Egy öreg kínainak olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember csak a fejét rázta.
– Nem, nem. Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.

Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok máris ítélkeztek:
– Látod, milyen bolond vagy!? Sejthetted, hogy el fogják lopni tőled ezt a csodás állatot. Ha eladtad volna, most legalább a pénzed meglenne.
A paraszt megint a fejét rázta.
– Ne túlozzunk! Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban. Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Honnan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak a töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?
Az emberek kinevették. Jó ideje már bolondnak tartották.

Két hét múlva visszajött a fehér ló. Nem lopták el, csak kiszabadult, és tizenkét vadlóval együtt tért vissza szabad portyázásáról. A falusiak újra összegyűltek:
– Igazad volt, nem szerencsétlenség történt, hanem áldás!
– Én azért ezt nem mondanám még. Elégedjünk meg annyival, hogy a ló visszajött. Honnan tudhatnánk, hogy ez szerencse-e vagy baj? Ez csak egy mondat. És vajon meg lehet-e ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?
A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az öreg összevissza beszél. Kap tizenkét gyönyörű lovat, szinte ajándékba, és nem örül neki.

A paraszt fia elkezdte betörni a vadlovakat. De az egyik ledobta a hátáról és összetaposta. A falubeliek megint összegyűltek, hogy elmondják véleményüket:
– Szegény öreg, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám, az egyetlen fiad nyomorékká lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatra méltó vagy.
– Ne szaladjatok ennyire előre – válaszolta nekik a paraszt. A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani egy cserép láttán, milyen is a váza maga?

Nemsokára kitört a háború, és a falu összes fiatal emberét besorozták, kivéve az öreg nyomorék fiát.
– Nahát, öreg, megint igazad volt. A fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad. A mi fiaink pedig mennek a halálba.
– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt -, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon maradt. Ennyit tudunk csupán. Isten tudja csak, hogy ez jó-e vagy rossz?

Ismeretlen szerző. Forrás: http://www.astronet.hu/ezo-vilag/tanmesek/ne-itelkezz-elhamarkodottan-102100

Amikor a Nap belép a Nyilas jegybe, lezárul az ősz, és fokozatosan közelítünk az év legsötétebb napjához. A téli napforduló napján hagyjuk el a Nyilas jegyet, átlépve a Bak jegybe, elindulva ekkor a sötétből a fénybe. A Nyilas jegy időszaka tehát „alászállás a sötétség legmélyébe„

Mióta eszemet tudom foglalkoztat a kérdés: Hogy fér meg az emberben ez a kettősség, a menny és a pokol? Bennem ebben a kérdésben még nincs béke. Mintha egész életemet ennek a kérdésnek szenteltem volna, hol egyik, hol másik aspektusát tapasztalom.

Jól rácseng ez a folyamatom a Nyilas minőségre. A Nyilas minőség jól megfogható a Kentaur figurájával, aki három szintet testesít meg. Alteste egy lóé, ami az ember állati természetét jelzi. Felsőteste, feje emberi, ez szimbolizálja a tudatára ébredt, felegyenesedett emberi mivoltunkat, aki meghaladta az állatit. A felfelé irányuló nyíl pedig az ember isteni rendeltetésére utal.

Az érett Nyilas minőség egyesíti magában ezt a három szintet. „Tisztelet van benne felfelé, alázat van benne az iránt, ami felé a nyila irányul, és szeretet lefelé, az állati, ösztönrészek irányába. Tudja, hogy meghaladni csupán azt lehet, amit átéltem, amit magamba engedtem.

Az éretlen Nyilas minőség magasztos célokat táplál ugyan – hiszen a Nyilas számára a legfontosabb a „Big Picture”, a nagy kép, az idea, a vízió, a magasztos cél, ám lenézi az alsóbb szinteket, a lótestet, az állati, ösztönkésztetéseket. És ezzel elzárja magát a TELJESségtől, az emberi lét csupán egyik pólusát elfogadva. Csupán a fényt akarja, a fényt keresi megszállottan, közben megfeledkezik róla, hogy a fény csak a sötétségen át érhető el.

Az év legsötétebb időszakában természetesen nem könnyű hinni, hogy a befelé, lefelé vivő út valójában kifelé, felfelé visz. Ez az időszak tehát hitről, bizalomról szól. És a kérdésről, vajon tudod-e a legnagyobb káosz közepén, hogy fentről, a nagy képet látva a legkaotikusabb táj is harmonikus, REND-é simul?

Kérdések a benned élő Nyilassal való találkozáshoz:

1. Hogy viszonyulsz a fényhez és hogy viszonyulsz a sötéthez?
2. Miben hiszel?
3. Tudsz bízni, akkor is, amikor a legnagyobb a sötétség?
4. Igent mondtál az emberi életre, annak minden aspektusával együtt?
5. Ha nem, mi az, amit ma még kizársz a teljességedből?

2 éves volt a fiam, amikor hatalmas hisztit vágott le az esőben az utcán. Bevásárlásból mentünk haza, sok holmival, pocakomban a húgával. Elfáradt, kérte, vegyem fel. Esélytelen volt. Leült az utca közepén, és üvöltött. Én megőrizve a nyugalmamat csak annyit javasoltam neki, üljön be a posta eresze alá, hogy ne ázzon. Megvártuk, míg elfogadta, nem tudom felvenni.
Ha 10 embert megkérdezek, helyesen reagáltam-e, valószínűleg 11 különböző választ kapok. Az akarat(osság)ról mindenkinek megvan a maga véleménye, a maga ilyen-olyan tapasztalata alapján.
Nekem ez volt az egyetlen lehetséges opció, mert gyerekkoromban megrázó volt látnom, amikor egy apa a hisztiző gyermekét a hideg víz alá dugta.

A dackorszak és annak nagy testvére, a kamaszkor rettegett korszakai a gyermeknevelésnek. Mindkét korszak az énről és a határokról szól. Próbára teszik szülőt gyermeket egyaránt. A gyerek tanulja, tanulná és tanítja- ha a szülő hagyja – az egészséges határtartást.

A Föld nevű bolygón, tanulásunk jelenlegi helyszínén a polaritás szabálya érvényes. Nappal nincs éjszaka nélkül, fény nincs árnyék nélkül. Minden energia két pólusra osztódik, s az egyiken keresztül jutunk el a másik pólusig.
Ha úgy érzed, nehezen tartasz határokat, egészen biztos lehetsz benne, hogy máshol – valószínűleg észrevétlenül átléped másokét. A kettő mindig együtt jár.
Meglehet, hogy engedsz, nyelsz, nem szólsz, elfojtod, elhallgatod. Meg is kapod innen-onnan, „Megint nem tudtál nemet mondani.”
Aztán eljön a pillanat, amikor betelik a pohár, és veszekszel, vég nélkül, kioktatva, bántva, alázva a másikat. Vagy csak a „más szemében a gerendát” alapján kioktatsz másokat: „Megint nem tudtál nemet mondani.” Egyik is, másik is a másik határainak durva átlépése.

„Akkor hogyan csináljam jól?”  – tették fel nekem nemrég a kérdést. Ez egy több lépéses folyamat.

1. Tisztázd magadban, hogy miért nehéz határt tartanod! Például félsz hogy nem fognak szeretni, elutasítanak, elhagynak, bántó leszel, nem leszel elég jó. Ezek mögött az okok mögött rendszerint érzelmi blokkok állnak, jellemzően gyerekkori traumák, kielégítetlenségek. Ezeket terápiás módszerekkel hasznos feldolgoznod, mert enélkül nehéz lesz határt tartanod.
2. Tisztázd a magad számára, hogy mik a határaid! Ehhez jó, ha van egy etikád, vagy minimum összefoglalod magadnak, hogy mik a számodra fontos értékek.
3. Tanuld meg a határaidat tisztán kommunikálni! A veszekedés, panaszkodás, fülrágás, sárkánykodás nem az. Beszélj magadról, az érzéseidről, kérj!
4. Tanuld meg a határaidat szeretettel megvédeni! Ha azonnal jelzed, és annak, akit illet, hogy neked ez rossz, akkor nem gyűlik benned össze a frusztráció olyan méretűre, hogy már sem szeretettel, sem tisztán kommunikálva nem tudsz jelezni a másiknak. Ahol feszültség van, ott elfojtás van. Megelőzheted, ha nem hallgatod/halogatod el.
5. Tanuld meg elfogadni mások határait! Ez onnan indul, hogy elfogadod, mindenki más. Más a nézőpontja, az értékrendje, az igazsága, mások a határai. Amíg a „Kinek van igaza” játékot játszod, állandóan gondjaid lesznek a határokkal.

Nem állítom, hogy ez gyors, vagy könnyű út lenne. Talán felmerülhet, hogy mégis miért vállalnád be, mit adhat ez neked?

Békét. Kint éppúgy, mint bent.

Az ősz jegyeiről szóló írás már pár szóval említette a most következő minőséget.

A természet változása gyönyörűen megmutatja azokat a szimbólumokat, melyeket az asztrológiai minőségek aktuális havi elemzésekor áttekintünk. Ahogy kint (a külvilágban), úgy bent (a mi saját belvilágunkban). Hiszem, hogy a szimbólumokat mindannyian értjük, csak a mostani felgyorsult világban nem vagyunk rá tudatosak. Ehhez nem agyi megértés szükséges, főleg nem az agy racionális részének (bal agyféltekénknek) a használata. Így aztán az asztrológiai jegyek és energetikai minőségek működése sem hit kérdése. Most arra kérlek, hogy egy rövid időre tedd félre azokat az (elő)ítéleteidet, amit az asztrológiáról gondolsz, és így olvasd végig az alábbi írást.

Mit látunk most a természetben? A rovarok eltűnnek – elbújnak, visszavonulnak, megpihennek vagy elpusztulnak. A növények is levetik színes ruháikat, lehullnak a levelek. A nappalok rövidülnek, az időjárás egyre hűvösebb, nyirkosabb. A külvilágban sok minden a visszavonulásra, befelé fordulásra ösztönöz. Egy transzformációs folyamat indul meg most a természetben: mi az, ami túléli az elkövetkezendő telet, és mi az, ami képes lesz újjáéledni a következő tavasszal, és mi nem? Ez a folyamat láthatatlanul, a mélyben történik, és a jelenlegi energetika bennünket, embereket is arra késztet, hogy hasonló alkímiai folyamaton menjünk keresztül: mindent vessünk le, ami már nem szolgál bennünket, és azt tartsuk meg, ami bennünket és majd a teljes megújulásunkat szolgálja.

Az előző hónap a mérlegelésre ösztönzött, mostanra a mérleg nyelve elbillent valamerre. Ha mi hoztunk döntést, akkor szelídebben történhetett, ha halogattuk a döntést, akkor lehet, hogy a kívülről jövő választ most váratlannak, erőteljesnek, fájdalmasnak, határainkat sértőnek éljük meg.  A Skorpió jegy (ill. a jegyhez tartozó Plútó bolygó) ilyen: nem kérdez és nem vár. Hirtelenül és váratlanul robban be az életünkbe, és ha eddig nem voltunk képesek önként adni neki, akkor elvesz. Az elmúlt években nagyon intenzíven hatott ránk, emberekre, és a világunkra a Plútó bolygó, és ez a hatás nem fog véget érni a november hónappal. Most piciben van egy újabb lehetőségünk, hogy ismét elemezzük önmagunkat, az életünket, és önként áldozzunk ennek a minőségnek. Hogy megadjuk-e neki azt, ami jár, azt akkor tudjuk meg, ha a változás és a fejlődés szinte magától elindul az életünkben. Ha nem kapott eleget… akkor elvesz.

Ettől a minőségtől lehet irtózatosan félni, és meg is lehet kedvelni. Amennyire képesek vagyunk elfogadni azt, hogy az életünk utazása a változások megtapasztalásáról és a tanulásról, fejlődésről szól, annyira tudunk együttműködni ezzel a minőséggel, és érzelmileg is egyre elfogadóbban viszonyulni hozzá.

Kérdések a benned lévő Skorpió minőség feltérképezéséhez:

• Képes vagy megújulni, változni?
• Mennyire vagy óvatos? Hogyan kezeled a váratlan és hirtelen helyzeteket?
• Félsz a veszteségtől, haláltól?
• Mennyire vagy féltékeny?
• Hogyan viszonyulsz az erőszakhoz?
• Hogyan viszonyulsz a titkokhoz és tabukhoz?
• Kedveled a kalandokat?
• Kész vagy felfedezni saját árnyékos oldalad, és tudattalanod?

Dönteni sokunknak nehéz. Véget nem ér fejünkben a két – vagy több hang – vitája. Amint meghoznék egy döntést, az egyik vagy a másik hang azonnal sorolni kezdi az ellenérveket:
„De mi lesz, ha…”, „Ez nagyon rossz döntés, ezt el fogod szúrni.”, „Már megint kapkodsz, nem gondolod át, melyik a jó döntés.” „Csak nehogy megint…”

Miközben keressük a JÓ döntést, és rettegünk a ROSSZ-tól gyakran gyerekkori szorongások köszönnek vissza, amikor azt tanultuk meg, az élet arról szól, hogy JÓL csináljuk, JÓK legyünk, soha ne hibázzunk, vagy nagy baj lesz.

Mostanában sokat gondolkozom a kérdésen, van-e jó és rossz döntés. Én például nem kedvelem a pénzügyi hivatali ügyeket. Sokáig halogattam egy adóbevallás elkészítését, mert ki nem állhatom intézni. Rendszerint utolsó pillanatban, kapkodva adtam be őket. Mígnem egy alkalommal buta hibát ejtettem egy bevallásban, aminek következtében egy teljes évig rosszabb feltételek hatálya alá kerültem. Rossz döntés volt halogatni? Persze. Tanultam belőle? Naná! Mostanában egy héttel a leadás előtt én már biztosan elintéztem. Odafigyelek, fontosnak tartom, és nyugi van. Most akkor rossz döntés volt?

Vajon nem a könnyebbik út-e, egyszerűen rossznak bélyegezni, és önostorozni magam, mint leülni, szembenézni a döntésem következményével, és tanulni belőle? Változássá kovácsolni egy hibát vajon nem az egyik legnemesebb erény?
Ezek a kérdések persze hitrendszereket feszegetnek. Azért vagyunk a földön, hogy mindent jól csináljunk, vagy azért, hogy tapasztaljunk, és teljesebbé váljunk? Én ezt a kérdést megválaszoltam magamnak, a saját válaszod azonban benned van.

Én azt tapasztalom, minden döntésemnek van következménye. Ha szembenézek a következménnyel, ha ránézek arra, amit ÉN teremtettem magamnak, akkor minden döntésemnek értelme van, s csupán másodlagos, hogy utólag a jó, vagy a rossz címként aggatom-e rá. Ám ha elfelejtek megállni olykor, és ránézni az életemre, a művemre, döntéseim fizikai síkon megnyilvánult eredményére, akkor az életem elszalasztott élet lesz, akkor is, ha csupa jó döntések sorozata.

Sokan megfeledkezünk róla, hogy a döntéseink vittek oda, ahol épp tartunk. Félünk egy jobb munkahelyet keresni, aztán vég nélkül panaszkodunk, hogy milyen kibírhatatlan a munkánk. Nincs kedvünk tenni a változásért, majd áldozatnak érezzük magunkat a saját életünkben. Sokan félünk dönteni, mert kiszámíthatatlan, hova jutunk. Ezért aztán maradunk ott, ahol vagyunk.

Van másik út is. Dönteni bátran, tudva, hogy képes leszek szembenézni a döntés következményével, és korrigálhatom azt, ami nem tetszik. Elengedni a jó vagy rossz kényszerét, és engedni, hogy az élet az összes színében megmutatkozzon nekem.

Komolyan? Na ne már!

Párkapcsolati témában gyakran hallom a vágyat megfogalmazni: „Olyan társra vágyom, aki elfogad úgy, ahogyan vagyok.”

Romantikus mondat kétség kívül, azért most elgondolkozom picit. Két mostanra majdnem felnőtt gyermekem van, akiket születésük előtt óta mérhetetlenül szeretek. Ők a szívemnek legfontosabb emberek a földön, és ez mindig is így lesz. Ugyanakkor sosem fogadtam el minden viselkedésüket. Például mert baromi veszélyes volt, amikor csak úgy nekiiramodtak, át az autóval hemzsegő úton. Vagy mert szükségesnek éreztem, hogy megtanulják az együttélés elemi szabályait. Vagy mert fontosnak éreztem, hogy értsék, mennyire fontos a tisztelet, tolerancia, együttműködés. A szeretetem feltétel nélküli, de sosem éreztem azt, hogy minden viselkedési mintájukat el akarom fogadni. Ha azt éreztem, nem jó nekem, nem összeegyeztethető az értékrendemmel, amit tesznek, ezt visszajeleztem nekik. A legtöbbször meg tudtam tenni szeretettel és határozottan.

Azt mondod, az más, hiszen ők gyerekek? Igen. És most magamra figyelve azt mondom, sajnos manapság is előfordul velem, hogy gyerekként viselkedem. Bár dolgozom azon, hogy a gyerekkori érzelmi blokkokat feldolgozzam, rendszeresen előfordul, hogy valaki érzékeny pontomra tapint, és gyerekként viselkedem. Természetes igényem, hogy ezt ne fogadjam el magamtól. Ne értsd félre, önmagamat elfogadom, de a gyerekes viselkedésemből okulni akarok. Megérteni, mi fáj bennem, és meggyógyítani azt. Hogy testben, lélekben, szellemben érett felnőtt legyek. Főleg akkor, ha a gyerekes viselkedésem rossz azoknak, akiket szeretek, és akikkel az életemet intim közelségben megosztom. Éppen mert szeretlek, figyelni akarok arra, ami rossz neked. S ha részem van benne, változni akarok. Én. Kettőnkért.

Nem tisztem eldönteni, hogy miben kell változnod. Főleg nem, hogy hogyan. Ha szeretsz valakit, akkor az én szeretet-értelmezésem szerint változni akarsz. Nem azért, mert a másik elvárja, hanem mert szereted, ezért igyekszel nem tenni azt, ami neki nem jó.

Elfogadom azt, aki a legigazabb formádban vagy. Elfogadom azt is, hogy az utadon vagy, és ott tartasz, ahol épp. Ám ha kapcsolódni akarsz velem, az a jó nekem, ha figyelsz arra, ami nekem rossz, és figyelsz arra is ami neked rossz. Ha részed van benne, változtatni akarsz. Te (is) kettőnkért.

A szeretet nekem nem azt jelenti, hogy bármit megtehetsz velem, sem hogy én bármit veled. Nekem azt jelenti, meglátom magam benned, s visszatükrözlek téged, és vannak olyan pillanatok, amikor a tükörképpel egybeolvadva megpihenünk ebben a békés állapotban. Majd ismét együtt változunk önMAGunkért.

Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.

A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók.

Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát, és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.

– De szépen énekel, uramisten! – sóhajtott föl, de aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.

A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében, de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:

– Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!

A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger partján, a kínai császár rengeteg erdejében.

A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott, olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról, palotájáról meg kertjéről. „A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!” – ez állt a könyvben is.

– Miféle fülemüle? – ütötte fel a fejét a császár. – Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!

Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt, hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak annyit mondott: „Ph!” – egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem jelent.

– Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy fülemüle nevű csodálatos madár! – mondta a császár. – Azt írják, hogy az ér a legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?

– Nevét se hallottam – rázta fejét a főudvarmester. – Az udvarnál még nem mutatták be.

– Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! – kiáltotta a császár. – Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével, s éppen én nem tudok róla?

– Mondom, felség, a nevét se hallottam – mondta megszeppenve a főudvarmester. – De utánajárok és előkerítem!

De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit, de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.

– Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.

– Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság – mondta haragosan a császár. – Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat! Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!

– Csing-pe! – mondta a főudvarmester, ami talán annyit jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe, mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az udvara nem tudott róla.

Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt mondta a kérdezősködőknek:

– Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném! Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.

– Gyermekem – mondta kegyesen a főudvarmester -, udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma estére felséges színe elé rendelte.

Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol elbődült egy tehén.

– Megvan! – örvendeztek az apródok. – Micsoda erő egy csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!

– Ez tehénbőgés volt – mondta a kis konyhalány. – A fülemüle tanyája még jó messze van.

Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.

– Csodálatos ének! – kiáltott fel az udvari pap. – Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.

– Hiszen ezek békák! – mondta a konyhalány. – Gyerünk csak tovább, most már nemsokára odaérünk.

Akkor felzengett a fülemüle éneke.

– Ez az! – suttogott a leány. – Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! – És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.

– Lehetetlen! – kiáltott fel a főudvarmester. – Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!

– Kicsi fülemüle! – szólt fel a konyhalány. – Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!

– Szívest örömest! – felelte a fülemüle, s rákezdte gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.

– Akár az üvegcsengettyű! – lelkendezett a főudvarmester. – És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!

– Énekeljek még a császárnak? – kérdezte a fülemüle, mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.

– Nagyérdemű kis fülemülém! – szólt fel neki az udvarmester. – Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.

– A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem – felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.

A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt.

A trónterem kellős közepén fölállítottak egy aranyrudat – ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas rangra emelték – nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet.

Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.

Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte, s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.

– Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy. Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!

És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.

– Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos – mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.

Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban, még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle megcsinálta a szerencséjét.

Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára, s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a kirándulásokban.

Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott, az egyé így koszom rá a másikra: „Füle”, az pedig így fogadta: „Müle”. Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott énekelni.

Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon egyetlen szó állott: „Fülemüle”.

– Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról – vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét – mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó: „A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos fülemüléjének.”

– Gyönyörű! – álmélkodott az egész udvar, s aki a fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta „A kínai császár fő-fülemüle-szállítója” címet.

– Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra járót – rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.

– Nem ő a hibás – vette védelmébe a karmester. – Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.

Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat. Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer.

Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki – de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.

– De hát miért tette? – töprengett a császár, s az udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.

– Azért a mi énekesünk mégis különb! – vigasztalták magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt; a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.

– Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.

– Mi is úgy véljük! – mondta az udvar, s a karmester engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle, mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek. Azt mondták: „Ó!” – és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat, s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.

– Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.

Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár birodalmából.

A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok, amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas udvari címe: „A legkegyelmesebb császár asztali énekese”, s rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.

Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták, s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték: „Fü-fü-fü, iu-iu-iu!” És azt fújta a császár is napestig. Igazán gyönyörű volt!

Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét – sose énekelt olyan szépen, mint akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár megnémult.

A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után, megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem biztos, hogy akkor is énekelne.

Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta. De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal, kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.

Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről, s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.

– Ph! – a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét rázogatta.

Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás, mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit keresni.

A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.

A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.

– Emlékszel-e rám? – suttogta az egyik. – Hát énrám emlékszel-e? – kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár homlokáról patakzott a veríték.

– Nem tudtam, hogy visszajöttök! – nyögte a szegény császár. – Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! – kiáltott fel. – Hadd harsogja túl a szavukat!

De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.

– Jaj, zenét! zenét! – kiáltotta a császár. – Kedves szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel, még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj meg az énekeddel!

Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a császárt, s körös-körül mélységes csend volt.

Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.

Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét: – Tovább, kicsi madár, tovább!

– Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki! Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!

És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.

– Köszönöm neked, égi madárkám! – mondott neki hálát a császár. – Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél. Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált. Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?

– Én már megkaptam a jutalmamat! – mondta a kis fülemüle. – Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.

S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba.

Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem volt mellette – azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.

– Maradj nálam mindörökre! – kérlelte akkor a császár. – Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra töröm.

– Azt ne tedd! – mondta a fülemüle. – Híven végezte kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád, valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell ígérned.

– Kívánj akármit! – kiáltotta a császár. – Teljesítem.

– Csak egyet kérek – mondta a fülemüle. – Ne mondd el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!

Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.

Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: „Jó reggelt!”

(Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00309/00309.htm#7)

Kérdések a mese kapcsán:

1. Hol hiányzik a csili-vili, tökéletes életedben a spontaneitás, a törékeny pillanat élménye?
2. Előfordul, hogy az élő ám „tökéletlen” helyett a műt választod tökéletessége miatt?
3. Át tudod adni magad a kiábrándultság transzformáló erejének?
4. Mit jelent neked MOST Goethe mondata: „Halj meg és élj!”

John Welwood: A szív ösvényén

Ritkán érzem egy könyvnél, hogy annyira „Szívemből szól”, mintha én írtam volna. Ennél a könyvnél ezt érzem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy neked tetszeni fog, ezért átgondoltam, vajon kiket szólít meg?

Mielőtt megveszed a könyvet, érdemes átgondolnod, neked miről szól egy (pár)kapcsolat. Mit keresel? Mire vágysz? Nem, most nem arra gondolok, hogy legyen a másik ilyen, vagy olyan, csináljunk sok közös programot, közös célok…stb.
Most arra gondolok, mi számodra a kapcsolat esszenciája?
Én úgy tekintek a párkapcsolataimra, mint az utam része. Az önismereti utam része. A másik ember számomra önmagamhoz való visszatalálásom legfontosabb támogatója. A másikban ismerhetem fel igazán önmagam, ő tükrözi nekem mindazt – legyen az pozitív, vagy akár negatív – amit magamban nem veszek észre, nem szeretem, nem tartom elfogadhatónak. Így számomra a konfliktusok – ha jól kezeljük őket a „Paradicsomba vezető út útjelzőtáblái, nem pedig egy-egy szög kapcsolatunk koporsójába.”

A hangsúly persze ezen a kifejezésen van: „ha jól kezeljük őket”. Ebben a jól kezelésben pótolhatatlan számomra a könyv. Útmutató, inspiráló, bátorító, támogató. Tiszta szívvel ajánlom, ha valami ilyesmit keresel.

A címben lévő linkre kattintva a kiadó honlapján többet is megtudhatsz a könyvről, bele is olvashatsz.

A német nyelvben van egy számomra igen találó kifejezés: „Die Qual der Wahl”.  Magyarul úgy szokták fordítani: „Nehéz a választás”, a pontos megfelelője azonban ez lenne: „A választás/döntés kínja.”

Felületesen szemlélve azt hihetjük, minél több a lehetőség, annál jobb. És ilyen szempontból egyre jobb is az életünk, hiszen azt mondhatjuk a végtelen lehetőségek világában élünk. Az internet, a jóléti társadalom végtelen lehetőséggel áraszt el bennünket, ám mintha nagyobb lenne ebben a játékban a kín, mint a szabadság öröme.

A munkámból fakadóan természetesen többnyire olyan emberekkel beszélgetek, akik döntetlenségeiket mutatják meg nekem. Elváljak, kilépjek, felhívjam, elmondjam, visszamenjek?

Két emberi működésmódra figyeltem fel: Az egyik, amikor döntetlenre játszom. A lehetőségeket mérlegelem újra és újra, és bármelyiket választanám is, megszólal bennem egy hang: „De mi van, ha…”. És már megyek is vissza a kereszteződéshez. A döntés halogatását a végtelenig lehet játszani. Míg aztán az élet dönt. Persze nem dönteni is egy döntés.
Amikor ezt játszom, akkor rendszerint félelmet találok a dönteni nem akarásom mögött. Félek attól, hogy hibázom. Félek vállalni a felelősséget a döntésemért, ezért valójában nem akarok dönteni.
Ha nem indulok el egy úton, sosem derül ki, mi vár rám, mivel találkozhatnék ezen az úton, viszont remekül tudom magam riogatni vélt veszélyekkel, és csábítani magam a másik irányba a szintén vélelmezett pozitívumokkal. „De mi lesz, ha elhagyom őt, és többé nem lesz senkim, nem találok magamnak normális párt, magányos leszek?” „Ha visszamennék hozzá, minden jó lenne, ő igazán szeret, gondoskodik rólam.”

A másik jellemző állapot, amikor meghozom a döntéseket, csak valahogy egyik út sem jó nekem. Elindulok egy úton, és néhány lépés után minden baj. Ez göröngyös, az simább lett volna, itt fák vannak, ott kilátás lett volna. Mintha elfelejteném, hogy én döntöttem. Abban a pillanatban, hogy szembejön a döntésem ára, hirtelen elfelejtem, hogy én döntöttem így. Nem megyek el edzeni, mert nincs kedvem, inkább tévézek, majd kiborulok, amikor megint egy kilóval többet mutat a mérleg. Nincs kedvem beszélgetni a konfliktusokról, és sértve érzem magam, amikor megcsal a másik. Gyereket vállalok valakivel, akinek az értékrendje teljesen eltérő, majd kiakadok, mert gumicukorral/erőszakos filmekkel tömi a gyereket.

Nekem úgy tűnik, mindkettő mögött az a koncepció rejlik, hogy létezik AZ ÚT, amit helyesen meg kell tennem, A CÉL, amit el kell érnem – lehetőleg hamarabb, mint a szomszéd, AZ ÉLET, amit nekem élnem kell. A JÓ és a ROSSZ.

Mi van, ha az élet célja maga az élet? Csupán annyi, hogy éld meg a lehető legjobban, tapasztalj, és tanulj a tapasztalataidból? Ebben az esetben egy téves döntés mennyivel értéktelenebb, mint egy jó döntés? Egyáltalán van-e még ebben az esetben jó és rossz döntés?

Ezzel nem azt állítom, hogy ne dönts, sodródj az árral – bár biztos vagyok benne, hogy abban is van értékes tapasztalás. Én inkább vagyok annak a híve, hogy a döntéseimet az értékrendem, és a megfogalmazott céljaim alapján igyekszem meghozni. Aztán pedig engedem, hogy az élet az általa választott úton vigyen a céljaimhoz.

Az élet célja, maga az élet?

Nekem igen. Hogy neked az-e? Nem tudom, döntsd el te!