Szerző: Boldog Betti

Évkörünk következő állomása a Szűz Újhold lesz, mely augusztus 23-án Budapesti időben 8:06-kor pontosodik be. Mottója lehetne: Rendrakás, de önmagunkban kezdjük! Az energia csúcspontja az életünk kulisszái mögé áramlik, és nem éri be a felszínnel. Most nem elég kiszortírozni a zoknikat szín szerint, a belső fiókokhoz nyúl. Ráadásul a 0. fokon
indul az egész, tehát olyan, mintha a Szűz maga is most tanulná a Szűz-létet. Kezdő takarítóként még bátortalan, de a szándék: teljes belső detox és rendszerezés.

A képlet Szűz aszcendense és a leszálló holdcsomó erős hangsúlyt ad az önreflexiónak, az I. házas Marssal pedig mozgósít is, hogy ne halogassuk tovább az összerendeződést.

A 12. ház a tudattalan, a belső hangok, álmok, titkos dolgaink háza, minden, amire nem tudunk rálátni, csak mély belső megfigyeléssel. És mit csinál itt a Szűz Újhold? Előveszi a lelki seprűt, és takarítani kezd a tudatalattinkban! A rejtett minták, az elfojtott vágyak, a
“jaj, ezt most inkább nem nézem meg” típusú sarkok most előkerülnek. Olyan, mint egy gyengéd belső nagytakarítás, ahol egy-egy rég elfeledett érzés előbújik, leporolod, megszereted, és lehet, hogy el is engeded.

A Szűz Újholddal ránézhetünk legfontosabb kapcsolatainkra is, mint egy realitás-teszten. Ez most a “látom, ki vagy – és vállalom” időszaka a kapcsolatokban. Az illúziók lehullhatnak, de így helyet kaphat valami sokkal valódibb. Talán nem tökéletes. De igazi. És most hajlandóak lehetünk elengedni a tökéletesség illúzióját… és cserébe őszinte rendet kaphatunk.

A képlet legmagasabb pontja az Ikrekben a figyelmünket a kommunikációra irányítja: mondd ki, írd le, beszéld meg – ne csak fejben rendszerezd. Az Ikrek MC és a Halak felszálló is arra emlékeztet, hogy a legnagyobb rendetlenség akkor keletkezik, ha magunkba zárjuk a gondolataink, érzéseink. Szóval akár naplót írsz, akár a pároddal, barátoddal beszélgetsz – ez a beszélgetős belső nagytakarítás most aranyat ér, amire ráerősít a Jupiter felszabadító-kitágító hatása is.

Összegezve: a mostani Újhold egyfajta szakrális selejtezés lehet számunkra: nem szigorúan, nem bűntudattal, inkább szeretettel, kedvességgel, gondoskodással, mint amikor egy jóakaród rád néz, és azt mondja:

Szerző: Oros Andi

A munkám egyik legfontosabb része az, hogy hallgatok.

De nem csak a fülemmel.

Hallgatok úgy, hogy közben figyelek. Jelen vagyok. Ott vagyok azokkal, akik mesélnek nekem. Dolgozom nőkkel, férfiakkal, fiatalokkal és idősebbekkel, olyanokkal, akik jelentős anyagi gondokkal küzdenek, és olyanokkal, akiknek több pénzük van, mint amennyit képesek elkölteni.

És tudod, mi a meglepő? Hogy mindannyian ugyanazokat a történeteket mesélik. Más a helyszín, mások a szereplők, de a történeteik lényege ugyanaz: a kapcsolati dráma.

Úgy tűnik, nincs semmi, amire annyira vágynánk, mint arra, hogy valakihez tartozhassunk, valakivel kapcsolódjunk. És nincs semmi, ami annyi szenvedést okozna, mint a kapcsolataink.

A kapcsolati drámák

Az elmúlt 15 év során, miközben én hallgattam ezeket a történeteket, egy idő után kristálytisztán kirajzolódott bennem valami: a kapcsolati drámák mélyén három téves – de nagyon is érthető – feltevés húzódik meg:

1. A másik nem elfogadható. (A viselkedése, a szavai, a tulajdonságai miatt.)

2. Én magam nem vagyok elfogadható. (Ahogyan érzek, viselkedem, kommunikálok.)

3. Sem én, sem a másik nem elfogadható.

Ha alaposan megnézed, láthatod, a közös ebben a háromban  az elutasítás: elutasítása annak, ami van.
A kapcsolati drámák azért vannak, hogy szembesítsenek minket azokkal az érzésekkel, amelyeket korábban nem volt lehetőségünk megélni feldolgozni, elengedni. Így érthető, hogy az első reakciónk sokszor a tagadás, a tiltakozás, a panasz. Hol a másikra, hol magukra, gyakran felváltva. Ilyenkor egy régi, feldolgozatlan érzelem újra aktiválódik bennünk, és – anélkül, hogy tudnák – minden mondatukkal csak olajat öntünk saját belső tüzükre.
Az én feladatom ilyenkor – ebben az első szakaszban – nem tanácsot adni, nem okoskodni. Csak ott lenni, jelen lenni. Együttérezni, megérteni, teret adni. Teret adni az érzelmeknek, amelyek egykoron nem kaptak lehetőséget, hogy kifejeződjenek. Visszaigazolni az érzelmeket, amelyek egykoron a külvilágból érkező reakciók miatt el lettek utasítva, el lettek fojtva. A gyógyulás nagyon fontos része ez, megélni, megengedni, hogy utána (és csakis utána) tovább lehessen lépni.

A továbblépés – mit árulsz el rólam?

Sokan rengeteg időt vesztegetnek azzal, hogy a másik fejében kutakodnak:

• „Mit gondol rólam?”

• „Miért csinálja ezt?”

• „Mit akar tőlem?”

A kiábrándító igazság viszont ez:

A legtöbb ember nem gondol rólad semmit, hisz el van foglalva azzal, hogy te mit gondolsz róla.

És még ha gondol is valamit – te azt nagy valószínűséggel soha nem fogod megtudni, csak azt, amit te hiszel arról, hogy ő mit gondolhat rólad.
Az emberek zöme nem téged lát. Csak egy rád vetített képet, egy belső mozit, ami saját félelmeik, vágyaik, múltbéli sebeik tükröződése.

Ezért hát az érzelmek megengedése, kifejezése után a gyógyulás következő lépéseként a klienseim fókuszát a másikról, a helyzetről néhány kérdéssel visszaviszem saját magukra:

• Mi zavar téged igazán abban, hogy ő így viselkedik?

• Mi ebben számodra a legrosszabb?

• Hogyan lett ez a te problémád?

Ez nem egyszerű, mert nehéz szembenéznünk azzal a fájdalommal, amit a múltból hozunk, ami a mienk, ami bennünk van, rólunk szól. Így hát inkább elkerüljük azt. és megpróbáljuk a másik viselkedését érteni és megváltoztatni. S bár ez legtöbbször csak elterelés, mégis állandóan arról beszélünk, gondolkozunk, miben kellene változnia a másiknak, vagy mi a baj velünk. Pedig:

• A másikat megváltoztatni nem tudjuk, és nincs is jogunk hozzá.

• Saját magunkat megváltoztatni pedig addig biztosan nem tudjuk, amíg elutasítjuk azt a részünket, aki sérült, sebezhető, elhagyatott.

Ez a részünk a bennünk élő gyermek – aki még mindig hordozza azt a régi sebet. És pont ő az, akinek a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy végre ne meneküljünk előle, hanem odaforduljunk hozzá.

A fájdalmat nem tudjuk elkerülni.
A szenvedés viszont – az már választás kérdése.

---

A fájdalom természetes velejárója annak, ha kapcsolódunk. Elkerülhetetlen, hogy néha megbántsunk valakit – vagy hogy minket bántsanak meg, akár akaratlanul is. Ez az emberi lét része.

De a szenvedés, az már egy belső harc eredménye.

Szenvedünk, amikor nem akarjuk elfogadni azt, ami történik. Amikor tiltakozunk, ellenállunk, menekülünk. Amikor nem tudjuk kimondani: „Igen, ez most fáj. De itt van. És én itt vagyok vele.”

A szenvedés ott születik meg, ahol elutasítás van. Az elfogadás azonban nem azt jelenti, hogy egyetértünk vagy tetszik, ami történt, hanem azt, hogy nem fordítjuk el a tekintetünket tőle, szembenézünk vele. Mert amit elutasítunk, az nem múlik el – csak mélyebbre fúródik.

---

Mit tegyél a következő drámában?

Legközelebb, amikor újra elönt a fájdalom, ne menekülj el előle. Engedd meg magadnak, hogy érezz. Találj valakit – akár egy barátot, egy szakembert, vagy egyszerűen csak egy üres naplót –, akinek őszintén kimondhatod azt, ami benned van.

Miután kisírtad, kipanaszkodtad magad, tedd fel magadnak ezt a két kérdést:

1. Mit árul el rólam az, ahogyan reagálok a másik viselkedésére?

2. Ha elfogadom ezt a felismerést magamról – mit kellene éreznem?

Aztán… csak érezd.

Ne agyald túl. Ne rohanj cselekedni. Ne akarj azonnal „megoldani” semmit. Csak állj ott, az érzelmed tüzében. És figyeld meg, mi történik:

Egy pillanattal azután, hogy azt hiszed, belepusztulsz – valami megváltozik.
A fájdalom szertefoszlik. Mint a sötétség, amit elűz a szeretet fénye.

Szerző: Oros Andi

Valószínűleg egyetértesz velem, hogy a jelenlegi nyugati társadalom egyik fő jellemzője a fokozott individualizmus. Az egyén szabadsága, önmegvalósítása és indentitása elsődleges érték, szeretjük követni az álmainkat, rezonálunk a „légy önmagad” típusú üzenetekre, és szeretjük hangoztatni, hogy „mert megérdemlem.” Ez persze felszabadító, lelkesítő, ugyanakkor együttjár egy magányérzettel is, hiányzik a közösség, az együvétartozás élménye. Ebben a kettősségben benne van az ember két alapvető késztetése: az önkiteljesedés és az önmeghaladás vágya. Alapvető vágyunk, hogy megmutassuk magunkat a világnak, a figyelem központjában legyünk, ugyanakkor az is, hogy érezzük, egy nagyobb egység részei vagyunk, tartozunk valahova, valamihez. Szeretnénk, hogy figyeljenek ránk, ugyanakkor természetes késztetésünk, hogy figyeljünk másokra. Ennek a két késztetésnek az egyensúlyba hozása jellemzően komoly tanulási feladat.

Munkámból adódóan jellemzően olyan emberekkel találkozom, akik inkább a másikra figyelésben jók, könnyen alkalmazkodnak, figyelmet adnak, ám az önmagukra figyelés nehéz számukra, a szükségleteik kifejezése, képviselése rendre elmarad, ami belül csillapíthatatlan hiányérzetet hagy maga után. Ritkábban keresnek fel olyanok, akiknek megszokott, hogy önmagukat állítják életük középpontjába, és természetes számukra, hogy „körülöttük forog a világ”, miközben a másik emberre inkább csak a szükségletei kielégítésének eszközeként, vagy zavaró tényező képes tekinteni.  Ám egyik is és másik is az általam egészséges önérvényesítésnek nevezett energia kibillent formája. Ezért is szereti az élet nevű játékmester e két típust rövid úton egymás karjaiba vezetni. Hogy tanuljanak egymástól (legalábbis azután, hogy végre felhagytak azzal, hogy küzdjenek egymással), és az energiával egyensúlyba kerüljenek.

Szeretem Eckhart Tolle tanításait az ego meghaladásáról, ugyanakkor azt is hiszem, hogy az ego – legalábbis most még – egy nagyszerű eszköze a tapasztalásnak. Eszköz, amit jelenleg még nem igazán tudunk jól használni, és ezzel sok szenvedést okozunk magunknak és egymásnak. Ugyanakkor ez a szenvedés a legnagyszerűbb útja, hogy megtanuljuk az Egot jól használni, amit én érett egonak hívok.

Az egoista emberen még az egoja uralkodik, ezért öntudatlanul mindent és mindenkit az Egoja táplálására használ. 3 éves korban ez a fejlődési folyamatunk természetes szakasza, felnőttkorban azonban ez már egy éretlen működésmód, ami folyamatosan sok problémához vezet – elsősorban a kapcsolatainkban. Az ilyen ember úgy hiszi: „Én vagyok az univerzum központja (meggyőződése szerint kiérdemelten), én uralkodom, mások pedig azért vannak, hogy engem szolgáljanak. Elvárom tehát a tiszteletet és az elismerést.”

 

Az érett egoval rendelkező ember ellenben már tisztában van vele, hogy habár egyszerre ő is egy középpont is, ám egyben egy nagyobb egész része is. Ezért az egoját egy nálánál nagyobb cél (ügy) szolgálatába állítja, a tiszteletet pedig kiérdemli, és nem elvárja.

Az érett lélek tehát nem önmaga körül forog, hanem önmagán keresztül áramoltatja a fényt, ami másokat is emel.

 

Akár egyik, akár másik kibillent működésmódban ismersz magadra, elég csupán annyit tenned, hogy megfigyeled a közeli kapcsolataidat. A kritika helyett ezúttal a „Mit tanulhatok tőled?” – kérdését feltéve.

 

Szerző: Boldog Betti

2025. augusztus 9. 9 óra 54 perckor pontosul be az évkörünk újabb energetikai csúcspontja a Vízöntő Teliholddal, mely különleges tükörként világít majd ránk. Fénye nemcsak hangulatokat és érzelmeket mozdít meg, hanem egy mélyebb kérdést is megpendít bennünk, amely az Oroszlán személyességét kapcsolja össze a Vízöntő kollektív perspektívájával:

Fix jegyekről lévén szó, most mi is egy kicsit mélyebben belemegyünk az univerzális alapelvekbe…

Az Oroszlán Nap arra tanít, hogy merjünk élni, alkotni, szeretni, jelen lenni, önmagunkként, félelem nélkül. Az Oroszlán nem alakoskodik, ha szeret, akkor teljes szívvel szeret. Ha kiáll valamiért, azt szenvedéllyel és méltósággal teszi. Az Oroszlán a személyes középpontunk szimbóluma – a szív, ami lüktet, szeret, alkot. Most mindannyian közelebb kerülhetünk a belső Napunkhoz, ahonnan az életörömünk, önazonosságunk és kreativitásunk fakad.

A Vízöntő Hold ellenpólusként és ezt kiegészítve, a szabad gondolkodás, az új nézőpontok és a közösségi tudat terébe hív, amiben felismerjük, hogy mindannyian egy közös rendszer részei vagyunk: nemcsak azt kérdezi, hogy ki vagyok én, hanem azt is: hogyan tudok úgy jelen lenni a társaim között, hogy mindenki szabadon önmaga tudjon lenni?

Ha összehangolódunk az időminőséggel, kapunk egy adag tisztánlátást, egy cseppnyi nonkomform ízzel, és egy raklapnyi lehetőséget, hogy újrakódoljuk a jövőnket. A Vízöntő nem csak álmodozik róla, hanem letölti a frissítést, mint egy új verziót önmagából.

A Telihold mélyebb rétegében különösen inspiráló térben fog ragyogni, két meghatározó bolygója – az Uránusz az Ikrekben, és a Szaturnusz a Kosban – dinamikus hátteret ad hozzá.

Az uránuszi energia otthonosan áramlik az Ikrek levegő minőségében, és különösen aktív, éles, sziporkázó gondolati tereket nyit, és ha ráhangolódunk erre a frekvenciára: hirtelen megértünk valamit, amit régóta nem tudtunk megfogalmazni, vagy eszünkbe jut egy új megoldás, ami teljesen más irányból közelít. Olyan, mintha friss szoftvert telepítene az elménkbe: gyors, szikrázó, néha szokatlan, de mélyebb és esszenciális felismerésekkel. Az uránuszi hatás szellemi frissességet, éleslátást, sőt néha váratlan ötletvillanásokat hozhat, olyan érzés, mintha hirtelen letöltenél egy újfajta működési rendszert az agyadba. Lehet, hogy nem mindent értesz elsőre, de valami benned már tudja.
Ez az időszak kedvez az új gondolati minták kialakításának, és annak is, hogy megtanuljunk máshogy kérdezni. Mert lehet, hogy nem a válaszainkat kell sürgetni, hanem azt, hogy jobb kérdéseket tegyünk fel.

A Szaturnusz a Kosban emellé egy erős, belső iránytűt ad, a lendületet és bátorságot mederbe tereli. Emlékeztet arra, hogy minden alapvető változás konkrét lépésekből áll, az újat nem elég csak látni vagy érezni. Abban segít, hogy megtanuljuk a belső tűz energiáját tartani: kitartóan, fókuszáltan, belső vezetéssel, hogy a szabadságunkat felelősen építsük fel.
Ez a Telihold így egyfajta híd is – a szív és a tudat, az önkifejezés és az újragondolás, az egyéni ragyogás és a kollektív fejlődés között.

Ha megengedjük magunknak ezt a fajta őszinte rátekintést, szívből és tudatosan egyszerre, akkor ez a Telihold valóban felszabadító lehet. Nem zajos forradalomként (az majd később…), hanem belső igazodásként. Nem szétválasztásban, hanem újfajta összerendeződésben. Ez a holdfény szokatlanul tiszta, nem vakít, inkább ébreszt.

Szerző: Boldog Betti

Az évkörben haladva már az Oroszlán időszakában járunk, és július 24-én Budapesti idő szerint 21:11-kor elérkezünk az Oroszlán Újhold csúcspontjára.

Az Oroszlán Újhold mindig az önszeretet témáját hozza felszínre, és most a mélyebb belső munkára és egyedi, különleges kapcsolódásokra is lehetőséget kapunk. A Nap és Hold együttállása egzaktan szemben áll a Plútóval, az árnyékainkat és az átalakulást is jelző bolygóval. Ez az erőteljes oppozíció arra hív, hogy nézzünk szembe mindazzal, ami eddig
eltakarta az önmagunkba vetett hitet: a megfelelési kényszerrel, a kontrollal, az alárendelődéssel vagy a félelemmel attól, hogy “túl sokak” vagyunk…

A jó hír, hogy ez a belső szembesülés nem marad meg pusztán konfrontációnak. A képlet segítő fényszögeket is tartalmaz: a Szaturnusszal való trigon stabilizálja azt, amit most újra akarunk építeni önmagunkban. Ez az önszeretet nem önimádat, hanem egy mély belső tartás: „tudom, ki vagyok, és vállalom magam”. Ráébredhetünk, hogy az önazonosság nem egy szerep, hanem egy valódi belső iránytű.
A Neptunusz trigonja segít egy nagyobb, együttérzőbb nézőpontból látni magunkat, nemcsak egyénként, hanem egy nagyobb egység részeként. Az önszeretet nem elkülönülés, hanem kapcsolódás: „úgy vagyok szerethető, ahogy vagyok – és ahogy mások is azok.”

A képlet aszcendense Vízöntő és céljaink legmagasabb pontja (MC) a Nyilasban kinyitja a világot: utunk a kitáguláson keresztül vezet és nem kell egyedül mennünk ezen az úton – közösségre, támogatásra, inspiráló emberekre is szükségünk van. Az önszeretet nem csak belső folyamat. Akkor teljesedik ki, ha megosztjuk (önmagunkat) másokkal. Lehet, hogy valaki tükrében látjuk meg, milyen ajándékot hoztunk a világnak, akár tevékenységek,
alkotások, akár belső tüzünk, tehetségeink által. Ezen az úton van egy nagyon szép pont, amikor felismerjük: ez az én hozzájárulásom a világhoz, amelyben most élek.

Mit vihetsz el ebből az Újholdból?

Ez az Újhold nemcsak új ciklust indít, hanem egy új szintű önszeretetet is, mely mélyebb, igazibb, szabadabb lehet.
Szeretni magunkat nem önzés. Szeretni magunkat annyi, mint újra
kapcsolódni a saját belső Napunkhoz.

Szerző: Oros Andi

Ugye te is szeretnél jól érezni magad a bőrödben?
Mindenki vágyik arra, hogy bátran szólaljon meg, hogy higgyen magában, és ne féljen attól, mit gondolnak mások. Talán te is érezted már úgy, hogy benned van a lehetőség, csak valamiért még nem mered megmutatni.

Gondolj csak bele: volt már olyan pillanatod, amikor valami apró dologban sikerült kiállnod magadért? Akár egy iskolai felelésnél, akár amikor segítettél valakinek, vagy egyszerűen csak nevettél akkor is, amikor mások talán furcsán néztek rád? Ezek a kis pillanatok nem véletlenek. Ezek mutatják, hogy benned is ott van az önbizalom magja.

Nem kell egyszerre hatalmas dolgokat tenni. Elég egy kis lépés. Például az, hogy egyetlen pillanatra elhiszed: te is számítasz. Mert tényleg így van. Amit gondolsz, amit érzel, amit teszel – mind fontos. És ha ezt a gondolatottal egy percig képes voltál eljátszani, akkor már meg is tetted az első lépést.

Az önbizalom nem azt jelenti, hogy mindig minden sikerül. Azt jelenti, hogy akkor is próbálkozol, amikor nem vagy biztos a sikerben. Mert tudod: hibázni szabad. Sőt, a legbátrabb emberek azok, akik nem félnek hibázni, mert tanulni akarnak. Ugye te sem szeretnél örökké a háttérben maradni csak azért, mert félsz a hibáktól?

Képzeld el, milyen lenne, ha minden nap egy kicsit bátrabb lennél!
Egy picit hangosabban mondanád, amit gondolsz. Egy picit tovább néznél tükörbe, mosolyogva. Egy picit kevesebbet aggódnál azon, hogy mások mit szólnak. Ugye nem tűnik lehetetlennek?

És ha eljutottál idáig az olvasásban, az is bizonyítja: benned már most is ott van az elhatározás. Már most is ott él benned az a hang, ami azt mondja: „Én képes vagyok rá.” Hallgasd ezt a hangot. Adj neki teret. Mert ha minden nap csak egy picit jobban hiszel magadban, egy idő után nemcsak elhiszed, hanem tudni fogod:

értékes vagy és bátor. Pont úgy, ahogy vagy.

Szerző: Radnai Laci

Ha van energia, amely a párkapcsolatokban igazán otthon tud lenni – szó szerint és átvitt értelemben is –, az a rák csillagjegy által képviselt energia. Az érzelmek világának egyik legérzékenyebb, legmélyebb és legóvóbb minőségét hordozza magában. Egyfajta lelki kód, amely megmutatja, hogyan vágyunk a kötődésre, hogyan élünk meg biztonságot, hogyan óvunk, és hogyan sérülünk. Ez a minőség persze mindannyiunkban ott van, érdemes hát minél jobban támaszkodnunk rá!

Legfontosabb aspektusa az érzelmi rezonancia, a másik lelki állapotának intuitív érzékelése, ami nemcsak figyel, hanem érez. Ez a mély empátia teszi különlegessé az emberi kapcsolatokat azáltal, hogy érzelmi otthont, lelki mélységet teremt, ami óv és megtart. Ami lényegében az „Anyai minőséget” jelenti, ami – mivel ezzel a minőséggel találkozunk életünkben először, így érthető módon – alapvetőan határozza meg, hogyan működünk önmagunkhoz való viszonyunkban és másokkal való kapcsolatainkban (hogyan vagyunk képesek önmagunkat és másokat befogadni, táplálni, megtartani, és feltétel nélkül szeretni), ill. hogyan visszük tovább ill. gyógyítjuk a transzgenerációs mintáinkat. Ez a minőség természetesen férfiban és nőben egyaránt ott él, és főképp abban és akkor válik láthatóvá (párkapcsolatokban különösen), ahogyan a másikkal bánunk, amikor az kiszolgáltatott, gyenge, dühös vagy épp sebezhető.

Az „Anyai minőségünk” nem csupán a saját gyerekeink felé való anyáskodásra ösztökél minket, hanem – leggyakrabban öntudattalanul – arra is, hogy a párunkat is „gondozzuk érzelmileg”, vagyis biztonságos érzelmi környezetet teremtsünk, meghallgassuk, jelen legyünk, és lehetőséget adjunk arra, hogy önmaga lehessen. Legalább ennyire fontos lenne azonban tudnunk és megengednünk, hogy mindez önmagunk felé is működhessen, és általa képesek legyünk meghallani a saját érzelmi szükségleteinket, majd megértést, elfogadást tudjunk adni magunknak.

Sajnos azonban – minként minden erősség tartalmazza saját árnyékát is – számos sérülésünk miatt ez a minőség is általában kibillent módon van jelen bennünk. Ez a kibillentség abban nyilvánul(hat) meg kapcsolatainkban, hogy önmagunkat háttérbe szorítva élünk (önfeladás), nem tudunk elengedni, és túlságosan kötődünk (kapaszkodás akár párunkba, felnőtt gyerekeinkbe, barátainkba), ill. olykor fojtogatóvá válhatunk a szeretetünkkel (a gondoskodás a kontroll és birtoklás rejtett formája). Ilyenkor könnyen túlérzékenyekké és sértődékenyekké válunk, vagy befelé fordulunk és elzárkózunk, netán még érzelmi zsaroláshoz is nyúlunk. Sajnos ekkor – ha az adás mögött nem a szabadság, hanem a félelem áll – a szeretet feltételessé válik.

E minőség egyensúlyba hozása az önmagunkhoz való viszonyunk javítása érdekében végzett belső munkával kezdődik. Az önszeretetünk ugyanis a gyökere minden kapcsolatunknak, így a párkapcsolatunknak is. Hisz amíg a kívülről (a párunktól, családtól, gyerekektől) várjuk a biztonságot, amíg másokat kell ellátnunk ahhoz, hogy hasznosnak és szerethetőek érezzük magunkat, addig mindig kiszolgáltatottak maradunk. Akkor válunk valóban megtartóvá, ha nem csupán a külvilág felé fordulunk szeretettel, hanem önmagunk felé is. Ekkor megélhetjük, hogy az önszeretet nem önzés, hanem stabil alap, ami nagyon mély lelki jelenlétet hozhat a párkapcsolatunkban. És ekkor a párkapcsolat már nem az érzelmi túlélés terepe lesz, hanem valódi intim, tápláló, mély lelki szövetségé tud alakulni.

A legtöbb párkapcsolatban – mivel késztetésünknek engedve próbálunk közel kerülni egymáshoz – a különböző személyes sérülések és kibillentségek miatt – illetve azok elkerülése érdekében – általában sok a küzdelem (önvédelem és önérvényesítés). Ezért a párkapcsolat egy nehéz, ám rendkívül jó terep is a bennünk lévő kibillent működéseink és mögöttes sérüléseink felszínre hozatalára (láthatóvá tételére) és gyógyítására.

 

Egy párkapcsolat magában hordozza az érzelmi intimitás, a lelki gyógyulás és a feltétel nélküli elfogadás lehetőségét. Ez a minőség akkor tud igazán kivirágozni, ha közösen megtanulunk nem csak kapni vagy adni, hanem jelen lenni – önmagunkért, a másikért, a kapcsolatért. És akkor ebben az „érzelmi otthonban” valóban meg lehet érkezni önmagunkhoz, a másikhoz, az élethez.

Szerző: Oros Andi

A hozzám forduló klienseknél gyakran tapasztalom, hogy miközben együttérzőek, elfogadóak, támogatóak másokkal, önmagukkal szemben rendkívül kritikusak, elutasítóak. Kicsi gyerekorunktól kezdve tanuljuk, hogy figyeljünk másokra, legyünk kedvesek másokkal, ám magunk felé teljesen más hozzáállást alakítunk ki. Képzeld el, hogy egy szeretett személy hibázik, kudarcot szenved, amit megoszt veled! Te hogy szoktál reagálni? Ostorozod, szapulod, számon kéred? Vagy elfogadással viszonyulsz hozzá, bátorítod és vígasztalod? Ha az utóbbi igaz rád, vajon képes vagy ugyanerre az együttérzésre önmagad felé is?
Az Ursus Libris kiadó jóvoltából megjelent könyv (Christopfer Germer, Kristin Neff: Tudatos önegyüttérzés) egy gyakorlati útmutató az önegyüttérzés fontosságának megértéséhez, és kifejlesztéséhez.

Az alábbi egyszerű gyakorlat elvégzéséhez csupán pár percre van szükséged, és az önmagaddal való együttérzést erősíti benned:

Szerző: Oros Andi

Felmerült már benned a nem teljesen megalapozatlan érv, hogy “minek annyit a múlttal foglalkozni, úgysem lehet megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni”?  A munkámból adódóan tőlem gyakran kérdezik ezt, most egy kliensem esete kapcsán szeretném bemutatni neked, hogy miért van nagyon is sok értelme a múltat “bolygatni”.

Sándor (kitalált név) az ötvenes évei végén járó, magas beosztású férfi. Tulajdonképpen sikeres életet mondhat magáénak. Első házassága ugyan nem sikerült jól, de megajándékozta két csodálatos gyerekkel. A munkájában elismert szakember, jó anyagi körülményeket biztosítva ezzel magának és a gyerekeinek. Még abban a váratlan szerencsében is része volt, hogy negyvenes évei végén rátalált az igazi szerelem, egy odaadó, gondoskodó nő személyében, aki valóban tiszta szívből szereti őt.

Sándor azért keresett meg, mert közel állt hozzá, hogy elveszítse a párját, akit őszintén szeret és akire egész életében vágyott. “Hogy jutottam ide?” – kérdezte tőlem az első alkalommal, és talán benned is felbukkan olykor ez a kérdés, amikor nem érted, miért romlanak el olyan könnyen a kapcsolataid, amelyek elsőre annyira reménytelinek tűntek. Talán te is azt érzed, valahogy minden kapcsolódásod zátonyra fut, vagy épp hiába váltasz újra és újra munkahelyet, a végén mégis mindig ugyanabban a rossz munkahelyi helyzetben találod magad.

Ahhoz, hogy Sándor helyzetét megértsük (és te is elindulhass a megértés felé a saját ismétlődő mintáid kapcsán) először valóban a gyermekkorba érdemes visszamennünk. Sándort elhanyagolta és figyelmen kívül hagyta az anyukája, kisgyermekként elhagyatottnak, magára maradtnak érezte magát, ezért egész életében egy szövetségesre vágyott, aki mellette áll, törődik vele, akire számíthat. Mély, tátongó űr maradt benne, ami fájdalmas volt, és az egyik legérzékenyebb pontjává vált.

Első házassága pont illett erre a sebre, hiszen olyan nőt választott magának, aki elhanyagolta, figyelmen kívül hagyta, és valószínűleg igazán soha nem is szeretette. Jelenlegi párja azonban egy gondoskodó, odaadó nő, aki mindenben hozzá igyekszik alkalmazkodni, támogatni próbálja Sándort minden lehetséges módon. Tündérmesébe illő a kapcsolatuk, igaz?! Hiszen Sándor egész életében erre vágyott.

Sajnos nem. Amikor Sándor megkeresett engem, valójában már közel álltak ahhoz, hogy elváljanak, és ez engem egyáltalán nem lepett meg. A gyermekkori sérülések nyomot hagynak bennünk, gyakran akár oly módon, hogy még csak nem is vagyunk minderre tudatosak. Sándor jelenlegi kapcsolatát nem a múltja lehetetleníti el, hanem azok a hatások, érzelmi lenyomatok, amelyek a múltjából maradtak vele. A bűntudat és a szövetséges (anya) sajgó hiánya.

Gyermekként a nézőpontunkat két nagyon fontos elem határozza meg. Egyrészt (jogosan) azt gondoljuk, körülöttünk forog a világ, vagyis az nem fordulhat elő, hogy anya/apa nem ér rá, mással van elfoglalva, ha nekem szükségem van rá. Amennyiben ez a jogos szükséglet a gyerekkorban kielégül, úgy egy stabil, magabiztos, önálló felnőtt válik belőlem, aki képes gondoskodni a saját szükségletei kielégítéséről vagy képes akkor is stabil maradni, ha a szükségletei átmenetileg éppen nem tudnak kielégülni. Ám ha a jogos szükségleteink kielégítésében súlyos hiányt szenvedtünk, akkor olyan felnőtt válik belőlünk, akinek semmi nem elég. 

Hiába hallgatta Sándort már 40 perce a felesége, amikor egy pillanatra elkalandozott a figyelme, vagy mondjuk lejárt a mosógép, és felállt kiteregetni, Sándor máris kifakadt, hogy „megint nem figyelsz rám”.  A gyerekkori fájdalmas hiány hatására ugyanis nem arra figyelünk, amikor kielégül a szükségletünk, hanem arra, amikor „már megint nem”.

A másik meghatározó nézőpont, hogy anya és apa szent. Ha a közöttünk lévő kapcsolatban valami nem oké, akkor az miattam van, én vagyok a hibás. Ha anya elhanyagol, akkor velem van a baj, nem érdemlem meg, nem vagyok rá érdemes. Ameddig ez a (felnőttkorban már torz) nézőpont velem marad, addig a rólam odaadóan gondoskodó feleség valójában nem boldoggá tesz, hanem bűntudatot ébreszt, ezért „halálra idegesít az állandó gondoskodásával”. Ahogyan az Sándor szájából el is hangzott.

Mindezekből következően Sándor felesége abban a nehéz helyzetben találta magát, hogy miközben igyekezett Sándort boldoggá tenni, Sándornak semmi nem volt elég és állandóan panaszkodott, boldogtalan és elégedetlen volt. Nem meglepő tehát, ha idővel elege lett az egészből, és egyre kevésbé volt kedve figyelni Sándorra, gondoskodni róla. Hiszen kinek is lenne türelme egy lyukas zsákba lapátolni?! És ezzel a kör le is zárult, Sándor így teremtette meg újból a múltját, más színpadon, más szereplővel eljátszva ugyanazt, amit gyerekként élt meg. Ha a válást választotta volna, a következő kapcsolatában sajnos pontosan ugyanezt élte volna meg.

Sándor ehelyett szerencsére vállalta a felelősséget a kapcsolatáért, és a közös munka során kioldotta a bűntudatot, valamint megváltoztatva a fókuszát végre nem a hiányra fókuszált, hanem észrevette mindazt a törődést, szeretetet, amit megkapott az életben.

Mit tehetsz, ha te is azt éled meg, adott mintázatok ismétlődnek az életedben?  Érdemes legalább feltételezned, hogy ha valami ismétlődik az életedben, azt valahogyan te hozod létre, te teremted meg, ezért csak te tudod megváltoztatni is. A múltattad foglalkoznod pedig azért érdemes, mert bár mindazt, ami megtörtént megváltoztatni már nem tudod, képes vagy annak a jelenlegi életedre gyakorolt hatását megszűntetni. Ezzel pedig a múltadat ugyan nem, ellenben a jövődet képes vagy megváltoztatni. Az pedig máris nem tűnik haszontalannak, igaz?

Az évkörben haladva már a Rák (és a nyár) időszakában járunk javában, és július 10-én Budapesti idő szerint 21:36-kor elérkezünk a Bak telihold csúcspontjára.
Az észak-amerikai indiánok „buck moon”-szarvas holdnak hívják, a hagyomány szerint a szarvas agancsa  ebben az időszakban kezd nőni és ez az egyik legerősebb telihold-fény, mely az aratás és a megújulás idejét jelzi.

Egész évben a Jupiter finoman tágítja az érzelmi komfortzónánkat, és most egy kis betekintést kaphatunk abba is, mi zajlik odabent, a mélyebb rétegekben. Ha csak sodródunk az érzelmi hullámvasúton, könnyen elúszik az időnk és az energiánk. A Bak földelt, józan energiája segít abban, hogy ránézzünk ezekre az érzésekre egyfajta
nappali fénnyel – struktúrát és rendet hozva a belső világunkba is.

Az életünk a mi folyton alakuló, személyes műalkotásunk, az egyensúlyteremtés pedig maga az alkotóerőnk. Ha túl sok az érzelmi kilengés, könnyen belecsúszunk a túlzásokba, ha meg csak a kötelességeknek élünk, eltűnhet a meghittség és a kapcsolódás. Most
lehetőségünk van újrahangolni mindezt – finoman, de tudatosan.

A bak telihold a belső rend, a felelősség és az önállóság témáit emeli ki – finoman emlékeztetve, hogy ideje struktúrát vinni az életünkbe, és kiállni magunkért. Mindeközben a képlet MC-je, vagyis a céljaink legmagasabb pontja a Nyilasban áll – a Jupiter otthonában. Ez a helyzet tágítja a látómezőnket: most nemcsak az számít, mit akarunk
elérni, hanem az is, miért – a szívünk szerint.
És mivel a Nap és a Jupiter is a Rák jegyében jár, most különösen fontossá válhat számunkra, hogy ez a „miért” szívből fakadjon. A Rák érzékeny, törődő minősége arra hív, hogy ne csak építkezzünk, hanem otthonosságot is teremtsünk – először önmagunkban. Így válik a cél nemcsak fontos üggyé, hanem belső biztonságot adó útitárssá.
A Nyilas MC segít megérezni, milyen küldetés lelkesít igazán. Nem elég, hogy valami működjön – fontos, hogy éljen bennünk. Most érdemes megkérdezni magunktól:

A Bak és a Nyilas energiái együtt olyanok, mint egy bölcs építőmester és egy lelkes világutazó: az egyik segít felépíteni, a másik megmutatja, miért éri meg útnak indulni. A Rák pedig mindehhez szívből sző puha fészket – hogy útközben se felejtsük el:

az otthon, amit keresünk, bennünk kezdődik.