló, és mégis világok vannak közöttük.

Természetesen mint minden megrögzött, automatikus szokássá vált működésmódod megváltoztatása, ez is kitartó munkát, sok tudatosságot igényel. Én – mint egykori, ma már csak nyomokban – igen, de… ember mégis nagy szeretettel invitállak, hogy indulj el ezen az úton. Elsősorban önmagadért. Mert ennek a játszmának a legnagyobb vesztese – hiszed, vagy nem – te vagy. A könnyen és másokat kihasználva szerzett energiát ugyanis annak megteremtésére használod, aminek sok figyelmet szentelsz. Az pedig ugye ebben az esetben pont az amit nem akarsz.

Írásom egy meghívás, hogy tudatosítsd magadban: lehetőséged van a sírva-mulató kapcsolataidat a teremtő intelligencia tápláló mezőjévé változtatni.

ÁLLNI A SAJÁT BELSŐ TÜZEDBEN –

EGÉSZEN KÖZELRŐL MEGÉLNI A HÚSVÉTOT.

Kereszt és megváltás az emberi hétköznapokban.

Húsvét. Egy izgalmas dátum – az emberiség két hatalmas mítosza találkozik egymással.

Ezekben a napokban a természeti népek az élet termékenységét ünnepelték jóval a kereszténység előtt. A német húsvét (Ostern) szó visszavezethető az ógermán Austrō, „hajnalpír” szóra, amit feltehetően egy germán tavaszi ünnep megnevezésére használtak. A szótő az ógörög ēōs (hajnalpír istennője) szóval is rokon. Így ebben az időszakban sok ember érzi az elindulás és kitörés, az újrakezdés, a fejlődés, a teremtés vágyát – hagyni, hogy magával ragadjon az élet termékeny ereje.
De egy másik mítoszt is ünneplünk ezekben a napokban – Jézus Krisztus keresztre feszítését és feltámadását – a kereszténység legősibb ünnepét. Sokaknak, egymástól nagyon különböző embereknek küldöm ezt a hírlevelet. Olvassák keresztények, buddhisták, hinduk, muszlimok, zsidók, ateisták, agnosztikusok, és így tovább.

Lehet, hogy az egyszerű ács, Jézus történetét szó szerint elhiszed. Lehet, hogy megmosolygod vagy a te saját, személyes módodon értelmezed. Tisztelem a vallás alapú hitet. Meg vagyok győződve arról, hogy minden vallás magjában találhatunk olyan üzeneteket, melyek mindannyiunkat érintenek. Ezek akkor mutatkoznak meg, ha az ítélkező elménk helyett a szívünkkel olvasunk.

Szocialista kultúrában nőttem fel, ahol Isten számára nem volt hely. Ennek később megvolt az előnye. Miután a Berlini Falat lebontották kíváncsi húszéves férfiként előítéletek nélkül vethettem rá magamat az emberi történelem összes spirituális mítoszára. Igazság, közelség és példaképek után kutattam bennük. És eközben megértettem, hogy számos ősi történet értelme csak akkor mutatkozik meg, ha azt magunkra vonatkoztatjuk. Ha kollektív álomként tekintünk rájuk, melyekről az emberi lélek álmodik, és generációról generációra tovább ad.

A racionális, autonóm elmém számára mindig is kétséges volt és még ma is az, hogy miért kellett egy másik embernek (Jézusnak) meghalnia a vétkeim miatt 2000 évvel ezelőtt.

„Miben vonakodsz önszántadból keresztre feszíteni magadat?“

Ez a kérdés természetesen magyarázatra szolgál. Jóléti kultúrában élünk. Minden – az evéstől a technikán, a médián és a new-age cirkuszon át – arra törekszik, hogy minél jobban megkönnyítsük a dolgunkat. Jól akarunk lenni, és erősnek, bizakodónak, fiatalnak akarjuk magunkat érezni, fényben akarunk sütkérezni. Azt, hogy ez csak az emberi lét féligazsága, mindannyian tudjuk. Mindenkinek van egy érzelmi Achilles-sarka, ahol mélyen megsebezhető.

Leggyakrabban ez a fájdalom, a félelem vagy a tehetetlenség.

Ezek a tapasztalatok minden „Folyamatosan érezzük jól magunkat bulin” hívatlan vendégek. Munkával, pozitív hiedelmekkel és csevegéssel nyomjuk el őket. Koncepciókkal és tablettákkal harcolunk ellenük. Nem akarjuk érezni őket – és éppen ez, hogy nem vagyunk kész mindent érezni, tesz gyengévé és könnyen manipulálhatóvá bennünket.

Hiszen miért teszel olyan dolgokat, amelyekről pontosan tudod, hogy nem jók neked?

Miért van a függőségeknek akkora halalmuk, hogy tönkretegyenek egy életet?

Miért adod fel kevéssel a siker előtt?

Miért nem vagy mindig őszinte?

Miért választod olykor a könnyebb, de hamis utat?

Miért maradsz együtt túl sokáig olyan emberekkel, akik nem tesznek jót neked?

Miért árulod el magadat?

Miért engeded el túl gyorsan az álmodat, a küldetésedet?

Miért feszült az életed olykor?

Mert az összes ilyen helyzetben elérkezel egy ponthoz, ahol érezned kellene valamit, amit nem akarsz érezni.

Például az egyedüllét fájdalmát egy magányos döntés pillanatában. Vagy a félelmet attól, hogy mi fog történni, ha elhagyod a komfortzónádat. Vagy a tehetetlenséget, ha az eddigi gyakorlásoddal látszólag nem haladsz.

Mi köze ennek a kereszthez?

Vannak élmények, amiket nem tudsz megszépíteni, megszüntetni vagy figyelmen kívül hagyni. Ott állnak némán a tudatod küszöbén és arra várnak, hogy tapasztald meg őket. Egy jóléti társadalomban abszurdnak, sőt szabályosan őrültségnek tűnik önszántadból belevetni magad a legkellemetlenebb érzelmeid tüzébe. Olyan… mintha önszántadból az önazonosságod keresztjére feszítenéd magadat.

Miért kellene ezt egy embernek önszántából megtennie?

Mert belefáradt az önmaga elől való menekülésbe. Mert tudni akarja, ki ő, ha megáll és mindent érez. Ha szeretnéd, olvasd el hétvégén a keresztre feszítés történetét ebből a személyes nézőpontból szemlélve. Értelmezd, mint egy álmot (a saját álmodat), melyben minden egyes főszereplő egy-egy belső részedet személyesíti meg.

Melyik belső hangot képviseli Júdás az életedben? Milyen helyzetekben, milyen érvekért árulod el magadat?

Ne háborodj fel többé a tanítványokon, akik a keresztre feszítés éjszakáján elalszanak, és cserbenhagyják Jézust! Kérdezd meg magadtól: Életed mely döntő pontjain alszol még mindig, és hagyod magadat cserben?

Tudod, melyik rész az, amelyik engem ebben a történetben a legerősebben megérint?

Az a bizonyos pillanat azon a bizonyos éjjelen, amikor Jézus imádkozik: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! …” Ez az a pillanat, ami olyan közel hozza őt hozzám. Merthogy melyikünk kívánja a szenvedést? Nem akar keresztre kerülni – épp úgy, mint mi. És végül mégis önként feláldozza magát.

Életed melyik helyzetei azok, amelyeknél sejted vagy tudod, hogy nem fogod tudni elkerülni, hogy bizonyos dolgokat megtapasztalj?

A magaddal való kapcsolatod? Magánélet? Munka? Spiritualitás? Milyen tapasztalat elől menekülsz még el alkalomadtán?

Önszántadból keresztre feszíteni magadat azt jelenti, megállsz: „Eleget harcoltam. MOST tudni akarom, ki vagyok, ha beleállok ebbe a tapasztalatba. Kinyitom az ajtót a hívatlan vendégnek.”

Jézus keresztre feszítése nem egy csillogó, heroikus drámai végső harc.

Egy átkozottul sebezhető, így emberi – és ezért majdhogynem elviselhetetlen – szenvedés. Ugyanilyen érzés az, amikor odaállunk a démonaink elé. Amikor érezzük a magányt, ahelyett, hogy elterelnénk a figyelmünket. Amikor hagyjuk, hogy elöntsön a szomorúság, ahelyett hogy idétlenül tovább vigyorognánk. Amikor bevalljuk, hogy most épp nem tudjuk, hogyan tovább, ahelyett hogy automatikusan és vakon működnénk. Amikor egyszerűen csak félünk, ahelyett hogy bebeszéljük magunknak, hogy minden jól fog alakulni.

A klienseim sok részletet megosztanak velem az életükből, és gyakran hallok olyan dolgokat, amelyektől teljesen elnémulok. Mert tudom: itt most nincs helye jó tanácsnak, okos módszernek. Itt valaki a saját keresztjén függ – legyen szó molesztálásról, súlyos betegségről, mozgássérült gyermekről, …

Látom, ahogy emberek elkeseredetten küzdenek, és megértem őket. És olykor megélem azt, ahogy emberek oly egyszerű és erős méltósággal veszik ezeket az akadályokat, ami szerintem (bízom benne, hogy jól értesz) gyönyörű.

A keresztjeinket nem lehet egymással összehasonlítani. Mindenkinek megvan a sajátja. Lényegében mindig arról a kihívásról van szó, hogy valamit, ami számunkra kibírhatatlannak tűnik, tudatosan megtapasztaljunk.

A keresztre feszítés ereje a józanságban és a feltétel nélküli odaadásban van.

Ő – az ember – nem harcol tovább. Mindent üdvözölve fogad. Szenved, de nem jajgat. Mindent józanul érez, ami ezzel jár. És ez – józanul állni a tűzben – az, ami végül felszabadítja őt és bennünket.

Nem szívesen merülök el a kellemetlen érzésekben. Őszintén szólva szívesebben vagyok jól, mint rosszul – ha érted, mire gondolok. Jobban szeretem, ha süt a nap. Hazugság lenne, ha mást állítanék. De olykor, amikor érzem, hogy sötét ruhás vendég áll a küszöbömön – harag, gyász, tanácstalanság, bármi – és kísértésbe esek, hogy elbarikádozzam az ajtót, segít nekem a kereszt szimbóluma, hogy mégis odaadjam magam. Kitárom a karomat a bensőmben. Kinyitom a szívem, sebezhetővé teszem magam és azt mondom: „Gyere, tapasztalat, légy te is a vendégem!”

Ez messze nem sikerül mindig. Olykor az utolsó pillanatban leugrok a keresztről, és újra elkezdek harcolni vagy rohanni. De elég gyakran álltam már tudatosan a tűzben ahhoz, hogy tudjam:

A kibírhatatlanság küszöbe után jön az odaadás és az békét hoz.

(Szobor: Paige Bradley. Expansion)

Mert ezt a csodálatos történetet is vonatkoztathatod magadra.

Egy ember önszántából feláldozta magát.

Meghalt a régi korlátozott Énjében. És … feltámadt.

Ebben a szellemben kívánok mindenkinek, aki még nincs tökéletes tavaszi hangulatban…

Odaadást az iránt, ami van…

Minden vendég megélését a lelked házában…

Békét a tűzben…

És mielőbbi újjászületést.

Boldog húsvétot!

Veit Lindau

Eredeti  cikk: http://veitlindau.com/2015/04/ostern-im-feuer-stehen/

Fordította: Herold Enikő

Lehet élni úgy, hogy közben nem mondtam igent az életemre?

Tapasztalatom szerint, igen sokan így élnek. Az életük folyamatos keresés, vívódás, harc, küzdelem.

Akarás, hogy valami ne úgy legyen, ahogyan van.
Akarás, hogy valami úgy legyen, ahogyan vágyaikban elképzelik.
Akarás, hogy valami ne változzon meg, maradjon ugyanolyan örökre.

Én magam kereső vagyok. Mindig az érdekelt, mi van a dolgok mélyén, merre visznek az utak, régtől hajtott a vágy, hogy megszereljem magam, és a világot magam körül.

Sokáig a feladatok, kötelességek jelentették az életem, a fárasztó végeláthatatlan megfelelés, és bizonyítás.
Ezután jött az önszerelés időszaka, amikor minden egyes önfejlesztő könyvet azzal a szándékkal vettem a kezembe, minden egyes önismereti, terápiás tréningre, foglalkozásra azzal a vággyal mentem, hogy majd most, majd most megszerelem, megszerelik bennem azt a valamit, ami valahol elromlott. És akkor majd minden jó lesz, főképp én magam leszek jó, és akkor majd nyugodtan élek, míg meg nem halok.
Sok könyvön és sok programon vezetett el az út a pontig, amikor rádöbbentem, nincs ilyen valami, ami elromlott. És nincs olyan, hogy akkor majd jó lesz, jó leszek.

Sajátságos nézőpontom szerint az élet nem más, mint Isten önismereti foglalkozása. Isten megteremtette a világot, hogy megismerje önmagát. És ha ez így van, és én ennek a foglalkozásnak a része vagyok, akkor ő nem akarja a megszerelt változatot. ENGEM akar, minden bicsaklásommal, tévelygésemmel, gyengeségemmel, elbukásommal együtt.
Ez már egy egészen más minőségű élet volt, bár a „ilyen vagyok és kész!” felkiáltásokat (kibúvókat – mondom ma) a környezetem nehezen tolerálta.

Igent mondásom néhány éve egy újabb árnyalattal bővült. Talán van több annál, ami a felszínre kerül, s talán Isten arra is kíváncsi, milyen rétegek vannak bennem még. Új értelmet kapott az önismereti munka. Megszerelés helyett felfényesítés, kibontakoztatás. Nem azért már, mert nem vagyok elég jó, hanem mert az élet lenyűgöző, és mindaz, ami rajtam keresztül meg akar nyilvánulni megérdemli ezt az igent.

Az élet egy egészen új szintje tud kibontakozni, amikor engedem, legyen, ami lenni akar, én figyelem, szeretem mindazt, ami bennem, körülöttem van.

Tudtad, hogy az élet fejlődik? A fű nő magától, a növény apró csírából élettel teli kifejlett lénnyé válik. Termő talaj, éltető fény, tápláló víz. Ennyi csupán, mi szükségeltetik.

Milyen élet bontakozik ki általad, ha leülsz magad mellé, táplálod, óvod, élteted magad, és gyönyörködsz mindabban, ami megnyilvánul?

Szerző: Andi