Tapasztalatom szerint két időszak van az évben, amikor erős bennünk az elhatározás, hogy valamit megváltoztatunk az életünkben: január elseje és tavasz. Ez persze nem véletlen, ez két olyan meghatározó időszak, amihez valamilyen módon az újrakezdés energiája köthető.
Bizonyára te is számos alkalommal elhatároztál változásokat az életedben, talán végre rendesen meg akarsz tanulni egy idegen nyelvet, vagy szeretnél a bikini szezonra jó formába kerülni, lehet, hogy szívesen leszoknál a dohányzásról, vagy szeretnéd, hogy ez a tavasz végre elhozza neked életed szerelmét. Abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy van már néhány kudarcélményed a változást illetően, meglehet mostanra ki is jelentetted magadról, hogy lusta vagy, neked ez nem megy, nincs elég akaraterőd és kitartásod.
Meglepnélek, ha azt mondanám, én nem hiszem, hogy így van?
Én 18 éve kezdtem el átalakítani az életemet, több tanáromtól tanultam erről, és 9 éve a munkám is ez: a változás, a változtatás folyamata. Több száz embert kísérhettem ebben a folyamatban, és megfigyeltem, hogy újra és újra ugyanaz történik. Ugyanazok a szakaszok jellemzik mindenki folyamatát, és ugyanazokban a gátakban akadunk el mindannyian. Tapasztalatom szerint számos oka van annak, hogy miért olyan nehéz változni, és ezek egyike sem a lustaság. Véleményem szerint nincs lusta ember, ám legtöbbször sokkal egyszerűbb magunkra húzni a „lusta vagyok” amúgy fájdalmas és önértékelésünket romboló címkéjét, mint a mélyére ásni, hogy vajon miért is olyan nehéz változtatni.

Félünk a változástól

Az általában köztudott, hogy félünk a változástól. Vagyis mindenki valóban szeretne valamit megváltoztatni az életében, de változni maga senki nem szeretne. Ez jól érthető, ha tudod, hogy az ember egy önálló rendszer, ami biztonságra, vagyis állandóságra, kiszámíthatóságra törekszik. Bármilyen pocsék is jelenleg az életed, mégis kiszámítható, ismered a kereteit, ami még mindig biztosabb mint a változás utáni jövő, ami lehet jobb, de akár sokkal rosszabb is. Sokan rettegnek attól, hogy nem csak hogy kudarcba fullad az elhatározásuk megvalósítása, de még ráadásul sokkal rosszabb helyzetbe is kerülnek. Ezért aztán inkább ücsörögnek továbbra is a megszokott rosszban.

Nem tudjuk, pontosan mit is lenne érdemes tennünk

Az impulzus vásárláshoz hasonlóan létezik az impulzus változtató is. Azokra gondolok, akik valójában nem akarnak változni, de amikor valami kezd nagyon kényelmetlen lenni, akkor hirtelen fejvesztve menekülnének.  Ma épp a kilóktól szabadulna meg, holnap már inkább a dohányzás nyomasztja, ja, meg gluténmentesen kellene enni, mert folyton megy a hasam, és a magányos hétvégéket is unom már. Ennek egy változata, amikor újra és újra beleszeretünk egy módszerbe, egy eszközbe. Hol egy remek motivációs videó csábít el, máskor egy önismerti könyv,  vagy egy új csoport, egy terápiás módszer, amivel Gizike is csodákat tett. Ilyenkor nem tudjuk igazán, hogy mit akarunk, nem ismerjük magát a változás folyamatát sem, csak belecsapunk hol ebbe, hol abba. És bosszankodunk, hogy nekünk miért nem megy az, ami Bélának olyan hatékonyan bevált.

Nincs elég türelmünk

Az előző akadállyal szorosan összefügg a türelem hiánya. A mostani fogyasztói társadalom elkényesztetett bennünket, megszoktuk, hogy azonnal instant megoldásokat vegyünk magunknak, lehetőleg gyorsan, könnyen egyszerűen. Nincs türelmünk a kitartó munkához, nincs türelmünk a mélyére ásni a dolgoknak,  oldd meg ezt, akarom, most, azonnal. Gyakran meglepődöm, amikor egy-két hét munka után valaki elbizonytalanodik, hogy van-e értelme ezeknek az oldásoknak, hiszen pár hét alatt sem sikerült rendbetenni mindazt, amit 35-50 év alatt összekuszált.

Megijedünk az érzelmi munkától

A végére hagytam a leggyakoribb ugyanakkor legnehezebb akadályt, az érzelmi munkától való félelmünket. Amikor egy klienssel megfogalmazunk egy célt, minden alkalommal felkészítem, mert minden alkalommal ugyanaz történik:
Amint kitűzöl magadnak egy célt, és elkezdesz dolgozni annak a célnak a megvalósításán, elkerülhetetlenül elkezdenek megjelenni az életedben azok az akadályok, amik mostanáig távol tartottak a célodtól.
Nem azért nem fogytál le eddig, mert nem tudtad, melyik a számodra megfelelő diéta, hanem mert nem kezdtél semmit azokkal az érzelmekkel, amik a túlsúlyodhoz kapcsolódnak. Nem azért nem találtad meg életed szerelmét, mert rossz helyen kerested, hanem mert a mélyben akadályozó érzelmek vannak (a párkapcsolattól való félelem, a férfi/női minőség elutasítása, harag, szégyen). Nem azért nem beszélsz még elég jól angolul, mert nem találtad meg a legjobb tanárt, hanem mert félsz hibázni, félsz a kudarctól, butának tartod magad…stb.
Amikor ezek az érzelmi blokkok felbukkannak, akkor megy el végleg a kedvünk az egésztől, hiszen ezeket az érzelmeket éppen azért zártuk el jó mélyre magunkban, mert kibírhatatlanok voltak, és semmit nem tudtunk velük kezdeni.

Tartós és meghatározó változást én csak abban az esetben tudtam elérni akár a magam életében, akár a klienseimet kísérve a folyamatban, ha a célmegvalósítás folyamatában mindig helyett kapott ezeknek az érzelmeknek a kimondása, megértése, elfogadása és feldolgozása.

Ha tehát ismered a változás folyamatát, kristálytiszta képed van arról, miben és hogyan akarsz változni, ismered  ennek a folyamatnak a szakaszait, nehézségeit, és van eszközöd az érzelmi gátak feldolgozásához, nincs az a lustaság, ami távol tartana téged az oly nagyon vágyott változástól.

Szívesen tanulsz a változásról? Veit Lindau online elérhető tréningje érdekes lehet a számodra.További részletek...

Tudom, nemrég írtam már a barátságról, most hasonló téma került elő bennem – egy tegnapi beszélgetés fejlődött tovább bennem – miközben főzök, és miközben ez a zene szól:

Leültem megnézni ezt a felvételt. Gyönyörű, ahogyan a két előadó adja mindazt, ami belőle jön, és közben a zene, a közös nyelv segítségével valami egészen döbbenetes összhang, elképesztő egység alakul ki ott a színpadon, és ennek tanúi lehetünk. Láthatóan mindketten elképesztően élvezik azt, amit csinálnak… és azt hiszem, hogy az élet minden területén ez a kulcs a kapcsolódásokban! Ha élvezettel csinálunk együtt valamit, mi ketten (vagy épp többen), akkor abból valami egészen különleges élmény születik.

No de mi kell ehhez? Kell az a tudás, hogy rendben lévőnek érzem önmagam, és téged is. Elfogadlak úgy, ahogy vagy, a hibáiddal, a félelmeiddel, a vágyaiddal, és tökéletesen elfogadom önmagam is, úgy, ahogy vagyok. Nagyon fontos felismerés az életben, hogy hibázhatok, hogy nem vagyok tökéletes. És óriási lépés, ha képes vagyok elfogadni és szeretni önmagam ezzel a felismeréssel együtt is. Ehhez kell felnöveszteni a bennem lévő – egyik énrészt legalább – felnőtté.  Mert a bennem lévő szerető és elfogadó szülő tudja megadni a gyermeki énrészemnek a figyelmet és a szeretetet. Senki más! Ha képes vagyok figyelemmel, odaadóan, jól gondoskodni önmagamról, megismerni a szükségleteimet és a vágyaimat, és én magam kielégíteni azokat, akkor tudok JÓL kapcsolódni veled. Akkor már nincsenek elvárásaim feléd. Akkor már elfogadom azt, aki vagy, amit épp most adni akarsz és tudsz nekem, és az éppen elég! Nem akarok többet, nem akarom, hogy másképp legyen, nem akarlak „megszerelni” sem téged, sem saját magam.

Az önmagam felé irányuló elvárásaimmal kapcsolatban viszont… nos szükségem van arra, hogy megismerkedjek a bennem élő „szigorú szülő” énrészemmel. Azzal, aki állandóan ostoroz, aki folyamatosan az elvárásaival jön, aki mindenáron tökéletesnek akar látni…

Első lépés, hogy tudjam, hogy ő bennem él. Hiába hivatkozom a szüleimre, a nagymamámra, a szigorú neveltetésemre, a tanáraim rossz hatásaira, vagy folyamatosan megtalálom a külvilágban azt, aki a „hibás”… Nos ez mind kifogás. Fontos, hogy észrevegyem önmagamban ugyanezt. Már nem az a gyerek vagyok, akit a nagymamája folyton piszkált azzal, hogy viselkedjen „rendesen”, és már a nagymamám nem is várja el tőlem, hogy viselkedjek rendesen. Bennem van egy rész – ami valóban az ő mintájára alakult ilyenné – aki folyton baszogat. Aki elvárja tőlem a tökéletességet. Aki azt várja, hogy megfeleljek. Aki mindent jól akar csinálni, és aki viszont, mindezért cserébe, azt várja, hogy a másik kielégítse az én szükségleteimet. Csak ez nem így megy. Senki nem azért van. Senki, aki kívül van!

Azt hiszem, hogy nagy lépés ebben a történetben, amikor képes vagyok elfogadni az én bennem élő szigorú szülő énrészt is. Persze, hogy elfogadom, majd amikor felismerem, hogy pont a valódi szigorú szülőmnek való megfelelni akarás miatt alakult ki ő bennem, védekezésképpen. Mert akkor, gyerekként azt hittem, hogy akkor majd szeretni fognak, ha pont ilyen szigorú leszek önmagamhoz. És a legnagyobb csavar a dologban: ha ezt a szigorú, bennem élő szülői énrészt is képes vagyok elfogadni és szeretni, akkor egy újabb nagy lépést tettem az önszeretetem felé… egyúttal a másik ember szeretete felé is.

(Győri Beatrix írása)

Évek óta foglalkozom a boldogság témájával, az én tapasztalatom az, hogy ez a téma elkent, tisztázatlan, és legtöbbször rózsaszín cukormázzal borított. Miközben mindenki a boldogságot keresi, jellemzően kevesen tudnak nekem pontos, kristálytiszta választ adni, amikor megkérdezem: „Mit jelent neked egészen konkrétan a boldogság? ”

Hozzám általában azért jönnek az emberek, mert azt érzik, nem boldogak, tehát sokkal inkább azt látják, mi teszi őket boldogtalanná. Ha megkérdezem, mit jelent nekik a boldogság, kétféle választ kapok:

1. általános igazságokat, „hát legyek én (és a szeretteim) egészséges(ek), ne történjen semmi rossz velem(velük)”,
2. az életükből jelenleg hiányzó dolgok listáját: „Szeretném, ha lenne egy gyerekem/társam/jobb munkám, több pénzem, normális házasságom, megértő családom…stb”.

Míg az első válasznál a fő probléma a tisztánlátás hiánya, addig a másodiknál a hiányra való fókuszálás. Ezzel meg is neveztem a két szerintem legfontosabb eszközt, amire szükséged van, ha valóban boldog akarsz lenni. Tisztánlátás és pozitív fókusz.

Ehhez persze önismeretre, őszinteségre van szükséged, és kíméletlenségre. Bizony érdemes kíméletlenül önmagad felé elköteleződni, és azt választani, ami neked jó, feladva az állandó megfelelést másoknak.

Az egyik legnagyobb általános tévedés a boldogságot illetően az, ha azt hisszük, meg kell valahol, valahogyan találni, majd ügyesen meg kell őrizni.  A boldogság szerintem sokkal inkább egy út, amely önmagunkhoz vezet, és a hazatalálást hozza el.

Az alábbi hanganyagok segítenek fejleszteni a tudatos jelenlétet. A hanganyagokat köszönöm Kabai Józsefnek.

Test és légzés

Teljes testlégzés

Hangok és gondolatok

Az emberlét mindig is kihívást jelentett a számomra. Gyerekként sokszor kínzott a megválaszolatlan kérdés, hogy hogyan képes az ember egyszerre gyönyörűségeset alkotni, és máskor maga körül borzalmat teremteni. A „vannak a jók, és vannak a rosszak” érv nálam nem működött. Éreztem magamban a sötétet éppen annyira, mint a fényt.
Egész életemet meghatározta a fájdalmas kérdés kutatása: mi értelme mindennek? Miért e sok bántás, ha szerethetné(n)k is?
Utam során sok választ találtam, amik enyhítették lelkem kínlódását, ez a fájdalom azonban időről időre újra és újra felbukkan bennem.

Néhány éve az a magam számára megfogalmazott meggyőződés enyhítette önmagam sötét oldala miatt érzett fájdalmamat, hogy talán azért élünk, hogy megtanuljunk szeretni. Azért vannak a kapcsolataink, hogy tanítsuk egymást szeretni. Ez számomra más keretbe helyezte, amikor bántottam, amikor bántottak. Pár éve jól elboldogulok ezzel a meggyőződéssel, nem firtattam, vajon igaz-e.

Az idei advent nagyon viharosan telt, temérdek feszültséggel, a fény születésére készülve a sötét megmutatta magát. Sokan jöttek hozzám AnaLog oldásra, sok nehéz élethelyzetet cipelve. A karácsonyhoz közeledve egyre csak fájt a szívem. Bárki ült is velem szemben, mindig ugyanazt láttam, mindannyian szeretetre, elfogadásra, megértésre, melegségre vágyunk, és valahogy nem sikerül. Helyette bántás, elvárások, számonkérés és sebzett szívek mindenütt.  A „mi értelme” démonom újra egyre hangosabban zakatolt a fejemben, mi értelme a szeretet ünnepének, ha csak bántjuk egymást?

És ekkor a „szeretet ünnepe” kifejezést mormolgatva magamban megszólalt bennem egy új hang, aki szelíden csak ennyit mondott: a szeretni tanulás ünnepe. Mi lenne, ha így tekintenél a közelgő ünnepre? A szeretni tanulás ünnepe.

Kezembe is vettem egyik kedvenc könyvemet, John Welwood: A szív ösvényén című művét. Ha van kedved megismerni, hogyan tudsz a kapcsolataidra mint a szeretet tanítómestereire tekinteni, ez a könyv állandó helyet kap kézközeledben.
Most is megtaláltam az éppen megfelelő részt: „…ha szívünket megnyitjuk egy másik embernek, előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembetalálkozunk a szeretet útjában álló lelki gátjainkkal – bensőnk mindazon összeszorult, megmerevedett területeivel, ahol félünk átadni magunkat az intim közelségnek, és inkább magunkba zárkózunk.”

Talán a sok bántás, fájdalom, feszültség nem bukott lényünk bizonyítéka, talán útjelzők ezek, hogy a legsötétebb időkben, a legsötétebb helyeken megleljük igaz önvalónkat, a fényt. Talán éppen azért mutatja meg magát nekünk a sötét, hogy felismerve saját belső gátjainkat, meggyógyítsuk magunkat és egymást.

Talán.

Az alábbi gondolatok egy AnaLog oldás után fogalmazódtak meg bennem, az oldás részleteit a kliensem engedélyével osztom meg, az oldás egyes – nem releváns – részleteit megváltoztatva.

Talán ismerős neked a helyzet, amikor egy adott konfliktus állandóan visszatér az életedbe, s miközben te azt hiszed, megoldottad, minden visszatéréssel egyre csak mélyül, végül feloldhatatlan problémává válva.
Így érezheti magát a lány, aki újra és újra megkapja a kapcsolatában, „szeretlek, de…”
Vagy a nő, aki egyik házasságából lép a másikba, újra és újra változtatni próbál, ám mégis újra az elhanyagolt feleség szerepében találja magát.
Vagy a beosztott, aki ismétlődően belekényszerül a vállalhatatlan döntésbe, hogy feladja az elveit, és elfogadja a tisztességtelen ajánlatot, vagy kirúgatja magát.
Az ezekhez hasonló ismétlődő helyzetek arra hívják fel a figyelmedet, hogy új viselkedésmintákat kell kialakítanod a régiek helyett, vagyis változnod kell. Ez a változás a régi minta elengedését és az új minta kialakítását jelenti.

Ebben a helyzetben volt kliensem, Borcsa, aki kezdődő párkapcsolatában azzal szembesült, hogy gyerekkorából ismerős érzések jelennek meg benne. Amikor valami nem a barátjával előre egyeztetett módon alakult, mondjuk később ért haza, mint tervezte, vagy hétvégén is dolgoznia kellet, azonnal egy erős félelem jelent meg benne, hogy ebből nagy baj lesz. Újra felbukkant benne a rég ismert érzés: „nem lehetek önmagam, állandóan a másikhoz kell alkalmazkodnom, különben baj lesz.”
A rövid, 3 történeten átívelő oldásban újra és újra ismétlődött a helyzet, hogy ő remekül elvan boldog világában, mígnem megjelenik a rossz, ami ismeretlen, és zavaró, amitől ő megrémül, értetlenkedik, és cselekvőképtelen lesz. Az első történet egy piacon játszódott, ahol ő 13 éves vidám lány, ám megjelenik egy rossz arcú férfi, amitől ő megijed, elbújik. A második képben pici gyerek a kiságyban, békésen, boldogan álldogál, míg meg nem látja a közeledő nagymamáját, akit egy ismeretlen, sötét árny kísér. Ő annyira megijed, hogy lefagy, arra sem képes, hogy jelezzen a nagyinak, hogy fél, egyszerűen lemerevedik. A harmadik és egyben utolsó képben 6 éves kislány, egy bájos házban lakik a szüleivel és a nagymamájával, éppen kíváncsian és vidáman kóborol a réten, amikor a távolban egy szörnyet fedez fel, aki éppen falja fel a világot. Megijed és dühös is lesz, mert azt érzi, betört boldog világába valami ismeretlen gonosz. A történet javításában a szörnyet látva megáll, de nem ijed meg, hanem hazaszalad megkérdezni a szüleit, hogy mi lehet az, amit látott, és mit tegyen. Vagyis mielőtt megítélné a helyzetet, megáll, figyel és információt szerez. A korábbi képekhez visszatérve a kiságyban álló kislány is ezt teszi, meglátja a nagyit és az árnyat, megáll, és figyeli, mi történik. Figyeli, hogy ez neki jó vagy rossz. A kamaszlány a piacon szintén nem ijed meg, szóba elegyedik az árusokkal, mutatja nekik a rossz arcút, és inkább izgalmas játéknak élve meg a helyzetet lebújik az asztalok alá.

Az oldás feltárta, hogy az ismétlődő helyzetekben hajlamosak vagyunk ugyan új és új köntösbe öltöztetve, ám mégis a régi viselkedésmintát ismételni, mivel egy feldolgozatlan régi érzés (ebben az oldásban a félelem) határozza meg a döntésünket. És megmutatta, hogy mielőtt döntést hozunk („baj lesz, valamit tennem kell, hogy elkerüljem a bajt), érdemes megállnunk, és figyelnünk, valamint érdemes a régi érzelmet feldolgozva kíváncsian és nyitottan jelen lenni a helyzetben. Ez teszi lehetővé, hogy az ismétlődő helyzetben új viselkedésmintát tanuljunk meg, elengedve a régit, vagyis, hogy megváltozzunk. Ezzel pedig az ismétlődő konfliktus elérte célját, és megszűnik.

Bizonyára láttál már hisztiző gyereket a közértben, és valószínűleg megvan a magad véleménye a hiszti megfelelő kezeléséről. Sokan ismerünk hisztis felnőtteket is (szerintem pont annyira férfiakat, mint nőket), nem szokott egyszerű lenni a velük való együttműködés. Az akaratosság tehát jól ismert és kevésbé tolerált jelenség. Ebben a bejegyzésben az akaratról írok, az akarat fényes oldaláról, az akaraterőről, és az akarat árnyékos oldaláról, az akaratosságról. Mert ezek bizony párban járnak, és manapság nagyon elterjedtek.

Az akaraterő árnyoldala az akaratosság
A környezetem rendszerint pozitívan értékeli az akaraterőmet, sokan irigyelnek érte, és valóban, amit elhatározok, azt rendszerint meg is teszem, elintézem, kitartóan megvalósítom. Sokkal kevésbé ismerik ennek a szilárd akaratnak az árnyoldalát, az akaratosságomat, amit magam is csupán néhány éve ismertem fel magamban, és évek óta figyelem, ahogyan az élet csiszolja le rólam, ahogyan a gyémántcsiszolók érvényre juttatják a drágakő rejtett szépségét.
Nemrég egy kliensem mélyen megrendülve ismerte fel, mekkora akadályt jelent az életében a saját akaratossága, igazi elszántsággal kérte tőlem az eszközt, mert ő végre valóban nem akar akaratos lenni. Én együttérzően csak annyit tudtam válaszolni: „Nem akarhatod az akaratosságodat elengedni, hiszen az megint csupán akaratosság. De engedheted, hogy az élet kicsiszolja belőled, szelid, elfogadó, együtt áramló énedet.”
Ahogy átéreztem a fájdalmát, amikor szembesült akaratosságával, és szembesült a gáttal, hogy nem képes azt elengedni, bármennyire akarja is, felidéződött bennem saját utam, ami egy makacs betegséggel kezdődött.

Az akaratot akarattal elengedni? Lehetetlen.
2013-ban életemben másodszor hólyaghuruttal küzdöttem, és nagyon szenvedtem. Aki ismeri a betegséget, tudja, mekkora fájdalommal jár, ám a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam meggyógyulni, bármennyire akartam is. Pedig minden elképzelhető gyógymódot megpróbáltam, az alternatívtól az egyébként mindig elutasított antibiotikumig, minden létező lélekgyógyász ismerősömet végigjárva, minden lelki okot felkutatva, megoldva, és mégsem szűnt a fájdalom. Egy szokatlanul erős görcsnél zokogva ismételgettem magamban: „De mit csináljak még? Csak mondjátok meg, mit tegyek, egyszerűen csak meg akarom érteni, miért nem tudok meggyógyulni.” És ebben a pillanatban egy rendkívül szelíd, szeretetteljes hang szólalt meg bennem: „Mindig ez a sok akarom.”
Csupán egyetlen szelíd mondat volt, nem volt benne vádlás vagy számonkérés, mégis akkora ereje volt, hogy órákig csak ezen járt a fejem. Feküdtem az ágyban, folytak a könnyeim, és nem tudtam szabadulni ettől a mondattól. Ez volt az én megrendítő találkozásom addig büszkén elfogadott akaratom árnyoldalával, mérhetetlen akaratosságommal.
Ezzel kezdődött az út, ami azóta tart. Valójában nem tehetek mást, mint – Veit Lindau szavait idézve – újra és újra állok a tűzben, felismerve az akaratosságomat, ami életem számos területén mutatkozik meg, rendszerint éppen akkor, amikor azt hiszem, „hiszen már nem is vagyok annyira akaratos, de jó!”
Hasonló ez a folyamat az elengedéshez. Tanárom, Veit Lindau egyszer azt mondta, hogy teljesen értelmetlen dolog valakinek azt tanácsolni: „Engedd el!” Hiszen ha el tudná engedni, nem lenne mit elengedni. Az elengedés nem valami olyasmi, amit meg tudsz tenni, sokkal inkább egy kegyelem, ami megtörténik veled.
Ilyen az akaratosság kérdése, minél inkább el akarod engedni az akaratosságodat, annál jobban megerősíted azt. Ezen az úton az élet tud vinni téged, az élet gondoskodik az akaratosságod megszelídétéséről, akár akarod, akár nem. Azonban akkor és úgy, amikor és ahogyan annak helye és ideje van.  Te megteheted, hogy együttműködsz az élettel, felismerve azt is, amikor épp ellenállsz, vagy dacolhatsz vele, haragudva a világra, másokra vagy akár magadra, amiért nem az történik, amit akarnál.

Mi a baj az akaratossággal?
Először is agresszió, vagyis bántasz vele másokat. Mondjuk akkor is, amikor egyébként épp a „nem ártás” alapelvét akarod ráerőltetni a másikra, mert azt akarod, hogy az állatok ne szenvedjenek, és senki ne egyen húst. Az akaratosságodra figyelve elveszíted másokkal a kapcsolatot, nem tudsz mások igényével foglalkozni, mert észre sem veszed azt.

Bántod vele magadat is, mert a nagyobb képet nem látva, a mélyebb összefüggéseket nem értve – úgy szoktam mondani a béka feneke alatti perspektívából nézve – akarsz beleavatkozni dolgokba, sokszor éppen magad akadályozva magadat.
Egy időben rendszeresen használtam Müller Péter Jóskönyvét. Nagyon bölcs mű, sokat segített, és persze remekül kiszogálta az akaratosságomat. „Mutasd meg, mi rejlik mögötte, én megteszem, amit kérsz, és akkor végre azt történik, amit én akarok.”
A legutálatosabb jel a „Várakozás” jele volt, nagyon tudott bosszantani, amikor ezt a jelet kaptam. „Megvágyom – s elengedem. Mert ha nagyon akarom, ha az éhség és a szomorúság türelmetlenné tesz: elrontom az egészet. Figyeld meg: amíg valamit nagyon akarsz, nem kapod meg! Sőt, pusztán az állandó akaratoddal hátráltatod vagy elrontod az érés folyamatát. (…) Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amit nem kapunk meg, nem a miénk. Valamit ki lehet forszírozni – de nem éri meg.”
Sok lecke adatott meg, hogy tanuljam ezt a türelmet, és építsem a bizalmat, hiszen ennek az alapja a bizalom, hogy minden értem van, és engem szolgál. És volt néhány keserű tapasztalatom arról, miyen, amikor kierőszakolok valamit az élettől, mert azt hiszem, nekem az kell, s a végén rá kell döbbennem, hogy valójában csupán távolabb vitt attól, amire vágytam.

Az akaratosság ezeken túl eltávolít az élettől. Bár erősen tartja magát a paradigma, hogy az élet arról szól, hogy boldog és sikeres legyél, és ehhez megszerezd mindazt, amit akarsz, én azt tapasztalom, ez tévutakra visz. Miközben csupán a célra fókuszálunk, vagyis arra, amit akarunk, szem elől tévesztjük az utat magát. Az élet pedig nem a célok összessége, hanem az út, amit megtettünk a céljainkhoz. Ezt a szemléletet tükrözi nekem Veit Lindau: Think Big Evolution online kurzusa, amiben így ír erről: „Egy cél igazi értéke nem az, hogy eléred-e, hanem hogy neked kivé kell válnod azért, hogy elérd.”

Az akaratosság tehát rossz másoknak, rossz neked, és eltávolít az élet lényegétől. Érdemes megismerned és felismerned, akkor is, amikor az önismereti úton haladva egyre trükkösebb álarcok mögé rejtőzik. De erről kicsit később, most nézzünk mögé az akaratosságnak!

Dac: ami az akaratosság mögött van
Már több hónapja jártam AnaLog terápiás oldásokra, amikor először bukkant fel a dac az oldások során. Egy reinkarnációs történet főszereplőjeként kislány koromban megbántottak, mert engem figyelmen kívül hagytak, és egy másik lányt sztároltak a csapatunkban , csupán azért, mert  ő gazdag családból való volt, én meg nem.  Igazságtalannak éreztem, és elhatároztam, hogy bebizonyítom, én jobb vagyok nála. Amikor a másik lány férjhez ment, elszegődtem hozzájuk szolgálni, pusztán azért, hogy a dacból meghozott elhatározásomat megvalósítsam, elcsábítottam a férjét, akivel közös gyermekünk született. A történet végén elszakították tőlem a gyermeket, én pedig belehaltam a bánatba. Az oldás végén, visszaérkezve az éber tudatossághoz egészen megrendültem, micsoda őrültség dacból beáldozni egy egész életet, hiszen az egész élet semmilyen mértékben nem szólt rólam, csupán egy sértett egó akaratosságáról. Nem számított a saját boldogságom, a saját életem, csupán, hogy bebizonyítsak valamit.
Azóta sok alkalommal dolgozhattam a dacommal, lassan bontogatva le magamról, és számos esetben kísérem a klienseimet is a dac oldásában. Az akaratosság mögött ugyanis rendszerint dac van, a dac mögött pedig haragvás, rendszerint apára. Apára, aki először korlátozta az akaratomat, és engem teljesen figyelmen kívül hagyva rám kényszerítette a sajátját. Ha ebben a helyzetben nem tudok visszajelezni apának, hogy ez nem jó nekem, mert a visszajelzés már gátolt bennem – mondjuk korábban megtapasztaltam, hogy megtorolják, ha szólok, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják, tehát értelmetlen – akkor kifejezetlen lesz bennem a harag, és megjelenik a dac. Az autoriter szülői közegben nevelkedett embereknél felnőttként vagy az akaratosság mutatkozik meg jellemző vonásként, vagy a teljes alárendelődés, akaratlanság. És gyakran ennek a kettőnek a váltakozása.
A dac egyébként erős motiváció tud lenni, én egy fél életet felépítettem a segítségével, de előbb vagy utóbb zsákutcába visz, hiszen az elutasítás fájdalmát akarom elkerülni vele. Minden stratégia pedig, amivel egy nehéz érzést akarok elkerülni végül egy zsákutcában végződik.

Akaratosság – a báránybőrbe bújt farkas?
A hisztiző gyereket a fagylaltozónál, a hisztis főnököt a munkahelyen igazán könnnyű felismerni, én egyik sem voltam. Szerény, szolíd, alkalmazkodó kislány voltam, és együttműködő, alárendelődő felnőtt. Sokáig elkerekedett volna a szemem, ha azt állítod rólam, akaratos vagyok. Most visszatekintve felismerem az akaratosságomat, bármilyen nyájas báránynak álcázta is magát. Látom

• a spirituális gőgömben, amikor elkezdtem önismeretettel foglalkozni, és egyből felhatalmazva éreztem magam, hogy kéretlenül beolvassak, kinek mit kellene tennie, hogyan kellene élnie.
• a manipulálásaimban, amikor azt éreztem, a másiknak – ha elég fontos vagyok – változnia kell, akkor és úgy, ahogyan azt én jónak látom.
• a fontoskodásomban, amikor segíteni akartam kéretlenül és mindenkinek.
• a sértődéseimben, amikor az élet nem úgy alakult, ahogyan elterveztem.
• önmagam megkérdőjelezésében, amikor nem tudtam elfogadni saját magamat.
• a végeláthatatlan önszereléseimben, amikor önmagam megdolgozásának álcája alatt olyan akartam lenni, aki majd megérdemli, amit megkapni akartam.

Ha ideáig elolvastad ezt az írást, és esetleg számos ponton magadra ismertél, akkor mostanra valószínűleg megfogalmazódott benned a kérdést, hogy mit tegyél, mit kezdj most a talán csak éppen most felismert akaratosságoddal?
Nos, ahogyan korábban írtam, lehetetlen akarni az akaratosság elengedését. Ha eljött számodra az ideje, az élet megtöri az akaratosságodat, ebben biztos lehetsz. Ezzel együtt nálam bevált néhány dolog, ami segített engem ezen az úton:

• Meditáció. 8 éve meditálok rendszeresen, olykor hosszabb elvonulásokra is elmegyek. Megtanít jelen lenni abban, ami épp van, és elengedni az akarást.
• Think Big Evolution kurzus, amiből többet tanultam az akaratról, mint bármilyen más kurzusból.
• Az AnaLog oldások, ahol segítséget kapok, amikor fejben értem, de az érzelem fogva tart.

És a legtöbbet természetesen az élet segített, amikor újra és újra falakba ütközöm, és nem enged tovább. Akkor sem, ha nagyon szeretnék valamit. Ha mindent megtettem, ha mindent beleadtam, nem és nem és nem. Olykor napokig letört vagyok,  néha elkeseredem. Idővel mindig meghallom a szelíd, szeretetteli hangot: „Mindig ez a sok akarom.” Ekkor felsóhajtok, mosolyra húzódik a szám, és csak annyit mondok: „Legyen!”

A kis folyó (Részlet Veit Lindau: Think Big Evolution című online kurzusából)

Egy napon fenn, a magas hegyekben, megszületett egy kicsi folyó. Bátor volt, tisztán és ezüstösen csörgedezett, vize kristálytiszta volt. Egy erős, édes vágyakozás foglalkoztatta a mi kis folyónkat. El akart jutni, feltétlenül el kellett jutnia a tengerhez. Nem tudta, miért. Senkinek nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak teljesen biztos volt benne, hogy ez a rendeltetése. Annyira biztos volt benne, amennyire biztos te vagy, amikor a szíved legmélyebb vágyához kapcsolódsz. A folyó tehát a tenger irányába folyt. Számos kalandot élt át ezen az úton. Szerette az érzést, hogy változik. Suttogó forrásból nevető patakká. Számos kavicsot, falevelet, hordalékfát sodort magával. Semmi nem tudta megállítani. Olykor hatalmas szikladarabok kerültek az útjába. Nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Túl nehezek számodra, hogy az erődet használva megmozdítsd őket. Ám a mi kis folyónknak nem volt ideje az erőpróbákra. El akart jutni, el kellett jutnia a tengerhez. Mivel nem ember volt, nem ismerte a büszkeséget. Megváltoztatta hát a folyását, balra, vagy jobbra kanyarodva kerülte ki a sziklákat. Megváltoztatta az irányát, olykor kettévált, és tomboló vízesés lett belőle, vagy sebes örvény és aztán újra lassan áramló folyó, amelyben a pirkadat, mint egy néma tükörben ismerte fel magát reggelente.

Az időközben nagy és széles folyóvá duzzadt patak felvette mindezt az alakot, és még számos másik formát, ám utazása során sosem felejtette el, hogy mit akar, mit kell megtennie. Egy napon a folyó megsejtette, hogy az általa vágyott cél már nem lehet messze. Egy leheletnyi só illata érződött a levegőben, és a felette magasodó égen újra és újra sirályok jelentek meg, mint boldogsága előhírnökei. A mi kis folyónk örvendezett és ujjongott. Már csak néhány száz méter a tengerig…

Ám akkor – röviddel a beteljesülés előtt – a folyó egy sivataghoz ért. Utazása során hatalmassá vált, ám itt minden ereje csődöt mondott. Szándékának tiszta vizét mind elnyelte a sivatag végtelen homokja.

A folyót mindez sokkolta, és lemondóan húzódott vissza, ahogyan te is ezt teszed olykor. Nem értette a dolgot. Hiszen mindent helyesen csinált. Annyira biztosan tudta, hogy a tenger az ő végső rendeltetése.

Talán nem küzdött eléggé. Így tehát télen erőt gyűjtött, hogy tavasszal még több elszántsággal és erővel harcolja el magát a tengerig. És…. ezúttal sem sikerült neki. Ettől még dühösebbé vált. Gyűlölte a sivatagot. Utálta magát. Egyre elkeseredettebben szállt szembe ellenállásával.

Harcából megszokás lett. Az egykor oly édes vágyakozásából sivár, fakó emlék. A mi fiatal, mindent lehetségesnek tartó folyónk fáradt folyammá vált, az egykor tisztán áttetsző vize komor és sötét lett a sok fájdalmas tapasztalat hatására.

Itt véget is érhetne történetünk, ahogyan ezen a ponton számos ember élete véget ér – rezignáltan, és megrekedve a sivatagoddal folytatott harcodban – életed azon helyzeteiben és kapcsolataiban, amikben pontosan így érzed magad, mint a kis folyó.

Igen, itt végződhetne a történet, ha folyónkat egy napon egy csendes, lágy suttogás fel nem ébresztette volna letargiájából. A szél gyengéden megérintette fáradt lelkét. Semmit nem akart tőle, és a távoli hullámok sós ízét hozta magával. Olyan volt, mintha a szél egy nyugodt dallamot énekelt volna a folyónak.

Egy ősrégi látomás ébredezett a folyóban, mélyen, egészen mélyen legbelül. A mérhetetlen tágasság sejtelme kapcsolódott a szél dalához. A szabadság dala. A forma szabadsága. Az idő szabadsága.

A folyó felébredt szendergéséből, és a szavakon túl megértette, hogy ő maga mindig is a tenger része volt. A világ egyetlen sivatagja sem képes arra, hogy távol tartsa őt és téged, hogy az legyen, az legyél, aki vagy. Folyónk ebben a pillanatban valószínűleg nem tudta volna neked megmagyarázni, mi történt. 

Ahogyan néha te sem találod a megfelelő szavakat arra a tudásra, amit talán épp most is érzel magadban. Egyszerűen tudta. És ezzel a tudással képes volt az elengedésre. Elengedte az emlékeket, a számtalan évnyi harcot. Elengedte a kétségeit, megkeseredettségét, fájdalmát. Elengedte a tenger megerőltető keresését, és végül elengedte még az elképzelést is, hogy ő egy folyó.

Ebben a megadásban egy nyugodt, békés felismerés rejlett, és ebben a békében a hajlandóság, hogy egyszerűen az legyen, ami éppen van. És akkor újra jött a szél. Ezúttal erősebb és melegebb volt. A sivatag megajándékozta őt a forróságával. A folyó vizét súlytalan, forma nélküli párává alakította át, melyből szürke, sűrű felhő formálódott, amit a szél a tenger fölé sodort. A felhőből pedig lassan milliónyi apró, csillogó esőcsepp kezdett csepegni. Lehulltak a mélybe. Megérkeztek oda, ahova mindig is tartoztak.

A folyó hazaért.

Fenti mesét meg is hallgathatod Peller Mariann csodálatos előadásában.

Amikor a transztáncról mesélek, gyakran megragadja a hallgatóm, olvasóm figyelmét a transz szó, persze olyan is van, hogy éppen elijeszti. Kapcsolódik valami misztikus a szóhoz, „transzolni”, „betranszolni”, ezért nem ritkán elvárásokkal megyünk el oda, ahol transzot, módosult tudatállapotot ígérnek nekünk. Én az első transzlégzésem előtt mindenféle vágyképet dédelgettem magamban, hogy majd színes lesz, földön túli, fanfárok hangja adja az aláfestő zenét, és Jézus, meg a csuda tudja ki mindenki jelenik majd meg nekem. Mondjuk Isten tenyerét láttam, de ezt leszámítva semmi nem teljesült az elvárásaimból. És ez így volt jó.
Transztáncvezetőként minden szertartás előtt elmondom, a legbiztosabban úgy tudod tönkretenni az estédet, ha akarsz. Jól akarod magad érezni, mélyre akarsz menni, választ akarsz kapni, meg akarsz gyógyulni. A szertartás során egy szent térben táncolunk, ahol minden érted van, és nem pedig úgy, ahogyan te akarod. Ez a tér egy templom, ahol a lelkeddel, legmélyebb önvalóddal találkozhatsz. Ha képes vagy elengedni az akarást, és helyette megengeded, hogy mindaz, ami számodra itt és most fontos, megérkezzen hozzád lehetővé teszed, hogy a lelked utazzon, és képes leszel befogadni ennek az utazásnak az ajándékát. Ellenkező esetben a rituálé egy hatalmas akarás lesz, aminek a végén garantáltan csalódott leszel, miközben a számodra fontos üzeneteket sem veszed észre.

A legutóbbi szertartás után érkezett az alábbi visszajelzés, amit a szerző engedélyével teszek közzé. Kristálytisztán, átélhetően mutatja meg azt a folyamatot, amiről írok:

Ha  kedvet kaptál a transztánchoz, szeretettel várlak valamelyik transztáncrituálénkon. Időpontokért és további információért kattins. Megnézem