Az utóbbi évek tudományos kutatásai arra a megállapításra jutottak, hogy a boldogság bennünk van. Csak igen kis mértékben (10%) a külső körülmények okozzák, lényegesen nagyobb hatása (40%) van a boldogságérzetünkre a szándékos tetteinknek. A boldogság egy érzelmi és mentális állapot, önmagunk és a világ észlelésének, és az észlelt dolgokhoz való hozzáállás adott módja. Hasznos tehát, ha rendelkezel azokkal az eszközökkel, amelyek segítenek nagyobb boldogságot, elégedettséget, egy kiteljesedett életet teremteni magadnak. Ebben a bejegyzésben 8+1 ilyen eszközt osztok meg veled.

1. Tisztánlátás – Tudod, mit akarsz?

Sok éve foglalkozom a munkámban a boldogság kérdésével, nekem az a tapasztalatom, hogy valójában a legtöbb ember ennél az első pontnál elakad. Vágynak a boldogságra, ugyanakkor nem képesek tisztán és pontosan megfogalmazni, hog pontosan mi számukra a boldogság.
Én sem kerültem el ezt a csapdát, éveken át egy képzeletbeli listát követtem, amin megfogalmaztam magamnak, hogy majd akkor leszek boldog, ha ez és ez meg ez megvalósul. A szerncsének és a tudatosságomnak köszönhetően észrevettem, hogy lassan mindent kipipálhatok a listámon, és valójában mégsem vagyok tartósan boldog. Persze hatalmas öröm volt az első saját lakás, a kertes ház, a saját autó, kifejezhetetlen boldogság a gyerekek megszületése, ugyanakkor a hétköznapok során nem tudtam valóban átélni a boldogságot, folyamatosan hiányérzet zakatolt bennem.
Ha tehát boldog életet akarsz teremteni magadnak, az első lépés, hogy meghatározod, számodra mit jelent a boldogság. Időt, energiát szentelsz annak, hogy megkérdőjelezd, amit a családi minták hatására bemeséltél magadnak, megkérdőjelezed a társadalmi elvárásokat, és felülvizsgálod az esetleges illúziódat.
Tapasztalatom szerint még a legnehezebb időszakokban is vannak boldog pillanataink, amiket tudatosan átélve, megvizsgálva közelebb tudsz kerülni a saját boldogság-deffiníciódoz.

2. Fókusz – Arra fókuszálsz, amit akarsz, vagy arra, amit nem?

Én azt tapasztaltam, hogy ha tisztában vagy vele, hogy hova akarsz eljutni, és elegendő ideig tartod a fókuszt, akkor el fogsz jutni oda. A fókusz iránya ugyanakkor meghatározó jelentőségű. Amikor meg akarunk teremteni valamit, akkor gyakran követjük el azt a hibát, hogy lényegesen több időt szentelünk a kétségeknek, akadályoknak, félelmeknek, mint az általunk vágyott célnak. A hétköznapi gyakorlatban ez azt jelenti, hogy panaszkodunk, panaszkodunk, panaszkodunk. Természetesen nem buzdítalak arra, hogy hazudj magadnak vagy másoknak. A hazug pozitivitás, a negatív érzelmeink elfojtása, letagadása sokkal többet árt, mint használ. Ha valami pocsék az életedben, akkor igenis hasznos felismerni és elismerni, hogy az pocsék. Ám óriási különbség van aközött, hogy a negatív érzésekben tocsogva csak a rosszra fókuszálsz, vagy esetleg arról beszélsz, azon gondolkozol, hogy mit szeretnél helyette.
Egy kitűnő gyakorlat ha minden reggel, minden hét elején, minden hónap elején megfogalmazod a magad számára azt a pozitív fókuszt, amit követni akarsz. Az „Istenem, ma is milyen fárasztó nepom lesz!” helyett kezdhetet a napodat így is: „Nyitot vagyok a mai nap csodáira.”

3. Megfelelő nézőpont – Akadályokat látsz, vagy lehetőségeket?

A boldogtalanságunk oka gyakran a nem megfelelő nézőpontunk. Ahol mások lehetőségeket látnak, ott mi akadályokat. Egy egyszerű hétköznapi példa: A hétvégére kirándulást tervezel, ám szombat reggel viharos erejű szél fúj és ömlik az eső. Megteheted, hogy egész nap letört vagy, belemerülsz az önsajnálatba, vagy dönthetsz úgy is, hogy bekuckózol és örömmel és habos kakaóval merülsz el a kedvenc könyved olvasásában.
Az én kedvenc eszközöm a megfelelő nézőpont megtalálásáshoz a mondat: „Mi ebben számomra az ajándék?”

4. Felelősségvállalás – Cselekvő vagy, vagy áldozat?

Ha csak egy állítást oszthatnék meg a világgal a boldogsággal kapcsolatban, az bizonyára ez lenne: A boldogság döntés kérdése. Amíg elhiszed, hogy külső forrásoktól függ a boldogságod, így vagy úgy szenvedni fogsz.
Nem könnyű felelősséget vállalni a saját életünkért, boldogságunkért, ugyanakkor felszabadító tudni, hogy mindig van választásom, minden helyzetben szabadon dönthetek arról, hogy hogyan élem meg az adott helyzetet. Ha boldog akarsz lenni, le kell mondanod az áldozatlét kényelméről, a mások hibáztatásának könnyedségéről, az önsajnálad túlságosan is édes-keserű pillanatairól.

A cikk folytatódik itt…

Sonja Lyubomirski: Hogyan legyünk boldogok

A könyv sajátossága, hogy Sonja kutató, állításai tehát cseppet sem légbőlkapottak. Sonja Lyubomirsky a Kaliforniai Egyetem Riverside-i Tagozatának tanára. A pozitív pszichológia területén végzett kutatásai alapján gyakorlatias, tudományos alapokon nyugvó könyvéből személyreszabott útmutatást kapsz, a boldogságod megvalósításához.  A könyv a tudományos megalapozottsága ellenére sem száraz, könnyen olvasható, szórakoztató és hasznos olvasmány.

Shawn Achor: A boldogság mint versenyelőny

Én kifejezetten szeretem a gyakorlatorientált, „hasznos” könyveket, amelyek nem csupán intellektuális tudást közvetítenek, hanem képesek a tudást a hétközapi gyakorlat szintjére is lefordítani. Shawn Achor könyve egyszerre szórakoztató, izgalmas és gyakorlatias. Némileg más oldalról közelíti meg a boldogságot, elsősorban üzleti életből vett példákkal, mégis rengeteget tanultam ebből a könyvből is a boldogságról.

2015 óta vezetek transztáncot, és minden alkalommal újra és újra elvarázsol ereje, hatása, varázslatos működése. 
Az alábbi visszajelzéseket egy-egy résztvevőtől kaptam egy-egy rituálé után:

„Fergeteges volt kitáncolni magam. Végig ugráltam a 80-90 percet, fantasztikus. Lenyűgöz, hogy most már 2. vagy 3. alkalom, amikor egyáltalán nem agyalok, csak táncolok. Ezt ilyenkor annyira tisztának, könnyűnek érzem … magam és az estét, a jelenlétet. ”

1. Ez egy tér, ahol megélheted MINDEN érzésedet.

Láttál valaha hisztis kisgyereket? Aki az egyik pillanatban még üvölte veti le magát a földre, a következő pillanatban pedig már felszabadultan kacag? A gyerekek hihetetlenül gyorsan váltanak az érzéseik között, aminek az az oka, hogy amikor egy rzelem megjelenik bennük, akkor 100%-ban megélik azt minden porcikájukban. Az érzelem mozgásban lévő energia, ami jön és megy, már ha hagyjuk. Gyerekként ez így működik, felnőttként ennél ez jóval komplikáltabb.  Manapság ugyanis sem a kitörő örömnek, sem a pusztító haragnak nincs helye az életünkben. Túlszabályozott, fegyelmezett világunkban leszabályozzuk az érzelmeinket is, igyekszünk hasonulni, és nem kitűnni, igyekszünk a lehető legtöbb fronton alkalmazkodni, megfelelni. Ehhez pedig kénytelenek vagyunk elnyomni az érzelmeinket.
Van olyan kapcsolatod, amelyben valóban minden érzelmed megengedett, kimondható, kifejezhető?
Van lehetőséged egy-egy nehéz nap után kiadni az összes feszültséget, anélkül, hogy valakit ezzel megbántanál, megterhelnél, aggasztanál, megbotránkoztatnál?
A transztáncon lehetőséged van minden érzésedhez kapcsolódni, azokat mozgásban, hangban kifejezni. Akár a harag gyülemlett fel benned, akár a mérhetetlen fájdalalom, akár a kitörő öröm, azzal, hogy a tánc során kifejezed azokat, mély felszabadulást, megkönnyebbülést, érzelmi tisztulást élhetsz át.

2. Ez egy lehetőség, hogy megéld az eksztázist káros szerek használata nélkül.

Milyen gyakran éled át a hétköznapjaid során, hogy minden egyes sejtedet átjárja az elevenség, az életerő, hogy minden egyes porcikád lüktet az élettől? Gyanítom nem túl sűrűn. A hétköznapjaink legtöbbször feszesen, fegyelmezetten, stresszesen telnek, és ahogy nincs benne helyük az intenzív érzelmeinknek, úgy az eksztázis, a felszabadultság, az elevenség is elvész.
Mikor érezted utoljára, hogy valóban jelen vagy abban, amit teszel?
Mikor fordult elő veled utoljára, hogy minden gondolat, agymenés eltűnt a fejedből, és egyszerűen 100%-ban átadtad magad annak a tevékenységnek, amit éppen végzel?
A transztánc során – ha megengeded magadnak – egyfajta meditációt, áramlást élhetsz át. Átjár az életerő, az elevenség, átélheted az eksztázist, ami átjárja minden porcikádat, felráz, átmos, beindítja az életenergia áramlását.

3. Ez egy eszköz, hogy kiürítsd az elmédet.

Az életünk igen jelentős részében az elménkben vagyunk, vég nélkül kergetőznek benne a gondolatok. Állandóan tele van a fejünk, ami rendkívül kimerítő lehet. A transztánc remek eszköz azoknak, akik nehezen hagynak fel az agymenéssel, akik vágynak valamire, ami segít teljesen elcsendesedni, az elméjüket kiüríteni.
Bizonyára te is megélted már, hogy néha teljesen elakadtál egy probléma megoldásában, és amikor képes voltál egy kicsit kikapcsolni, egy nagyot sétálni, vagy futni, hirtelen elcsendesedett az elméd, és ebben a csendben hirtelen mintha csak magától felbukkant volna a megoldás.
Akár egy nehéz élethelyzetből keresed a kiutat, akár csak szeretnél egy picit „nem gondolni semmire”, a transztánc remek eszköz lesz arra, hogy teljesen kiürítsd az elmédet.

4. Ez egy rituálé, ami összekapcsol téged a kreativitásoddal, intuícióddal.

Lenyűgöző, teremtő lények vagyunk, akik elkeserítően kistílű életet tudunk élni. Ahelyett, hogy örömmel használnánk a kreatív teremtőerőnket, és bőséget, szeretetet teremtenénk magunk körül, felőröljük magunkat kicsinyes hétköznapi konfliktusokban, végeláthatatlan mókuskerék létünkben. Életünk minden pillanata megtervezett, kontrollált, átgondolt, racionális.
Érezted valaha, hogy ez mennyire fárasztó?
Megjelenik benned olykor a vágy, milyen jó lenne csak könnyedén élni, felszabadultan alkotni, áramlani az élettel tervek, kiszámíthatóság és megfontoltság nélkül?
A racionális, bal egyfélteke mellett mindannyian rendelkezünk egy intuitív, jobb agyféltekével,  ahonnan a forradalmian új, izgalmas, kreatív ötletek, az intuitív megsejtések, megértések jöhetnek. Már ha képesek vagyunk azokat meghallani.
A tánc során elcsendesedik a racionalitás, és kapcsolódsz az intuícidóhoz.  Az általam vezetett táncok során előfordult, hogy valaki visszakapta különleges, spirituális képességeit, számos esetben a rituálé során kaptak résztvevők intuitív üzenetet, hogy hogyan döntsenek egy helyzetben.

A pilóta egészen finoman tette le a gépet, sokadik landolása lehet, ahogy nekem is. Ahogy nézek ki az ablakon, figyelem az ébredő várost, hirtelen könnyek áztatják az arcomat. Ugyan sokadszorra landolok – imádok repülni – most valahogy mélyen megérint ez a csoda, a repülés csodája. A szívem megtelik hálával,  váratlanul a semmiből eszembe jut két ember,  Wilbur és Orville Wright, akik a repülőgépet kifejlesztették. A két feltaláló, akik állítólag azután kezdtek el a repülés gondolatával foglalkozni,  amikor édesapjuk egy helikopter makettjével ajándékozta meg őket.

Abban a néhány percben, amíg a repülőgép elgurult a leszállópályától a kiszállásra szánt kapuig elgondolkoztam a teremtőerőn. Hiszen mindannyiunkban ott van, és mégis vannak, akik korszakalkotó újat teremtenek vele, meghatározó módon fordítva egyet az emberiség sorskerekén, és mások a félelmeiket, kényszereiket, nyomorúságukat teremtik meg újra és újra.

Engem lenyűgöz a teremtőerő, és foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan tudjuk jól használni. Vajon mire van szükség ahhoz, hogy korszakalkotót teremtsünk, valamit, ami túlmutat az egyéni élet határain, ami hozzáadott értékkel bír mindannyiunk számára, ahogy a Wright fivérek teremtése 116 évvel később is hatással van több millió ember életére?
Mire van szükség ahhoz, hogy jót és jól teremtsünk?

Szükség van szenvedélyre. Wilbur Wright ezt írta: „Úgy gondolom, nagyon sok pénzembe fog kerülni, és talán az életembe is.”
Szükség van kitartásra. A Wright fivéreknek 6 évre volt szükségük, hogy a repülés titkait megfejtsék. Az első repülésük csupán 3,5 másodpercig (!) tartott.
Szükség van elköteleződésre. Nem tudták előre, mekkora erőfeszítés lesz, hány kudarcból kell felállniuk, és nem kerül-e akár az életükbe, mégis minden zuhanás után újra belevágtak. Orvil egy hatalmas tragédiát is kénytelen volt elszenvedni, amikor a törtenelem első repülőgéputasával lezuhant. Az utas meghal, Orvil alig éli túl.
Szükség van alázatra. A Wright fivérek a kutatásaikat egészen az alapoktól kezdték, a hajózás leghétköznapibb ismereteinél,  és Leonardo da Vinci , a kortárs feltalálók, többek között Otto Lilienthal, Samuel Langley és Octave Chanute tervrajzait és megfigyeléseit is tanulmányozták.
És elsősorban szükség van hitre. „Azt mondták, hogy sikerülni fog, és be is tartották az ígéretüket.”

Ahogy a repülőgép egyre lasabban gurulva megállt, a szívem megtelt a Wright fivérek iránt érzett hálámmal. Hálás voltam, hogy volt elég hitük, hogy szenvedélyesen elkötelezték magukat a repülés mellett, hogy volt bennük elég alázat, és bárhány kudarccal is kellett szembenézniük, soha nem adták fel.
Tele volt a szívem hálával és a vággyal, hogy kapcsolódni tudjak a saját teremtőerőmhöz, és szolgálni tudjak vele.

Viktória egy hosszú évek óta fennálló, egyre csak romló nehézséggel keresett meg, nem bírta a magasságot. Intenzív félelme sok problémát okozott az életében, nem volt képes repülőre ülni sem a családi nyaralások kedvéért, sem kedves barátnőjét meglátogatandó. Nem tudott sífelvonót használni, és a gangos házak is komoly kihívást jelentettek a számára. Mire elkerült hozzám a félelme olyan mértékűre nőtt, hogy attól is zsibbadni kezdett a lába, ha a tévében látta a fent említett helyzeteket.

Amikor egy probléma ennyire intenzív tünet formájában jelentkezik, az azt jelzi, hogy régóta fennáll egy érzelmi blokk, ami fizikai tüneteket is okoz, egyre intenzívebben jelezve, hogy valami nincs rendben. A kérdésemre, hogy mi a zavaró a magasságban Viktória azt válaszolja, hogy nem érzi magát biztonságban.

A biztonság érzése apához köthető, legalábbis ami a fizikai biztonságot jelenti, az érzelmi biztonság inkább anyai minőség. Jó esetben apa az, aki megvéd bennünket minden helyzetben, akire számíthatunk, aki megóv bennünket minden veszélytől.

Viktória fiatalon veszítette el édesapját, aki egy balesetben életét vesztette. Az oldás előtt arra számítok, hogy az apai biztonság elvesztése az, ami a tériszonyát okozza.

Az oldás néhány korábbi emlékkel indul, egy esetben a síliftben akadnak el, egyszer lifttel megy fel szorongva, majd egy fiatalkori történetben egyedül repül Londonba, mely út során kisebb turbulenciába kerül.
Az oldás során történetről történetre lépve fokozatosan bontjuk vissza a tünet kialakulásáért felelős érzelmet, amíg végül eljutunk oda, ahol a probléma gyökere feltárul. Az ő esetében erre egy reinkarnációs jelenetben került sor. Egy fiktív történetben a fiát elveszíti, vagyis felbukkan a férfi (=biztonság) elvesztésének félelme. Egyik történet követi a másikat, van, ahol az öccsére vigyáz, aki váratlanul eltűnik, van, ahol apa egy sporteseményen balesetet szenved, a közös bennük, hogy újra és újra a férfi elvesztésének félelmét éli meg.
A félelem gyökere végül a 7. képben tárul fel, amikor gyermekként a szülei válásával kell szembenéznie. Ez az a pont a történet sorozatban, amikor az édesapjával együtt elveszíti a fizikai biztonságérzetét is, mely aztán egész ezt követő életében magával kíséri. Az AnaLog oldás célja megtalálni azt a pontot az érzelem regresszív visszabontása során, amelynél lehetőség nyílik a javításra. Ezt a pontot kizárólag a kliens képes meghatározni, mint, ahogy a javítás módját is. Ez az egyetlen lehetőség a szuggesztióktól mentes AnaLog oldásra. A 7. történetben lezajló javítással kioldottuk a félelmét, hogy nincs biztonságban. A további oldások során tovább oldottuk a félelmeit, kioldva az apa korai halála okozta rossz érzéseket, és erősítettük a „biztonságban vagyok” érzését.

Legutóbb egy üzenet érkezett Viktóriától, közvetlenül azután, hogy repülővel meglátogatta barátnőjét. Örömmel osztotta meg velem a hírt, hogy nem csak nem zsibbadt a lába a repülőn, még az ablakon is kinézett.

Esete jó példa nekem arra, hogy nem érdemes a félelmeink korlátai közé szorítva élünk, hiszen mindig van lehetőség, hogy feldolgozzuk a korábbi érzelmi sérüléseinket, visszaadva ezzel magunknak a szabadságot.

Az érzelmek kifejezése nem feltétlenül könnyű dolog, a haragnak, a fájdalomnak, és akár a kitörő örömnek sincs mindig tere az életünkben. Sokan megtanultuk gyerekkorban, hogy bizonyos érzelmeket fojtsunk el, tegyünk úgy mintha azok nem léteznének. Az érzelmek az elfojtás hatására természetesen nem múlnak el, csupán tudattalanná válnak, ám az életedben mindenképpen gátolni fognak.
Ebben az írásban összefoglalom, miért tanuljuk meg az érzelmek elfojtását, milyen következményei vannak az elfojtásnak, és hogy mit nyerünk azzal, ha kioldjuk az elfojtott érzéseket.

Daniel Goleman így fogalmaz az érzelem definícióját illetően: ” Az érzelmek lényegében egytől egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk táplált azonnal bevethető minták.” Ha megnézzük a latin Emocio szó jelentését (elmozdulás), kiderül, hogy az érzelem és a cselekvés együttjár. Legalábbis az állatoknál és a gyerekeknél, mert a jól nevelt felnőtteknél ez gyakran már nincs így.
Az érzelmek üzenetek az ösztönös énünktől, jelzik, hogy az utunkon vagyunk-e.

Amikor gyerekek vagyunk, nem vagyunk szabadok, hiszen az életünk a minket gondozó felnőttek kezében van. Ki vagyunk szolgáltatva nekik, ezért gyorsan megtanuljuk, hogy érdemes a nekik tetsző módon viselkedni, ha el akarjuk kerülni az elutasításukat. Ezért elkezdjük megtanulni, hogy elfojtsuk azokat az érzéseket, amiket a környezetünk nem tolerál, legyen ez akár egy felfokozott öröm (aminek egy nyakadba öntött hideg pohár víz vet véget), vagy a harag, aminek a kifejezését gyakran nyaklevessel honorálják vagy épp figyelmen kívül hagyják. A cselekvés és az érzelem így elválik egymástól, mi felhagyunk azzal, hogy szabadon megmutassuk, kifejezzük magunkat, és megtanuljuk az érzelmeinket elfojtani. Ahelyett, hogy a környezetünk megtanítaná az érzelmek megfelelő kezelését, kifejezését, megtanítják nekünk, mit szabad éreznünk, és mit nem.

Az elfojtott érzelmekből idővel gátak lesznek, hiszen amennyiben például a harag érzése nem megengedett a számomra, akkor a cselekvésemet is úgy kell irányítanom,  hogy a lehető legbiztosabban elkerüljem a haragot. A harag szerepe, hogy jelezze, az énhatáraimat sértő, a külvilágból érkező ingereket, és ösztönözzön az önérvényesítésre, ha azonban a harag számomra nem megengedett, akkor szépen lassan konfliktuskerülővé válok, nem tanulom meg a helyes önérvényesítést, önmagam felvállalását. Ezzel legátlódik, hogy információt adjak, amikor nekem valami rossz.

Az elfojtott érzelmek okozta gátak negatív spirálként működnek, mivel a gátolt viselkedés csak még több elfojtáshoz vezet. Ha nem merem önmagamat felvállalni, a szükségleteimet kifejezni, érdekeimet érvényesíteni, akkor természetes módon egyre jobban elnyomom magam, amit gyakran úgy élek meg, hogy „mindenki kihasznál”, „senkinek nem számítok”, „mindenki belémrúg”, „nem vagyok fontos”. Ami természetesen csak még több haragot generál bennem, bezárva ezzel az ördögi kört.

Az elfojtott érzelmek kitörést keresnek, így attól függöen, hogy milyen cselekvési mintákkal rendelkezem vagy növelem az elfojtást, míg a gátolt energia fizikai betegség formájában nem talál magának kiutat, vagy időnként újra és újra kirobban belőlem a feszültség. Míg az előbbi az egészségem kárára megy, az utóbbi a kapcsolataimat rombolja, és a dühkitöréseim okozta szégyen vagy bűntudat csak még jobban megerősíti a téves viselkedésmintát, a harag elfojtását.
Egy harmadik hibás viselkedésminta, amikor – a harag példájánál maradva – a bennem elfojtott haragomat tudattalanul a másikra vetítem, így én minden alkalmazkodásom ellenére újra és újra haragos, engem verbálisan bántalmazó, velem agresszíven viselkedő emberekbe botlom. Ebben az esetben a (saját) haragomat utálhatom benned.

Tapasztalatom szerint az elfojtott érzelmek feldolgozása, kioldása sok változást hoz az életünkbe. Az érzelem tartós elfojtása rengeteg energiánkba kerül, ami az oldás hatására felszabadul, és amit önmagunk kibontakoztatására használhatunk, ha többé nem kell egy kitörni készülő érzést elnyomni vele.  Betegségeink gyógyulhatnak meg, csökken az életünkben a stressz, javulnak a kapcsolataink, és határozottan nagyobb elégedettséget élünk meg. Az érzelmek kioldása a gátlásaink oldásához is vezet, így önmagunkra kezdünk el figyelni, és az utunkat követjük, kibontakoztatva mindazt, aminek a megtapasztalására születtünk.

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia

Meghatározza-e az IQ-nk a sorsunkat? Korántsem annyira, mint hinnénk. A kötet bemutatja, mely tényezőkön múlik, ha magas IQ-val bíró emberek csúfos kudarcot vallanak, a szerényebb adottságúak ezzel szemben meglepő sikereket aratnak. E tényezőből ajzolódik ki egy másfajta okosság, amit a szerző érzelmi intelligenciának nevez, s amibe beletartozik az önismeret, az önuralom, a kitartás, a beleérző képesség a társas kapcsolatokban való jártasság. Az állja meg kiválóan a helyét a való életben, aki mindennek nincsen híjával. De nincs veszve semmi!
Az érzelmi intelligencia fejleszthető.

Karla McLaren: Az érzelmek nyelvén

Az érzelmekben – különösen a sötét és figyelemre nem méltatott érzelmekben – rendkívüli energia lakozik. Mindannyian tudjuk, mi történik, amikor elfojtjuk, vagy vakon kiéljük ezeket az érzelmeket. Az érzelmek nyelvén című könyvében Karla McLaren megmutatja az olvasónak, miként nézhet szembe az érzelmeivel, és miként fogadhatja be életmentő bölcsességüket, hogy aztán eljusson a kiegyensúlyozottságig. Gyakorlati feladatok segítségével végigveszi az érzelmek teljes spektrumát a haragtól, a félelemtől és a szégyentől kezdve a féltékenységen és a gyászon át az örömig, és megmutatja, hogyan dolgozzunk könnyedén és hozzáértőn saját magunk és mások érzelmeivel. Hiánypótló segítő könyvet tart kezében az olvasó, forradalmi oktatási anyaggal és a sikert jelentő készségek leírásával, amelyek révén új és erős kapcsolatot építhetünk ki érzelmeinkkel.

Mark Wolynn: Örökölt családminták

Depresszió. Szorongás. Krónikus fájdalom. Fóbiák. Rögeszmés gondolatok. Vajon lehetséges, hogy e nehézségek gyökereit nem az életünk során átélt élményeinkben vagy az agyunk kémiai egyensúlyának felborulásában kell keresnünk, hanem a szüleink, a nagyszüleink, sőt, akár a dédszüleink történetében? A bizonyítékok elsöprő erejűek. Az elmúlt néhány év során végzett tudományos kutatások alátámasztják azt, amit már régóta sejtettünk: a traumás élmények örökölhetők. Lehet, hogy az, aki az eredeti traumát elszenvedte, már meghalt, vagy a történet feledésbe merült, az emlékek és az érzések azonban tovább élhetnek. Bele vannak kódolva a génjeinkbe, és felbukkannak a mindennapi nyelvhasználatunkban.
Az örökölt családi traumák területének úttörőjeként Mark Wolynn több mint húsz éve végez terápiás munkát egyénekkel és csoportokkal. Örökölt családminták című könyvéből megismerhetjük módszerét, az alapnyelvezet feltárásán alapuló megközelítést. A diagnosztikai célú leltárkészítés révén feltárhatjuk a mindennapos szóhasználatunkban, a viselkedésmintáinkban és a fizikai tüneteinkben alakot öltő félelmeket és szorongásokat. A kötetben bemutatott technikákkal feltérképezhetők a generációkra visszakövethető élmények, a vizualizáció és a közvetlen dialógus eszközei pedig segítenek kiépíteni az utat, melyen haladva helyrehozhatjuk az életünket és az egészségünket. Kideríthetjük, hogy a traumás örökségek hatása sokkal fontosabb szerepet játszik az érzelmi és fizikai egészségünkben, mint eddig gondoltuk. A szerző módszere lehetőséget nyújt olyan régóta fennálló nehézségek leküzdésére is, amelyek sok esetben ellenállnak a hagyományos terápiás és gyógyszeres kezeléseknek.

Isabelle Filiozat: A szív intelligenciája

„Ebben a könyvben a félelemmel, a haraggal, a szomorúsággal és az örömmel foglalkozunk. Ezekből az alapérzelmekből fakad a bűntudat, a kétségbeesés, a düh, az irigység, a féltékenység, az izgalom, a gyengédség, s a szerelem… az életünket színessé tevő érzelmek.”

(Képek és szövegek forrása: Bookline)

Veit Lindau írása

Vasárnap délután van, és én épp csordultig telve vagyok hálával. Hatalmas áldásnak élem meg a munkámat. Hiszen az a munkám, hogy figyelhetem, ahogyan az emberek felébrednek, kivirágoznak, ahogyan a lelkesedés tüze lángra lobban bennük.  Épp most fejeződött be az egyik legszeretettebb szemináriumom, a Transztánc Szeminárium. Ha nem ismered, mi ez, talán kételkedsz. Miközben a transztánc annyira egyszerű és természetes – és éppen ettől annyira intenzív is. 160 lenyűgöző ember táncolt együtt 4 napon át, 12-80 éves korig, mindenki a saját folyamatában benne maradva (bekötött szemmel).

Alapjában véve keveset beszéltünk, és mégis annyi mélyen emberit osztottunk meg egymással. Izzadtunk, kiabáltunk, nevettünk, sírtunk, és olykor mély csendben élveztük a táncot.  A transztánc számos szinten erősít és harmonizál. Átmossa az agyat nagyszerű neurotranszmitterekkel. Növeli a kreativitást. Hatására mélyebben tudsz kapcsolódni az érzéseidhez, és képes vagy az idejétmúlt vackokat magadban végre elengedni.

Az emberek 20.000 éve táncolnak, dobszóra, és techno zenére, barlangokban és katedrálisokban, körtáncban és labirintusban – hogy emlékezzenek. Arra a mágiára, amit gyakran elveszítünk a hétköznapi élet rutinjában, a digitális munka világaiban, és a teljesítménykényszerünk hatására. A táncnak ez a formája több mint mozgás a zenére. Ez egy emlékezés az élet pulzálására. Jóval azelőtt, hogy beszélni tudtunk volna, már értettük a dallamot és a ritmust.

Meggyőződésem, hogy a mai társadalom embereként túl keveset táncolunk.

Biztos vagyok benne, hogy kevésbé lennének tele a pszichiátriai osztályok, hogy kevesebb házasság menne tönkre, hogy lényegesen kevesebb antidepresszáns fogyna, és a parlamenti ülések is viccesebben, izgalmasabban zajlanának, és nagyobb elkötelezettségről árulkodnának, ha mi mindannyian többet táncolnánk.

Mikor fordult elő veled utoljára, hogy eksztatikusan táncoltál a kedvenc számodra, anélkül, hogy az izgatott volna közben, hogy vajon hogy nézel ki tánc közben?

Köszönöm a táncosoknak a bizalmukat. Jó hazaérkezést nektek, és egyszerűen táncoljatok tovább.

Újra és újra…

Az eredeti írást itt találod: https://veitlindau.com/2019/08/tanz-ist-leben-ist-tanz/

Sok évvel ezelőtt egy kliensem azzal az érvvel szállt ki egy általam vezetett egy éves önfejlesztő programból, hogy az agymosás.
Elsőre szívenütött a szó, amit használt, korábban én magam is rettegtem a szó hallatán. Hiszen mit kapcsolunk ehhez a szóhoz? Manipulálnak, mások játékszere, bábja leszek, elveszítem a kontrollt, kiszolgáltatott, irányítható leszek. Ezt pedig – valljuk be őszintén – egyikünk sem szereti.

Aztán elkgondolkoztam azon, amit mondott, és rájöttem, valóban agymosás az, amit tanítok, és bár megtanulná mindenki. Mára ugyanolyan természetes és magától értetődő része a napjaimnak az agyam tisztántartása, mint a testem tisztántartása. Szokásommá tettem a napi szintű tudatos agymosást, és a hangsúly a tudatos szón van. Te ugyanis éppen úgy napi szintű agymosásban részesülsz, meglehet azonban, hogy fogalmad sincs róla.

Amikor felébredsz, talán a telefonod/távitányító/rádió felé nyúlsz, hogy bekapcsolódj a világ információáramlásába, és azzal be is kapcsoltad az agymosó programot. A média ugyanis az. Ahogyan a reklámok, amiket látsz, hallasz, olvasol, a beszélgetések, amiket a nap során folytatsz, a plakátok, amiket menet közben „észre sem veszel”, még a képek a lakásod falán is azok. A benned szünet nélkül zajló belső monológ vagy dialóg szintén. Ennek tehát akarod vagy nem, ki vagy téve. A választás tehát nem az, hogy kiteszed magad az agymosásnak vagy sem, hanem hogy tudatosan, a saját alapelveid szerint, a saját céljaid érdekében mosod te magad az agyad, vagy hagyod, hogy mások manipuláljanak a saját érdekeik szerint, úgy, hogy akár észre sem veszed.

Én szokásommá tettem az agymosást, tudatosan, minden nap, életem minden területén figyelve erre. Összeszedtem most 5 okot, ami erre sarkallt:

1. Jobb, ha te mosod, mintha mások
Ahogy írtam, az agymosás elkerülhetetlen, hiszen minden tartósan ismételt meggyőződés egy-egy próbálkozás arra, hogy elhidd vagy megerősítsd magadban. Lényegesen kevésbé vagy fogékony a külső agymosásra, ha te magad rendszeresen „karban tartod” a meggyőződéseidet, ami azt jelenti, hogy tudatosan megválasztod, miben akarsz hinni, tudatosan felülvizsgálod a hitrendszeredet, és olyan ingerekkel veszed körül magad ( hírek, kapcsolatok, vizuális ingerek), amelyek erősítenek abban, hogy a céljaidat elérd.

2. Te az általad választott cél érdekében teszed
Akiknek nincsenek céljai, az problémákat generál magának, illetve mások (főnök, szülő, társ, politikusok, média) céljait valósítja meg. Lényegesen nagyobb esélyed van az elégedett, kiegyensúlyozott, boldog életre, ha az általad választott alapelveknek, céloknak, álmoknak szenteled az életed, mintha falevélként minden nagyobb szél fúj téged ide-oda.

3.A múltad ismételgetése helyett azt a jövőt teremted meg, amire vágysz
Érdemes szembenézned a ténnyel, hogy mindaddig, amíg tudatosan felül nem bírálod a múltadból hozott meggyőződéseidet („a pénzért keményen meg kell dolgozni”,  „inkább ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, „túl jó, hogy igaz legyen”), valójában nem vagy szabad ember, csupán a múltad árnyaival való táncodat ismételgeted újra és újra. A napi szintű agymosás lehetőséget ad a számodra, hogy a mély meggyőződéseid ne a múltad maradványai legyenek, hanem a jövőd elvetett magjai.

4.Áldozat helyett cselekvő teremtő lehetsz
A napi szintű tudatos agymosás az „áldozat vagyok” érzése helyett a „cselekvő teremtő vagyok” érzéssel ajándékoz meg. Ez segít, hogy kapcsolódj az erődhöz, a lehetőségekre fókuszálj a problémák helyett, és te válaszd meg, mikor merre haladjon az életed.

5.Kevésbé leszel manipulálható
A végére hagytam talán a legfontosabb érvemet. A legjobban azért félünk az agymosástól, mert rettegünk attól, hogy manipulálnak bennünket. Azzal, hogy átgondolod az élet-mátrixodat, megfogalmazod a számodra fontos alapelveket, kijelölöd magad számára a fontos irányokat, és mindenezeket erősítendő napi szinten tisztán tartod az elmédet, a lehető leghatékonyabban teszel azért, hogy ne legyél manipulálható. Hiszen sokkal nehezebb irányítani azt, aki egészen pontosan tisztában van vele minden áldott nap, hogy ki ő, mire építi az életét, hova tart.
Ezek nélkül te is csupán egy lehetsz a tengeren céltalanul hánykolódó hajók közül, akiket minden arra járó szél magával ragad.

Zsuzsa csendben bámult maga elé, könnyei lassan és kitartóan áztatták arcát. Ez volt az első alkalom, hogy felkeresett, tanácstalan volt, nem tudta merre induljon.  Hosszan mesélt arról, hogy pontosan tudja, mivel szeretne foglalkozni, minden vágya, hogy művészetterápiával segítsen embereknek. Eltervezte a céljához vezető utat. És aztán nem teszi meg ennek az útnak a lépéseit. Egyszerűen nem képes megérteni, hogy lehet ennyire lusta. Újra és újra elbukik a saját halogatása miatt.

Nem is tudtam eldöntenni, hogy az fáj jobban Zsuzsának, hogy lustának tartja magát, vagy az, hogy látja, kivé válhatna, látja hogyan bontakoztathatná ki a benne rejlő tehetséget, mitől lenne boldogabb, és mégsem képes megtenni. Mesélés közben gyakran bántó szavakkal illeti magát, amivel természetesen csak még nehezebbé teszi amúgy is kilátástalannak tűnő helyzetét.

Zsuzsa nem az egyetlen kliensem, aki halogatással küzd. Sokan mesélnek nekem szégyenkezve arról, hogy bár tudják, értik, akarják, mégsem teszik meg a szükséges lépéseket, amivel végre elérnék azt a célt, amire évek óta vágynak. Van, aki azzal mentegeti – és mellesleg bántja – magát, hogy lusta, van aki azt érzi, nincs elegendő akaratereje, van aki szétszórtnak érzi magát, egy közös bennük, mérhetetlenül szenvednek a halogatásuktól, és nem találják a kiutat. 

Zsuzsa is megpróbált néhány „melegen ajánlott” dolgot. Tanult időmenedzsmentet, tud pirorizálni, minden évben kitölti az évtervező füzetet, és ez mind jó és hasznos volt a számára. Csak aztán nem teszi meg, amit pedig elhatározott. Este pedig újra és újra szapulja magát. Elégedetlen, frusztrált, és elege van az egészből.

Mély együttérzés jelenik meg bennem. Ismerem az érzést, amikor lépnék a vágyott irányba, és képtelen vagyok megtenni azt a bizonyos következő lépést. Visszatérő álmom, hogy ülök a kocsiban, tövig nyomom a gázt, és nem megy az autó. Frusztráló érzés, ugyanakkor jelzés a számomra, hogy idej a mélyére néznem a dolgaimnak.

Először tanáromtól, Veit Lindautól hallottam a mondatot, hogy „lusta ember nincs”, hittem is meg nem is. Mostanra, elmélyülve a halogatás témájában, és átdolgozva ezt a problémát magamon, és sok hasonló helyzetben lévő kliensemmel igazat adok neki.

Ismered a szót, Prokrasztináció?
Annyira nem lényeges, hogy ismerd, és amúgy is meglehetősen bonyolult, nehéz megjegyezni, én Petr Ludwig könyvében olvastam, és  egyből megkönnyebbülést okozott, hogy van az „utált” állapotomra egy ilyen idegen hangzású szó. Ezek szerint nem vagyok egyedül, más is „ilyen defektes”. A krónikus halogatást nevezik így, amikor képtelenek vagyunk magunkat rávenni bizonyos számunkra fontos feladatok elvégzésére. Helyette haszontalan, értelmetlen tevékenységeket végzünk, sorozatot nézünk, facebookozunk, eszünk, holott nem vagyunk éhesek, kényszeres takarításba kezdünk…stb.
Végül aztán erős lelkiismeret-furdalás vesz erőt rajtunk, önostorozzuk magunkat, ami aztán annyira elgyengít, hogy még kevésbé vagyunk képesek a céljainkra fókuszálni.

Én a halogatók négy típusával találkoztam a munkám során. Az első típus, az adrenalinfüggő. Ők azok, akik végül megcsinálnak mindent, de mindig az utolsó pillanatra hagyva. Náluk a halogatás hatására adrenalin szabadul fel, aminek köszönhetően lényegesen hatékonyabban oldják meg a feladatot. Az ebbe a típusba tartozó halogatók gyerekként jellemzően feszült légkörben éltek, sok dráma között, ezért felnőttként is a hasonló helyzeteket keresik. Náluk két irányba haladunk a gyógyulás során. Egyrészt kioldjuk a halogatás miatt érzett bűntudatukat. Vagyis elérjük, hogy halogatás után ne érezzék magukat rosszul, inkább képesek legyenek elfogadni a saját működésmódjukat. És megtanítom nekik a kiteljesedett, fókuszált életmódot, ami abban támogatja őket, hogy problémák és drámák helyett a proaktív életmód lássa el a szervezetüket megfelelő adrenalinnal.

A második típusba tartozó halogatók szabályosan rettegnek attól, hogy hibáznak, ezért szinte képtelenek döntéseket hozni. Ők azért halogatnak, hogy elkerüljék a hibázást, a felelősségre vonást, a döntést, vagyis megvárják, amíg úgy alakul a helyzet, hogy kész tényekkel találják szembe magukat. A halogatás ebben az esetben egy elkerülő magatartás, amivel a felelősségvállalást, az elköteleződést kerülik el.
Náluk elsősorban a bűntudat oldására van szükség, annak a gyakran tudattalan programnak a kioldására, hogy hibázni rossz, a hibának súlyos következményei lesznek. Ez a program természetesen gyerekkorban rögzült, és teljesen életellenes. Az élet ugyanis vagy fejlődik vagy meghal, fejlődés viszont nincs hiba nélkül. Hibázni tehát nemhogy nem bűn, hanem kifejezetten szükséges.

A halogatók harmadik típusa azért odázza el a feladatait, mert tudattalanul kevésnek érzi magát azokhoz. Az a mély meggyőződés él benne, hogy ő nem elég jó, nem képes rá, egyszerűen retteg a kudarctól. A sikerorientált emberekkel szemben ő kudarckerülő, és arra optimalizálja az életét, hogy a lehető legkevesebb kudarcnak tegye ki magát. Rendkívül gyenge az önértékelése, ezért nem engedhet meg magának egyetlen kudarcot sem. Az ő helyzetében különösen tragikus az, hogy a halogatással éppen a kudarc lehetőségét növeli, és az önértékelését közvetlen módon rontja.
Ebben a helyzetben az „apró lépések, apró sikerek” stratégiát alkalmazom, valamint a kudarchoz kapcsolódó rossz érzéseket oldom. Mindkettő abban segít, hogy növeljük az önértékelését, és sikerélményekkel erősítsük az önbizalmát.

A halogatók negyedik típusát én „elveszett léleknek” hívom. Ők azok, akiket annyira bedarált a hétköznapi élet, hogy valójában ki sem látnak a hétköznapi problémák, feladatok rengetegéből. Minden egyes napjuk a feladatokról, kötelességekről szól, ezernyi olyan dolgot tesznek meg, ami fikarcnyi örömet sem jelent a számukra, így mire a sor végére érnek (ahova magukat sorolták), már sem energiájuk nincs, sem ötletük, hogy mit kezdjenek a saját életükkel. Náluk elsősorban a megfelelési kényszer oldása segít, illetve az élet-mátrix feltárása.

Amint látod, sokan, sokféle okból halogatunk, szóval nem vagy egyedül, és nem is vagy lusta. A halogatásod valójában egy jelzés, arra hívja fel a figyelmedet, hogy valami gyógyulásra vár benned. Az én tapasztalatom az, hogy amint a gátló érzéseket kioldottuk, a hibás viselkedésmintát megszűntettük, és kibontakozik előtted a benned rejlő lehetőségek csodája, a halogatás egyszerűen megszűnik.