Szerző: Veit Lindau és Oros Andi

„Mi az a változás az életedben, ami félelemmel tölt el? Melyik individuális vagy globális krízistől komorulsz el?
Röviddel azelőtt, hogy a csibe kikel, a tojáshéjon belül elviselhetetlen lesz a szűkösség. A még éppen tápláló magzatvíz mérgezővé válik.
Mi lenne, ha a csibe ebben a pillanatban tudna gondolkozni? Lehet, hogy elkezdene kételkedni? Talán küzdene az újjászületés folyamata ellen, ahogyan mi tesszük olykor? Abból, amit ma személyes vagy kollektív, globális krízisként élünk meg, mi az a pillanat, ami a tojáshéj megrepedése előtti pillanat?
Hol éled meg éppen az életedben régi ötleteid fenyegető szűkösségét?
Tényleg eleget tudsz ahhoz, hogy megengedd magadnak a pesszimizmus luxusát?”
(Veit Lindau)

A krízis görög eredetű szó, és a válság mellett fordulatot is jelent.  Mi, emberek, hajlamosak vagyunk félni az életünkben bekövetkező fordulatoktól, elfelejtjük, hogy valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete is egyben. Ezért feltett kézzel szenvedjük el a változásokat, a „legrosszabbra készülve”.

Ugyanakkor, ha készek vagyunk beengedni a változást az éltünkbe, a krízis a megújulást hozza el.  Az élet maga a változás. Az univerzumban minden változik, vagy meghal.

Akár globális, akár személyes krízist élünk meg az életünkben, az mindig arról szól, hogy bizonyos dolgok megújulásra, fejlődésre szorulnak. Életünk valamely területén szűkössé vált számunkra a tér, ideje hát, hogy feltörjük tojáshéjunkat és az új lehetőségeket válasszuk.

Természetes, hogy minden új, kiszámíthatatlan, ismeretlen megijeszt. Minden érzelem az ösztönös énünktől jövő üzenet, jelzés. A félelem például jelzi, hogy ismeretlen, kiszámíthatatlan területre értél, légy éber! Ha engeded megjelenni a félelmet, engeded, hogy szabadon áramoljon benned, megajándékoz az összpontosított figyelemmel, az intuícióval. A lényeg, hogy ne fojtsuk el (abból lesz a szorongás, pánik), ne raadjunk bele (aggódás). Csak engedjük magunkban szabadon áramolni, legyünk jelen benne, és figyeljünk az üzenetére.

Életed melyik területén élsz meg krízist? Úgy is kérdezhetem, hol ajándékoz meg az életed a fordulattal, a megújulás lehetőségével?

Kész vagy rá?

A félelem igen aktuális téma manapság, korábban ebben a bejegyzésben írtam róla.  A félelem zsigeri érzés, létfenntartásunk fontos eleme, mindannyian találkozunk vele. Van, akit képes teljesen megbénítani, mások szinte vágyják a félelmet, újra és újra feszegetve saját határaikat. A félelem bezárhat bennünket a már-már fullasztóvá vált langy-meleg komfortzónánkba, és vezethet bennünket a kiteljesedésünk útján. Vajon min múlik, hogy fogvatartónk vagy vezetőnk lesz a félelem?

Hadd kezdjem onnan, hogy mi az érzelem!
Daniel Goleman Érzelmi intelligencia című könyvében ad egy jól használható definíciót: „Az érzelmek lényegében egytől egyig cselekvésre való indítatások, az evolúció által belénk táplált, azonnal bevethető minták.” Ebből a definícióból két dolog biztosan kiderül: Az egyik, hogy az érzelmek belénk táplált biológiai programok, kevés közük van tehát a tudatossághoz, a másik pedig, hogy az érzelem és a cselekvés jó esetben együttjár. Megerősíti ez utóbbit az érzelem latin megfelelőjének (Emocio) jelentése is ami nem más, mint elmozdulás. Az érzelem és a cselekvés tehát együttjárnak. Legalábbis az állatoknál és a gyerekeknél, mert a jól nevelt felnőtteknél ez gyakran már nincs így.

Az érzelmek szerepe az, hogy jelzik azokat az eseményeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és motiválják az irányításukhoz szükséges magatartásokat.
A félelem jelzi, hogy ingoványos, ismeretelen területre tévedtél. Evolúciós üzenete: „üss vagy fuss”. Szerepe az életedben, hogy biztosítsa a védelmedet, óvatosságra intsen, összpontosításra ösztönözzön. Ezért aztán a félelem – legalábbis egy pillanatra – lebénít, hiszen időre van szükségünk, hogy eldöntsük, az adott helyzetben a menekülés vagy a védekezés a legmegfelelőbb reakció.  Jelez számunkra: „Figyelj, vigyázz, légy éber!” A félelemnek tehát fontos szerepe van, félelem nélkül élni lehetetlen, és nem is lenne túl praktikus. A félelem ugyanakkor csupán egy jelzés, az éberségre való felhívás, és nem ok arra, hogy valamit ne tegyünk meg.
Mivel a félelem egy az evolúció által belénk táplált program, ezért érdemes abból kiindulnunk, hogy mindenki fél, amikor ismeretlen területekre téved, amikor – a jelenlegihez hasonló – bizonytalan, tervezhetetlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerül. Ilyen helyzetekben mindenki fél, a félelem egy természetes reakció. Ugyanakkor vannak, akiket teljesen megbénít a félelem, olyanok is akadnak, akik egy életen át egy helyben toporognak, akkor is, ha valójában szenvednek az egykor kényelmes komforzónájukban, mások pedig jól jönnek ki a nehéz helyzetekből, és akár újra és újra kihívások elé állítva magukat folyamatosan változnak, fejlődnek, növekednek. Mivel a félelem mindkét oldalan adott, valami máson kell múlnia, hogy bénultan megrekedek, vagy a félelemmel együtt is képes vagyok cselekedni.  Itt jön be a képbe az, amire én azt mondom, tudni érdemes „jól félni”.
Jól félni azt jelenti, hogy figyelsz a félelem jelzésére, ugyanakkor nem hagyod, hogy megbénítson, vagyis óvatosan, körültekintően, éberen ugyan, de cselekszel. Amikor jelez a félelemed, megállsz egy pillanatra, átgondolod, mire figyelmeztethet a félelmed, és körültekintően cselekszel. Ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, arra van szükséged, hogy az áldozat helyett cselekvő légy. Míg az áldozatok nem vállalják a felelősséget az életükért, sajnálják magukat, haragszanak a körülményekre (vagyis elutasítják azokat), addig a cselekvő ember (Castaneda megfogalmazásában a Harcos) önsajnálat helyett lehetőségeket keres, mások hibáztatása helyett felelősséget vállal, elfogadja a körülményeket, és abból igyekszik kihozni a legtöbbet. Az áldozat úgy hiszi, nincs választása, ezért tehetetlennek érzi magát, és bénulttá válik. A cselekvő tudja, hogy minden helyzetben van választása, ez pedig megadja neki a cselekvéshez szükséges energiát. Az áldozat a körülményekben gátakat, akadályokat, ellenséget lát, a cselekvő számára a körülmény nem más, mint a szél, ami jól befogva a vitorlájába hajtóerővé szelidül. Míg az áldozatnál a félelemből bénultság, aggódás, szorongás lesz, a cselekvőnél belső erő.
Ha azt érzed, megbénít a félelem,  képtelen vagy bármi mással foglalkozni, akkor érdemes megfigyelned a belső (gondolatok) és a külső (beszélgetések) kommunikációdat. Egészen biztos lehetsz benne, hogy a kommunikációd az áldozattudatosság jeleit mutatja majd. Mindaddig, amíg áldozatként tekintesz magadra, erőtlennek, tehetetlennek érzed magad, gátakat akadályokat látsz csak meg, és hiányozni fog a cselekvéshez szükséges erő.  Ha képes vagy az áldozat helyett cselekvő teremtőként tekinteni magadra és a helyzetre, a félelem átalakul cselekvőerővé, és egy teljesebb, kiteljesedettebb élet irányába mozdulsz.

Az elmúlt hetekben egyre láthatóbbá vált számomra, ahogyan két táborra szakadtunk. Az egyik oldal majd kicsattan a boldogságtól, „csodás időket élünk, most történik, amiért annyit imádkoztunk”, a másik oldal retteg, pánikol, dühös az emberekre, hogy miért vannak még mindig az utcán. És persze egyik oldalon is másik oldalon is vannak a haragosok, akiknek elegük van. Kinek abból, hogy mire ez a nagy hisztéria, a pánikra semmi ok, a félelem amúgy is gyengíti az immunrendszert,  kinek meg meggyőződése, hogy „az optimisták nem igaz, hogy nem félnek”, „miért kell elfojtani”, „ne hazudjatok már”, különben is „az óvatlanságotokkal öltök meg minket”.
Egyik tábornak is megvan a maga igaza, és a másiknak is, most akkor mi tévők legyünk, féljünk vagy nem? Ezekben a soha nem volt időkben vajon jogunk van-e félni, és jogunk van-e optimistának lenni?

Hadd kezdjem egy kitérővel, nézzük meg ezt a „elegem van” indulatot. Az indulat mindig fontos jel, ahol indulat van benned, ott elfojtás van benned, érdemes tehát megnézni, mit rejtegetsz akár magad előtt is.
Az indulat – a tükör törvényei szerint – felhívja a figyelmedet a saját árnyékodra. Talán eleged van az optimistákból, mert te magad éppen az optimizmust, a helyzet pozitív aspektusait nem vagy hajlandó meglátni, zavar ezért, amikor a másikban felnagyítva látod.  Az is lehet, hogy te magad utasítod el magadban azt a részedet, aki fél, amit aztán kivetítesz másokra, és úgy érzed, te a te negatív érzéseiddel nem lehetsz jelen.
És ugyanez pepitában, a „csodálatos időket élünk” hívőnek érdemes megvizsgálnia, ő ad-e teret az életében a félelemnek, a kétségeknek. És el tudja-e magában fogadni a félelem hangját, vagy gyorsan „töröl, töröl,töröl” gombot nyom, félve a félelem káros hatásaitól?
Akár egyik oldalon állsz, akár a másikon, meg tudod engedni magadnak éppúgy, mint másoknak, hogy ott legyenek, ahol vannak, azt érezzék, amit éreznek, kezeljék a helyzetet, ahogyan tudják? Senki nem volt még csak hasonló helyzetben sem, megengedhetjük magunknak, hogy úgy próbáljuk túlélni, ahogy mi tudjuk túlélni? Vajon van AZ igazság? Vajon van bárki, aki bizton tudhatja, hogy X. vagy Z. életében ez az időszak a tragédiát hozza el, vagy az Aranykort? Mi lenne, ha nem kérnénk számon a másikon a viselkedését, helyette kíváncsian figyelnénk, ki mivel próbálkozik, mi mivel próbálkozunk, mi tesz jót nekünk, és mi nem? Nem lenne itt az ideje felelősséget vállalnunk a saját érzéseinkért, ahelyett, hogy másokat okolnánk azért, amit érzünk? Ha félsz, félj, természetes ebben a helyzetben. Ha optimista vagy, legyél optimista, a pozitív elvárás egy rendkívül jó stratégia a nehéz időkben. És ha hullámzol a kettő között, az is oké, természetes, és rendben van. Csak ne hidd el azt, hogy van jó és rossz, és pont te vagy az, aki megszabhatod, kinek mit kellene éreznie. Ha a mások visekedésének ilyen-olyan megítélése helyett megfigyeled, mi hogyan hat rád, mérhetetlen izgalmas felismerésekre teszel szert önmagadat illetően, és még az is lehet, hogy abban a pillanatban megváltozol, amint megengedted magadnak azt, hogy úgy érezz, ahogyan éppen érzel.

Ha tehát félni is oké és nem félni is oké, akkor most mit érdemes tennem?

1. Felhagyhatsz azzal, hogy megítélsz másokat. Ez a helyzet a napnál világosabbá tette, hogy egymásra vagyunk utalva, egy szövet részei vagyunk. Lehetsz nyitott másokra, és megengedheted magadnak, hogy úgy éld meg ezt a helyzetet, ahogy az a te igazad. A végén a legértékesebb számodra mégis csak az lesz, hogy milyen tapasztalatra tettél te magad szert, mit ismertél fel te magadról. A másokkal való foglalkozás helyett önmagadra figyelni valószínűleg hasznosabb lesz.

2. Lehetsz önmagad. Az „azok” felé érzett indulatainkat jellemzően az korbácsolja fel, hogy nem merünk önmaguk lenni. Főleg az ilyen kiszámíthatatlan helyzetben szeretnénk valahova tartozni, valakihez idomulni, és ha az onnan érkező impulzus nincs összhangban a mi belső érzéseinkkel, akkor feszültek leszünk. Ha képes vagy elfogadni azt, amit érzel, akkor nem fog zavarni az, hogy más máshogy érez.

3. Lehetsz konstruktív. A pozitív gondolkodás és a negatív gondolkodás között  van egy terület, ami tapasztalatom szerint igen hasznos hozzáállás. Ez pedig a konstruktív gondolkodás. Hadd magyarázzam el egy példán keresztül! Ha negatívan gondolkozol, és megjelenik benned a félelem a vírustól, akkor totál magával fog ragadni, semmi másra nem tudsz gondolni, rosszabbnál rosszabb verziók peregnek a szemed előtt, rettegsz, bezárkózol, a végre készülsz, és végül könnyen aktív szorongásba csap át a félelmed, talán aludni sem fogsz tudni.
Ha pozitívan gondolkozol, akkor amint megjelenik a félelem benned, benyomod a „töröl, töröl, töröl” gombot,  „meggyőzöd” magad, hogy ez hülyeség, nincs itt semmi baj, ez csak egy hiszti, de te nem dőlsz be. Akár egyiket teszed, akár a másikat, valójában a valóság egy részét lehasítod. Olyan helyzet ugyanis sosincs, ami csak jó vagy csak rossz, csak pozitív aspektusai vannak vagy csak negatívak. Konstruktív gondokodás esetén nyitott vagy erre is, és nyitott vagy arra is. A példánknál maradva teret adsz magadban a félelemnek, és nyitott vagy rá, meghallod, mit akar mondani, ugyanakkor nem rendelődsz alá a szavának,  a megoldást keresed. Félsz attól, hogy nem lesz munkád? Jogos ez? Naná, hogy jogos. Segít ezen a helyzeten valamit a pánik? Biztosan nem, mivel pánik során beszűkül a gondolkodásunk, és a lehetőségek helyett csak korlátokat látunk. Ha helyette továbbgondolod, oké, mi lehet a legrosszabb, ami történhet, milyen cselekvési tervet tudok kidolgozni a legrosszabb helyzetre, akkor megnyugszol, és ráadásul a lehetőségekre, megoldásra fókuszálva lehetőségeket és megoldásokat fogsz találni. A félelem, a harag csak jelzések, cselekvésre ösztönző erők, néhány percig tartanak, ha veszed a jelzést, és teszed, amire hívnak. Ugyanakkor elnyomva, vagy alámerülve bennünk tartós állapottá teszed őket, így lesz a félelemből szorongás, aggódás, a haragból pedig indulat. Egyik sem szükségszerű, mindkettőt te magad állítod elő, és mindkettővel teremtesz. Éppen azt, amit nem szeretnél.

Végül egy zárógondolat
A rendkívüli helyzetek ajándéka, hogy kristálytisztán megmutatja a legbensőbb érzelmi állapotunkat. A legbensőbb érzelmi állapodot pedig a valóságod teremtője. Ha most visszanézel az elmúlt hetekre, megfigyelheted, melyik érzelemben tartózkodtál sokat. A félelem kerített hatalmába, a harag, a kíváncsiság, a bizakodás? Melyik érzelem marad egy jezés, melyiknek hallod meg az üzenetét, és melyikből válik tartós érzelmi állapot, megteremtve ezzel azt a valóságot, ami körülvesz. Észreveszed a jelenlegi életed és az általános érzelmi állapotod közti kapcsolatot? Most olyan időket élünk, amikor minden a felszínre kerül. A teremtés folyamata is felgyorsul, láthatóvá válik, mit is teremtesz. A félelem, a harag természetesek most, ha azonban aggódás és indulat lesz belőle, az már a te aktív közreműködésed következménye. Ha felismered, hogyan működsz, és az érzelmi állapotoddal hogyan teremtesz, lehetőséged van változni, és a mit nem akarok helyett egy amit akarok életet megteremteni.

Katalin egy régi mentoráltam, jól tudunk együttműködni. Meghallgat, nyitott, kérdez, kipróbál, változtat. Amikor elkezdtük a közös munkát, élete nagy álma volt egy harmonikus, boldog, mély párkapcsolat. A közös munka során feltártuk a párkapcsolathoz fűződő negatív, tudattalan mintáit, oldottuk a gátló érzelmeket, a Think Big Evolution kurzust használva megtanult pozitív módon teremteni, arra fókuszálva amit akar, ahelyett, hogy annak adna energiát, amit nem akar. A befektetett rengeteg energia meghozta a gyümölcsét, Katalin életébe megérkezett a vágyott társ, mi lezártuk a munkát, és elengedtük egymást. Egy fél év elteltével Katalin újra velem szemben ült, szeme tele volt könnyel, amikor elmesélte, azt érzi, ő nem lehet boldog, valami nála nincs rendben, és kétségbe van esve.

Mindaz, amit elmesélt, nem ért váratlanul, munkámból és saját életemből ismerem a jelenséget, amikor mi magunk rúgjuk le magunkról a boldogságot. Itt írtam is róla korábban. Ebben a bejegyzésben újra erről akarok írni, elmélyítve a témát, megértést adva azoknak, akik Katalinhoz hasonlóan sokat dolgoztak magukon, fejlődtek az önismeretben, változtak, változott az életük, és ezzel együtt azt érzik, valami láthatatlan gát megakadályozza, hogy tartósan boldogok legyenek.

Az alábbi sorok a 100 dolog című zseniális és mélyen elgondolkodtató német film kezdő képsorait kísérik:

„Ezek a dédszüleink. 57 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik egy világháború és az infláció. De sebaj! Ők hittek Istenben és egy jobb életben a halál után.
Ezek a nagyszüleink. Ők 200 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik Hitler,  aki után nem maradt semmi. De sebaj! Ők hittek a jövőben, az pedig jóléttel kecsegtetett.
Ezek a szüleink. Ők 650 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik a fal és az aktájuk a STASI-nál. De sebaj! Jött a fordulat, és ők hittek a szabadságban.
És ezek vagyunk mi. Mi időközben már 10.000 dolgot birtoklunk. Tízezret! Itt van nekünk a jólét, itt van nekünk a szabadság, és elérkezett a jövő. De mi lesz most?”

A film szívbe markolóan mutatja be, hogy a hatalmas fejlődés, a jólét, a szabadság nem hogy nem tett minket boldogabbá, éppenhogy boldogtalanabbak lettünk. Hogy is van ez? Hogy lehet, hogy mindaz, amiről álmodtunk, amiért annyit dolgoztunk, nem a boldogságot hozta el, csak még boldogtalanabbak lettünk? Hogy lehet, hogy Katalin, aki egykor „mindent megtett volna”, hogy legyen egy róla odaadóan gondoskodó férje, most boldogtalan a világ legodaadóbb pasija mellett?

Ha voltál valaha hasonló helyzetben, akkor valószínűleg te is szeretnéd megérteni ennek a helyzetnek az okait. Ezekről írtam a korábbi írásomban is, most kettőt szeretnék ebből kiemelni, egy -egy tippet is megosztva veled, hogy hogyan kezeld ezt a helyzetet:

1. Hedonikus alkalmazkodás

Először Sonja Lyubomirsky tudományosan megalapozott, igen összeszedett és izgalmas könyvében olvastam a hedonikus alkalmazkodásról. Sonja egy hatalmas erőről ír, amit a pszichológusok neveztek el ily módon. Vizsgálataik során azt fedezték fel, hogy az emberek rendkívül tehetségesek abban, hogy gyorsan hozzászokjanak az élettani változásokhoz. Ennek egyszerű példája, amikor egy számodra kellemes illatot néhány perc múlva már nem is érzel, a hidegből a meleg szobába lépve a „mennyei érzés” igen hamar elmúlik, és akkor is ez a folyamat játszódik le, amikor egy új lakásba költözöl, ám néhány hónap múlva elmúlik a „de csodálatos” érzés, és egyre gyakoribbá válnak a „zavaró tényezők.”
„Egy kutatás olyan emberek elégedettségérzését mérte, akik nagy összeget nyertek a lottósorsoláson. Ezzel egy időben a kutatók azt is mérték, hogyan érzik magukat azok az emberek, akik tolókocsiba kényszerültek. A tanulmány kimutatta, hogy körülbelül fél év elteltével mindkét csoport tagjai szinte ugyanolyan elégedettek voltak a sorsukkal.” (Petr Ludwig: Vége a halogatásnak)
A hedonikus alkalmazkodás természetesen rendkívül hasznos folyamat, hiszen ennek köszönhetően rendkívül gyorsan tudunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és még a legnehezebb körülményeket is hamar elviselhetővé, akár kielégítővé tudjuk tenni a magunk számára. Ugyanakkor igen hamar boldogság gyilkossá válhat, ha nem vagyunk tudatosak.
Katalinnak azt az egyszerű gyakorlatot javasoltam, hogy minden reggel, amikor kinyitja a szemét, nézzen rá a férjére, és tudatosítsa magában : „Ez egy csodálatos reggel, ma is életem szerelme mellett ébredtem.” Minden alkalommal, amikor munka után találkoznak, nézzen mélyen férje szemébe, és úgy ölelje át, úgy csókolja meg, mintha életében először tenné. Vagyis tegyen ellene, hogy beleszokjon, belefásuljon a kapcsolatba! Emlékeztesse magát minden nap arra, hogy az az ember van mellette, akire mindig is vágyott. Élje át minden áldott nap tudatosan azt a mérhetetlen boldogságot, amit megteremtett magának!

2. Tudattalan programozás 

Egy másik számomra meghatározó folyamat, ami a boldogság elvesztése mögött húzódik még láthatatlanabb. Ez pedig a mély, tudattalan meggyőződésünk, ami akadályozza a boldogságot, elégedettséget. Mindenkinek lehetnek ilyenek, mindaddig, amíg ezeket nem tudatosítja, nem írja át. Katalin estében egy mély gyerekkori hiedelmet fedeztünk fel, ami így szólt, „Nem vagy fontos, nem számítasz.” Amikor megismerte férjét, élete szerelmét, eleinte madarat lehetett vele fogatni. Jól emlékszem, mennyit áradozott odaadó természetéről, gondoskodásáról. „Végre azt érzem, fontos vagyok valakinek” – mesélte nekem könnyes szemmel. Aztán eltelt 6 hónap, és kétségbeesve kérdezte: „Mi történt? Mit rontottam el? Miért érzem megint azt, hogy nem vagyok fontos?”
Nos, ha a tudattalan meggyőződésed az, hogy nem vagy fontos, akkor bármilyen őrülten hangzik is, tudattalanul ennek bizonyítékait keresed. Amíg friss a kapcsolat, elvarázsol a másik, viseled a rózsaszín szemüveget, addig képes vagy észrevenni, ennek ellenkezőjét. Ám amint hozzászoksz az új helyzethez (hedonikus alkalmazkodás!), beindul a tudattalan program, és elkezded gyűjteni a bizonyítékokat ennek ellenkezőjére. Hirtelen a 99 „fontos vagy nekem” üzenet a másiktól érdektelenné válik, akár észre sem veszed, ám ha csak egy „nem vagy fontos nekem” inger érkezik, az az egy óriási jelentőségűvé válik „tudtam, hogy megint ez lesz.” A reakciód is ennek megfelelő lesz, amitől a másik egyre inkább feszült lesz,  hiszen ő azt fogja érezni, neked semmi nem elég. Így lehet gyorsan eljutni oda, hogy reprodukáltad egy új társsal a régi életedet.
Katalin azonnal sorolni tudta a példákat, hol, hogyan élte meg valóban ennyire torzan a kapcsolatát, és azonnal felismerte, hogyan lett éppen saját maga boldogságának legnagyobb akadálya.
Ennek a felismerésnek természetesen véletlenül sem az a lényege, hogy ostorozd magad, amiért éppen szabotálod a boldogságodat. Érdemes inkább hálásnak lenned a tudatosságodért, hiszen felismerve egy tudattalan, akadályozó meggyőződést, „csupán” annyi dolgod marad, hogy kiold azt, szabaddá téve magad számára az oly nagyon vágyott boldogságot. 
Katalin néhány oldás után, a fentebb említett gyakorlatot alkalmazva újra rálelt a boldogságra, megtanulva minden áldott nap értékelni mindazt a jót, ami életében jelen van.

Tanulság? Semmi nem magától értetődő, semmi nem természetes. Minden krízis – legyen az egy párkapcsolati krízis vagy épp egy világjárvány – egy meghívás az élettől, egy ébresztő a számodra. Jelen vagy az életedben? Tudod értékelni a jót? Tudsz arra fókuszálni, ami fontos, ami boldoggá tehet? Vagy el kell veszítened sok mindent, hogy rágyere, micsoda boldogságban van részed nap mint nap.

Az első részt itt olvashatod

5. Jó közösség, társas kapcsolatok

„Ha csatlakozunk egy olyan csoporthoz, amelyiknek a tagjai havonta akár csak egyszer is találkoznak, az épp annyi boldogságtöbbletet eredményez, mint az, hogy ha megduplázzuk a jövedelmünket. „ (David Brooks: A társas lény)
A boldogság témakörében a leghosszabb kutatást Robert Waldinger harvard-i kutató végezte, aki 724 résztvevő életét követte 75(!) éven keresztül. Azt a kérdést kutatta, hogy mitől lesz jó az életünk.  Ennek a kimagasló kutatásnak az eredményei nagyon egyértelműen zat mutatták, hogy a jó kapcsolataink tesznek bennünket a legnagyobb mértékben boldoggá és egészségessé. Az egyik legjobb eszközöd tehát a boldog, kiteljesedett élet megteremtéséhez, ha boldog, támogató kapcsolatokat preferálsz, ha támogató közösségek tagja vagy.

6. Megfelelő stratégia

Gyakran tapasztalom, hogy nagy elszántsággal kezdenek bele a tanítványaim a boldog, kiteljesedett élet megteremtésébe, az elején azonban önmagukat akarják legyőzni. „Utálom, hogy ilyen vagyok!”, „Miért nem vagyok képes erre vagy arra?”
Ezeket én felesleges energiapazarlásnak érzem, én inkább arra bátorítom a hozzám fordulókat, hogy ne legyőzni akarják magukat, helyette igyekezzenek magukat mélyebb szinten megismerni, és igyekezzenek együttműködni önmagukkal és az élettel. A sikerhez érdemes önismeretre szert tenni, és érdemes ismerni a tudatos teremtés játékszabályait. Ha hajlandó vagy tanulni azoktól, akik előtted járnak az úton, akkor szert tehetsz a megfelelő stratégiára, és jó néhány zsákutcát, felesleges kanyart elkerühetsz.

7. Odaadás

Én azt tapasztalom, hogy a teremtés nem az akarásról szól, hanem az odaadásról. Manapság meglehetősen akaratos világban élünk. Megszoktuk, hogy arra nevelnek bennünket, szerezzük meg, amit akarunk, mert megérdemeljük. Önmagában ezzel nincs gond, ha hozzátesszük azt is: „és legyünk készek, megfizetni az árát. Ha boldog, kiteljesedett életet akarsz teremteni magadnak, akkor egészen biztosan meg kell változnod. A változás félelmetes, kiszámíthatatlan, és energiaigényes. Új, pozitív szkásokat kell kialakítanod, amihez nem elég olykor-olykor kiprbálni valamit, rendszeres, elkötelezett, fegyelmezett munkára van szükséged.  Ha újra és újra elakadsz a teremtésben, akkor vélhetően tudattalan meggyőződések akadályoznak, amiknek érdemes a mélyére ásnod, amiket érdemes kioldanod. Ezek bizony mind-mind fáradságos dolgok, ezek jelentik azonban a boldogságod árát.

8. Türelem

A boldog, kiteljesedett élet megteremtésénél ez talán az egyik legnehezebb téma. Hozzá vagyunk szokva, hogy „ide nekem most, azonnal”. Ez azonban nem fog menni. Ha az alapvető programozásod – ami természetesen szintén gyerekkorban épült be – nem a boldogságot erősíti benned, akkor időre van szükséged, mire a rendszered átalakul. Nekem sokat segített, amikor megtudtam, hogy konkrétan új idegpályákat, idegsejt kapcsolatokat kell ilyenkor kiéptenem az agyamban. Ha türelmetlen vagy, akkor könnyen lehet, hogy hol ebbe kapsz bele, hol abba, és valójában semminél nem tartasz ki elegendő ideig ahhoz, hogy megtörténjen benned a változás.  Azt is fájdalmas tapasztalások útján tanultam meg, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor készen állunk rá. Ezeket az univerzális törvényeket nem könnyű elfogadni, sok alázatra van szükség hozzá.

+1. És ami mögötte van…

„A boldogság nem cél, hanem melléktermék.” (Eleanor Roosevelt)

Talán meglep, ha azt írom, a boldogság nem cél, a boldogság eszköz. Buddha úgy fogalmazott: „A boldogsághoz nem vezet út, a boldogság az út maga.” Sok év boldogságkeresés, és sok boldog, kiteljesedett élettel a hátam mögött azt állítom,  hogy valójában az igazi értékét ennek az útnak nem a megtalált boldogságom adta, hanem mindaz, amit ezen út során önmagamból megismertem. Ma azt vallom, hogy a teremtés nem feladat, hanem kaland, és az út végén nem a célom vár, hanem ÖNMAGAM.

Az utóbbi évek tudományos kutatásai arra a megállapításra jutottak, hogy a boldogság bennünk van. Csak igen kis mértékben (10%) a külső körülmények okozzák, lényegesen nagyobb hatása (40%) van a boldogságérzetünkre a szándékos tetteinknek. A boldogság egy érzelmi és mentális állapot, önmagunk és a világ észlelésének, és az észlelt dolgokhoz való hozzáállás adott módja. Hasznos tehát, ha rendelkezel azokkal az eszközökkel, amelyek segítenek nagyobb boldogságot, elégedettséget, egy kiteljesedett életet teremteni magadnak. Ebben a bejegyzésben 8+1 ilyen eszközt osztok meg veled.

1. Tisztánlátás – Tudod, mit akarsz?

Sok éve foglalkozom a munkámban a boldogság kérdésével, nekem az a tapasztalatom, hogy valójában a legtöbb ember ennél az első pontnál elakad. Vágynak a boldogságra, ugyanakkor nem képesek tisztán és pontosan megfogalmazni, hog pontosan mi számukra a boldogság.
Én sem kerültem el ezt a csapdát, éveken át egy képzeletbeli listát követtem, amin megfogalmaztam magamnak, hogy majd akkor leszek boldog, ha ez és ez meg ez megvalósul. A szerncsének és a tudatosságomnak köszönhetően észrevettem, hogy lassan mindent kipipálhatok a listámon, és valójában mégsem vagyok tartósan boldog. Persze hatalmas öröm volt az első saját lakás, a kertes ház, a saját autó, kifejezhetetlen boldogság a gyerekek megszületése, ugyanakkor a hétköznapok során nem tudtam valóban átélni a boldogságot, folyamatosan hiányérzet zakatolt bennem.
Ha tehát boldog életet akarsz teremteni magadnak, az első lépés, hogy meghatározod, számodra mit jelent a boldogság. Időt, energiát szentelsz annak, hogy megkérdőjelezd, amit a családi minták hatására bemeséltél magadnak, megkérdőjelezed a társadalmi elvárásokat, és felülvizsgálod az esetleges illúziódat.
Tapasztalatom szerint még a legnehezebb időszakokban is vannak boldog pillanataink, amiket tudatosan átélve, megvizsgálva közelebb tudsz kerülni a saját boldogság-deffiníciódoz.

2. Fókusz – Arra fókuszálsz, amit akarsz, vagy arra, amit nem?

Én azt tapasztaltam, hogy ha tisztában vagy vele, hogy hova akarsz eljutni, és elegendő ideig tartod a fókuszt, akkor el fogsz jutni oda. A fókusz iránya ugyanakkor meghatározó jelentőségű. Amikor meg akarunk teremteni valamit, akkor gyakran követjük el azt a hibát, hogy lényegesen több időt szentelünk a kétségeknek, akadályoknak, félelmeknek, mint az általunk vágyott célnak. A hétköznapi gyakorlatban ez azt jelenti, hogy panaszkodunk, panaszkodunk, panaszkodunk. Természetesen nem buzdítalak arra, hogy hazudj magadnak vagy másoknak. A hazug pozitivitás, a negatív érzelmeink elfojtása, letagadása sokkal többet árt, mint használ. Ha valami pocsék az életedben, akkor igenis hasznos felismerni és elismerni, hogy az pocsék. Ám óriási különbség van aközött, hogy a negatív érzésekben tocsogva csak a rosszra fókuszálsz, vagy esetleg arról beszélsz, azon gondolkozol, hogy mit szeretnél helyette.
Egy kitűnő gyakorlat ha minden reggel, minden hét elején, minden hónap elején megfogalmazod a magad számára azt a pozitív fókuszt, amit követni akarsz. Az „Istenem, ma is milyen fárasztó nepom lesz!” helyett kezdhetet a napodat így is: „Nyitot vagyok a mai nap csodáira.”

3. Megfelelő nézőpont – Akadályokat látsz, vagy lehetőségeket?

A boldogtalanságunk oka gyakran a nem megfelelő nézőpontunk. Ahol mások lehetőségeket látnak, ott mi akadályokat. Egy egyszerű hétköznapi példa: A hétvégére kirándulást tervezel, ám szombat reggel viharos erejű szél fúj és ömlik az eső. Megteheted, hogy egész nap letört vagy, belemerülsz az önsajnálatba, vagy dönthetsz úgy is, hogy bekuckózol és örömmel és habos kakaóval merülsz el a kedvenc könyved olvasásában.
Az én kedvenc eszközöm a megfelelő nézőpont megtalálásáshoz a mondat: „Mi ebben számomra az ajándék?”

4. Felelősségvállalás – Cselekvő vagy, vagy áldozat?

Ha csak egy állítást oszthatnék meg a világgal a boldogsággal kapcsolatban, az bizonyára ez lenne: A boldogság döntés kérdése. Amíg elhiszed, hogy külső forrásoktól függ a boldogságod, így vagy úgy szenvedni fogsz.
Nem könnyű felelősséget vállalni a saját életünkért, boldogságunkért, ugyanakkor felszabadító tudni, hogy mindig van választásom, minden helyzetben szabadon dönthetek arról, hogy hogyan élem meg az adott helyzetet. Ha boldog akarsz lenni, le kell mondanod az áldozatlét kényelméről, a mások hibáztatásának könnyedségéről, az önsajnálad túlságosan is édes-keserű pillanatairól.

A cikk folytatódik itt…

Sonja Lyubomirski: Hogyan legyünk boldogok

A könyv sajátossága, hogy Sonja kutató, állításai tehát cseppet sem légbőlkapottak. Sonja Lyubomirsky a Kaliforniai Egyetem Riverside-i Tagozatának tanára. A pozitív pszichológia területén végzett kutatásai alapján gyakorlatias, tudományos alapokon nyugvó könyvéből személyreszabott útmutatást kapsz, a boldogságod megvalósításához.  A könyv a tudományos megalapozottsága ellenére sem száraz, könnyen olvasható, szórakoztató és hasznos olvasmány.

Shawn Achor: A boldogság mint versenyelőny

Én kifejezetten szeretem a gyakorlatorientált, „hasznos” könyveket, amelyek nem csupán intellektuális tudást közvetítenek, hanem képesek a tudást a hétközapi gyakorlat szintjére is lefordítani. Shawn Achor könyve egyszerre szórakoztató, izgalmas és gyakorlatias. Némileg más oldalról közelíti meg a boldogságot, elsősorban üzleti életből vett példákkal, mégis rengeteget tanultam ebből a könyvből is a boldogságról.

2015 óta vezetek transztáncot, és minden alkalommal újra és újra elvarázsol ereje, hatása, varázslatos működése. 
Az alábbi visszajelzéseket egy-egy résztvevőtől kaptam egy-egy rituálé után:

„Fergeteges volt kitáncolni magam. Végig ugráltam a 80-90 percet, fantasztikus. Lenyűgöz, hogy most már 2. vagy 3. alkalom, amikor egyáltalán nem agyalok, csak táncolok. Ezt ilyenkor annyira tisztának, könnyűnek érzem … magam és az estét, a jelenlétet. ”

1. Ez egy tér, ahol megélheted MINDEN érzésedet.

Láttál valaha hisztis kisgyereket? Aki az egyik pillanatban még üvölte veti le magát a földre, a következő pillanatban pedig már felszabadultan kacag? A gyerekek hihetetlenül gyorsan váltanak az érzéseik között, aminek az az oka, hogy amikor egy rzelem megjelenik bennük, akkor 100%-ban megélik azt minden porcikájukban. Az érzelem mozgásban lévő energia, ami jön és megy, már ha hagyjuk. Gyerekként ez így működik, felnőttként ennél ez jóval komplikáltabb.  Manapság ugyanis sem a kitörő örömnek, sem a pusztító haragnak nincs helye az életünkben. Túlszabályozott, fegyelmezett világunkban leszabályozzuk az érzelmeinket is, igyekszünk hasonulni, és nem kitűnni, igyekszünk a lehető legtöbb fronton alkalmazkodni, megfelelni. Ehhez pedig kénytelenek vagyunk elnyomni az érzelmeinket.
Van olyan kapcsolatod, amelyben valóban minden érzelmed megengedett, kimondható, kifejezhető?
Van lehetőséged egy-egy nehéz nap után kiadni az összes feszültséget, anélkül, hogy valakit ezzel megbántanál, megterhelnél, aggasztanál, megbotránkoztatnál?
A transztáncon lehetőséged van minden érzésedhez kapcsolódni, azokat mozgásban, hangban kifejezni. Akár a harag gyülemlett fel benned, akár a mérhetetlen fájdalalom, akár a kitörő öröm, azzal, hogy a tánc során kifejezed azokat, mély felszabadulást, megkönnyebbülést, érzelmi tisztulást élhetsz át.

2. Ez egy lehetőség, hogy megéld az eksztázist káros szerek használata nélkül.

Milyen gyakran éled át a hétköznapjaid során, hogy minden egyes sejtedet átjárja az elevenség, az életerő, hogy minden egyes porcikád lüktet az élettől? Gyanítom nem túl sűrűn. A hétköznapjaink legtöbbször feszesen, fegyelmezetten, stresszesen telnek, és ahogy nincs benne helyük az intenzív érzelmeinknek, úgy az eksztázis, a felszabadultság, az elevenség is elvész.
Mikor érezted utoljára, hogy valóban jelen vagy abban, amit teszel?
Mikor fordult elő veled utoljára, hogy minden gondolat, agymenés eltűnt a fejedből, és egyszerűen 100%-ban átadtad magad annak a tevékenységnek, amit éppen végzel?
A transztánc során – ha megengeded magadnak – egyfajta meditációt, áramlást élhetsz át. Átjár az életerő, az elevenség, átélheted az eksztázist, ami átjárja minden porcikádat, felráz, átmos, beindítja az életenergia áramlását.

3. Ez egy eszköz, hogy kiürítsd az elmédet.

Az életünk igen jelentős részében az elménkben vagyunk, vég nélkül kergetőznek benne a gondolatok. Állandóan tele van a fejünk, ami rendkívül kimerítő lehet. A transztánc remek eszköz azoknak, akik nehezen hagynak fel az agymenéssel, akik vágynak valamire, ami segít teljesen elcsendesedni, az elméjüket kiüríteni.
Bizonyára te is megélted már, hogy néha teljesen elakadtál egy probléma megoldásában, és amikor képes voltál egy kicsit kikapcsolni, egy nagyot sétálni, vagy futni, hirtelen elcsendesedett az elméd, és ebben a csendben hirtelen mintha csak magától felbukkant volna a megoldás.
Akár egy nehéz élethelyzetből keresed a kiutat, akár csak szeretnél egy picit „nem gondolni semmire”, a transztánc remek eszköz lesz arra, hogy teljesen kiürítsd az elmédet.

4. Ez egy rituálé, ami összekapcsol téged a kreativitásoddal, intuícióddal.

Lenyűgöző, teremtő lények vagyunk, akik elkeserítően kistílű életet tudunk élni. Ahelyett, hogy örömmel használnánk a kreatív teremtőerőnket, és bőséget, szeretetet teremtenénk magunk körül, felőröljük magunkat kicsinyes hétköznapi konfliktusokban, végeláthatatlan mókuskerék létünkben. Életünk minden pillanata megtervezett, kontrollált, átgondolt, racionális.
Érezted valaha, hogy ez mennyire fárasztó?
Megjelenik benned olykor a vágy, milyen jó lenne csak könnyedén élni, felszabadultan alkotni, áramlani az élettel tervek, kiszámíthatóság és megfontoltság nélkül?
A racionális, bal egyfélteke mellett mindannyian rendelkezünk egy intuitív, jobb agyféltekével,  ahonnan a forradalmian új, izgalmas, kreatív ötletek, az intuitív megsejtések, megértések jöhetnek. Már ha képesek vagyunk azokat meghallani.
A tánc során elcsendesedik a racionalitás, és kapcsolódsz az intuícidóhoz.  Az általam vezetett táncok során előfordult, hogy valaki visszakapta különleges, spirituális képességeit, számos esetben a rituálé során kaptak résztvevők intuitív üzenetet, hogy hogyan döntsenek egy helyzetben.

A pilóta egészen finoman tette le a gépet, sokadik landolása lehet, ahogy nekem is. Ahogy nézek ki az ablakon, figyelem az ébredő várost, hirtelen könnyek áztatják az arcomat. Ugyan sokadszorra landolok – imádok repülni – most valahogy mélyen megérint ez a csoda, a repülés csodája. A szívem megtelik hálával,  váratlanul a semmiből eszembe jut két ember,  Wilbur és Orville Wright, akik a repülőgépet kifejlesztették. A két feltaláló, akik állítólag azután kezdtek el a repülés gondolatával foglalkozni,  amikor édesapjuk egy helikopter makettjével ajándékozta meg őket.

Abban a néhány percben, amíg a repülőgép elgurult a leszállópályától a kiszállásra szánt kapuig elgondolkoztam a teremtőerőn. Hiszen mindannyiunkban ott van, és mégis vannak, akik korszakalkotó újat teremtenek vele, meghatározó módon fordítva egyet az emberiség sorskerekén, és mások a félelmeiket, kényszereiket, nyomorúságukat teremtik meg újra és újra.

Engem lenyűgöz a teremtőerő, és foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan tudjuk jól használni. Vajon mire van szükség ahhoz, hogy korszakalkotót teremtsünk, valamit, ami túlmutat az egyéni élet határain, ami hozzáadott értékkel bír mindannyiunk számára, ahogy a Wright fivérek teremtése 116 évvel később is hatással van több millió ember életére?
Mire van szükség ahhoz, hogy jót és jól teremtsünk?

Szükség van szenvedélyre. Wilbur Wright ezt írta: „Úgy gondolom, nagyon sok pénzembe fog kerülni, és talán az életembe is.”
Szükség van kitartásra. A Wright fivéreknek 6 évre volt szükségük, hogy a repülés titkait megfejtsék. Az első repülésük csupán 3,5 másodpercig (!) tartott.
Szükség van elköteleződésre. Nem tudták előre, mekkora erőfeszítés lesz, hány kudarcból kell felállniuk, és nem kerül-e akár az életükbe, mégis minden zuhanás után újra belevágtak. Orvil egy hatalmas tragédiát is kénytelen volt elszenvedni, amikor a törtenelem első repülőgéputasával lezuhant. Az utas meghal, Orvil alig éli túl.
Szükség van alázatra. A Wright fivérek a kutatásaikat egészen az alapoktól kezdték, a hajózás leghétköznapibb ismereteinél,  és Leonardo da Vinci , a kortárs feltalálók, többek között Otto Lilienthal, Samuel Langley és Octave Chanute tervrajzait és megfigyeléseit is tanulmányozták.
És elsősorban szükség van hitre. „Azt mondták, hogy sikerülni fog, és be is tartották az ígéretüket.”

Ahogy a repülőgép egyre lasabban gurulva megállt, a szívem megtelt a Wright fivérek iránt érzett hálámmal. Hálás voltam, hogy volt elég hitük, hogy szenvedélyesen elkötelezték magukat a repülés mellett, hogy volt bennük elég alázat, és bárhány kudarccal is kellett szembenézniük, soha nem adták fel.
Tele volt a szívem hálával és a vággyal, hogy kapcsolódni tudjak a saját teremtőerőmhöz, és szolgálni tudjak vele.

Viktória egy hosszú évek óta fennálló, egyre csak romló nehézséggel keresett meg, nem bírta a magasságot. Intenzív félelme sok problémát okozott az életében, nem volt képes repülőre ülni sem a családi nyaralások kedvéért, sem kedves barátnőjét meglátogatandó. Nem tudott sífelvonót használni, és a gangos házak is komoly kihívást jelentettek a számára. Mire elkerült hozzám a félelme olyan mértékűre nőtt, hogy attól is zsibbadni kezdett a lába, ha a tévében látta a fent említett helyzeteket.

Amikor egy probléma ennyire intenzív tünet formájában jelentkezik, az azt jelzi, hogy régóta fennáll egy érzelmi blokk, ami fizikai tüneteket is okoz, egyre intenzívebben jelezve, hogy valami nincs rendben. A kérdésemre, hogy mi a zavaró a magasságban Viktória azt válaszolja, hogy nem érzi magát biztonságban.

A biztonság érzése apához köthető, legalábbis ami a fizikai biztonságot jelenti, az érzelmi biztonság inkább anyai minőség. Jó esetben apa az, aki megvéd bennünket minden helyzetben, akire számíthatunk, aki megóv bennünket minden veszélytől.

Viktória fiatalon veszítette el édesapját, aki egy balesetben életét vesztette. Az oldás előtt arra számítok, hogy az apai biztonság elvesztése az, ami a tériszonyát okozza.

Az oldás néhány korábbi emlékkel indul, egy esetben a síliftben akadnak el, egyszer lifttel megy fel szorongva, majd egy fiatalkori történetben egyedül repül Londonba, mely út során kisebb turbulenciába kerül.
Az oldás során történetről történetre lépve fokozatosan bontjuk vissza a tünet kialakulásáért felelős érzelmet, amíg végül eljutunk oda, ahol a probléma gyökere feltárul. Az ő esetében erre egy reinkarnációs jelenetben került sor. Egy fiktív történetben a fiát elveszíti, vagyis felbukkan a férfi (=biztonság) elvesztésének félelme. Egyik történet követi a másikat, van, ahol az öccsére vigyáz, aki váratlanul eltűnik, van, ahol apa egy sporteseményen balesetet szenved, a közös bennük, hogy újra és újra a férfi elvesztésének félelmét éli meg.
A félelem gyökere végül a 7. képben tárul fel, amikor gyermekként a szülei válásával kell szembenéznie. Ez az a pont a történet sorozatban, amikor az édesapjával együtt elveszíti a fizikai biztonságérzetét is, mely aztán egész ezt követő életében magával kíséri. Az AnaLog oldás célja megtalálni azt a pontot az érzelem regresszív visszabontása során, amelynél lehetőség nyílik a javításra. Ezt a pontot kizárólag a kliens képes meghatározni, mint, ahogy a javítás módját is. Ez az egyetlen lehetőség a szuggesztióktól mentes AnaLog oldásra. A 7. történetben lezajló javítással kioldottuk a félelmét, hogy nincs biztonságban. A további oldások során tovább oldottuk a félelmeit, kioldva az apa korai halála okozta rossz érzéseket, és erősítettük a „biztonságban vagyok” érzését.

Legutóbb egy üzenet érkezett Viktóriától, közvetlenül azután, hogy repülővel meglátogatta barátnőjét. Örömmel osztotta meg velem a hírt, hogy nem csak nem zsibbadt a lába a repülőn, még az ablakon is kinézett.

Esete jó példa nekem arra, hogy nem érdemes a félelmeink korlátai közé szorítva élünk, hiszen mindig van lehetőség, hogy feldolgozzuk a korábbi érzelmi sérüléseinket, visszaadva ezzel magunknak a szabadságot.