Olykor engedélyezek magamnak egy kis  nosztalgiázást. Ilyenkor visszagondolok a nyári szünidőkre, amit kisfiúként vidéken töltöttem, a dédnagymamámnál. Minden reggel ugyanaz volt a reggeli, a csésze mindig pontosan ugyanott állt az asztalon. Nem volt számítógép és okostelefon, csak egy régi feketefehér televízió. Minden nap ugyanaz történt, csak a mai élettempónkhoz viszonyítva jóval lassabban. Mindenki ismert mindenkit, mindenre volt idő. Ezek a nyári napok olyanok voltak gyermeki lelkemnek, mint a nektár.

Szívesen élek itt, és ebben a korban. Ám egyúttal felteszem magamnak a kérdést, vajon sikerülni fog-e újra lelassítanunk a világ mókuskerekét, s ha igen, hogyan. Látom, hogy sok ismerősöm és kliensem teljesítőképességének a határán áll, amikor igyekszik feldolgozni a napi szinten rázúduló ingereket. Ez nem jó, és sok szenvedést okoz minden érintettnek. És vajon azoknál, akik látszólag legalább féligmeddig kezükben tartják az életüket, nem merül-e fel a kérdés esténként, amikor holtfáradtan dőlnek be az ágyba: „Tulajdonképp hol voltam én ma?”

Életünk a lehetőségek lélegzetelállító spektrumát kínálja. Folyamatosan zúdulnak ránk a feldolgozásra váró információk. Aki nem tartja tudatosan a fókuszt, összeomlik. Egyáltalán nem tartom jónak a „régen minden jobb volt” romantikázást. Azt akartuk, hogy minden épp így alakuljon, különben minden másképp lenne. Mégis jó lenne, ha mi, emberek gyakrabban állnánk meg és tennénk fel magunknak bátran a kérdést: „Mit csinálok épp most? Mi az, amit igazán, teljes szívvel akarok?” Évekkel ezelőtt olvastam egy becslést arról, hogy kollektív szinten munkaidőnk megdöbbentően jelentős részében szolgálunk olyan rendszereket, amelyekre tulajdonképp nincs szükségünk. Tevékenységeinkkel egy szörnyet hoztunk létre – ami most bennünket fal fel. Valaminek meg kell változnia, és valami meg fog változni. Vagy a mi segítségünkkel, vagy egy összeomlás által. Hogy ez lehetőség szerint szelíden történjen meg, sok-sok olyan emberre van szükség, aki nem másokra vár, hanem vállalva magáért a felelősséget, visszaveszi az irányítást a saját élete felett. Ha komolyan veszed önmagad szeretetét, vedd vissza az irányítást a saját életed felett. Ne hagyd, hogy a tömeg hipnotizáló ereje beszippantson, és ne dőlj be annak a belső hajcsárnak, aki azt súgja a füledbe: „Kell, kell, kell!” Legkésőbb, amikor összeomlasz, rájössz majd: Nem kell.

Gyakran figyelem meg a klienseimnél, hogy bár sürgősen változásra lenne szükségük, semmin nem változtatnak. Egyszerűen nem tudják, hol kezdjenek neki. Az életük olyan, mint egy rendetlen szoba, és olyan bonyolultnak és kaotikusnak tűnik, hogy azt gondolják: „Ez sose fog sikerülni.” Felvesznek tehát egy szemellenzőt és rohannak tovább, míg minden össze nem omlik. Miközben a megoldás egészen egyszerű: kezdd el! Szerezd vissza ma a hatalmat a saját életed felett! Kezdd el kicsiben! Kezdd egy perccel, amit tudatosabban és ellazultabban töltesz, mint ahogy megszoktad. Túlságosan egyszerűen hangzik? Viszont megvalósítható. És akár hiszed, akár nem, ez az egy perc mindent megváltoztathat. Kóstolót kapsz abból, hogy milyen lehet az élet akkor, ha valaki otthon van nálad. Hatvan másodpercnyi teljesség megsejteti veled, milyen lehet az, amikor élsz, és nem csak hagyod megtörténni az életet. Ehhez nem is kell megállnod. Tedd egyszerűen azt, amiben benne vagy, csak éppenséggel nagyon tudatosan.
Gyalog jársz munkába? Akkor sétálj ma egy percig olyan éberséggel, mintha a dzsungelben járnál és bármelyik percben rád ugorhatna egy tigris. Vagy képzeld azt, hogy ebben a hatvan másodpercben valami nagy-nagy szerencse ér. És ez még csak nem is hazugság. Amikor valóban tudatos vagy önmagaddal kapcsolatban, a lábujjaktól a fejtetődig, nagyszerű lehetőségek és felismerések nyilvánulnak meg körülötted mindenütt. Amikor automata vezérlésre kapcsolsz, elszalasztod ezeket. Ízleld a valóságot egy percen keresztül olyan intenzíven, mintha ez lenne az utolsó perced.
Lehet, hogy nincs is szükséged terápiára vagy kezelésre, sem antidepresszánsra. Lehet, hogy egyszerűen a fesztelen lelassulások pillanatai hiányoznak, melyekben rendszered rendeződhet és újratervezhet.

Egy szufi közmondás szerint: „Isten minden embernek meghatározott számú lélegzetvételt ajándékozott. Az, hogy te hogyan éled meg a rád jutó részt, rajtad áll.” Mi lenne, ha – az önszeretet jeleként – elhatároznád, hogy minden nap egy percig szelíden, mélyen és élvezettel lélegzel? Sokan már csak fejben élik meg a dolgokat, amiket tesznek, és amik körülöttük történnek. Egy beszélgetést, étkezést, sőt még egy olyan intenzív dolgot is, mint a szeretkezés, már csak mentális szinten észlelünk, ahelyett, hogy teljességgel átadnánk magunkat a pillanatnak. Ez bizony kár. Mert így elszalasztjuk annak a lehetőségét, hogy a testünkbe és az érzelmeinkhez is megérkezhessen az, ami az elménket foglalkoztatja.

Forrás: Veit Lindau: Fogadj örök hűséget magadnak. A kiadó engedélyével. A könyvből további részleteket itt találsz.

Miután 20 éve foglalkozom a siker témájával, itt az ideje, hogy a sikertelenségről írjak. Ezek a sorok azokhoz szólnak, akik azt érzik, „nekik semmi nem sikerül”, „örök vesztesek”, „nincs szerencséjük”, „lúzerek”. Hozzád szólok, ha azt érzed, neked valahogy semmi nem jön össze, miközben mások fele annyi munkával többre jutnak. Azokhoz is szólok, akik keményen megdolgoznak mindenért, és valahogy mégsem érzik azt, hogy egyről a kettőre jutnának. Neked írok, ha azt érzed, elakadtál az életedben, és nem jutsz ötről a hatra.

Nos, a rossz hír, hogy már most is átkozottul sikeres vagy. Átkozottul sikeresen teremted meg az életedben mindazt, amit nem szeretnél. Vagyis valójában azt teremted meg, amit szeretnél, csak nem tudod, hogy azt szeretnéd, amit nem szeretnél. Hogy mi van? Na, jó, kezdjük a gyökereknél, és tegyük tisztába ezt az egészet! Félek, ha még tovább nyaggatlak azzal, hogy milyen sikeres vagy, miközben te azt érzed, mennyire nem, a végén én leszek az, akit sikeresen  kipenderítenek az ablakon.

Ha olvastál valaha is legalább egy önfejlesztő könyvet a siker témájában, akkor tudod, hogy bár mindegyik kicsit másnak tűnik, valójában mindegyik 3 lépésre épít:

1. Fogalmazd meg, mi a célod, amit meg akarsz valósítani, és koncentrálj arra, míg el nem éred!
2. Készíts egy cselekvési tervet, hogyan fogod megvalósítani a célodat!
3. Valósítsd meg a tervedet, tegyél meg érte minden áldott nap egy-egy lépést!

Tulajdonképpen egyszerű, logikus, nem? Az, csak ha ez működne, nagyjából tele kellene legyen a világ boldog, elégedett emberekkel, nem?
Persze tudom, hogy vannak, akik annyira nem is tudják, mit akarnak, pláne nincs kitartásuk, hogy elegendő ideig – értsd, amíg meg nem valósul – arra fókuszáljanak.  Aztán vannak, akiknek nincs túl sok elképzelésük, hogy hogyan tudnák az adott célt megvalósítani, leginkább azt hiszik, sehogy. És vannak sokan, akik elhitték, hogy lusták/nincs akaraterejük/nincs elég motivációjuk. Ezeket az akadályokat jól ismerem, és ezek mindegyike képes megakadályozni, hogy elérd a célodat. Ugyanakkor van egy olyan területe ennek a témának, amiről lényegesen kevesebbet hallok, miközben tapasztalatom szerint itt dől el minden.

A siker egyik alapelve, hogy az életed a tökéletes leképeződése a legmélyebb szándékodnak. Megfogalmazom másképp is, mert ez a legfontosabb, amit meg akarok veled osztani: Átkozottul sikeresen valósítod meg a legmélyebb szándékodat. Ha jelenleg épp válságban a házasságod, akkor a legmélyebb szándékod az, hogy kinyírd a házasságodat. Ha a főnök napi szinten cseszi fel az agyadat, akkor a legmélyebb szándékod, hogy napról napra azt érezd, hülyékkel vagy körülvéve. Ha totálisan ki vagy purcanva, mert piócaként szívja a család a véredet, akkor az a legmélyebb szándékod, hogy kihasználva érezd magad.

Ha ezen a ponton nem csaptad le a laptopodat, akkor szeretném ezt alaposabban elmagyarázni. Könnyen lehet ugyanis, hogy hónapok – ha nem évek óta – dolgozol azon, hogy megmentsd a házasságodat, és nem csupán álmodozol erről, hanem valóban igyekszel. Akkor most hogy jövök én ahhoz, hogy azt állítsam, éppen átkozottul sikeresen nyírod ki a legfontosabb kapcsolatodat?
Bizonyára hallottál már a tudatalattiról. Nem akarok ebbe túl mélyen belemenni – tengernyi irodalma van, az írás végén megosztok párat. Most legyen elég annyi, hogy a tudatalattid tele van a gyerekkorodban megkérdőjelezés nélkül elhitt meggyőződésekkel, amikre legtöbbször nem vagy tudatos, ám tökéletesen igaznak hiszed őket. Ha nem vizsgálod felül ezeket a programokat, és nem írod át azokat, amelyek gátolnak, akkor nagyjából egy a millióhoz az esélye annak, hogy egy a tudattalan meggyőződéseddel ellentétes célt pusztán az akaraterődet használva elérj. A házassági krízis példájánál maradva, ha a tudattalan meggyőződésed az, hogy „a férfiakban nem lehet megbízni”, akkor hiába próbálod a házasságodat megmenteni, mivel a tudattalan szándékod az, hogy bebizonyítsd, hogy a „férfiakban nem lehet megbízni”. A tudattalanod, ami nem mellesleg milliószor erőteljesebb hatással bír az életedre tehát éppen az ellenkező irányba igyekszik kormányozni a dolgokat.
És hogyan kerül be egy ilyen program a tudatalattiba? Mondjuk úgy, hogy apukád megcsalta anyukádat, aki aztán gyakran mondogatta, hogy a „férfiakban nem lehet megbízni.” Ennyi elég is.
A sikertelenséged gyökere tehát az, hogy létezik egy tudatos szándékod – szeretnél egy harmonikus házasságot, gyereket, jó munkát, elegendő pénzt, jó fej főnököt, békés hétköznapokat -, miközben tudattalan programok futnak benned, amelyek éppen az ellenkezőjéről szólnak. Márpedig a tudattalan szándék egymilliószor erősebb, mint a tudatos. Vagyis már most is átkozottul sikeresen valósítod meg a tudattalan szándékaidat, csak meglehet, hogy azok egyáltalán nincsenek átfedésbe a tudatos vágyaiddal, céljaiddal. Így könnyen előfordulhat, hogy nem sikerül áldott állapotba kerülnöd, hiába az öt lombik, mert tudattalanul félsz a gyermekvállalástól. Vagy minden áldott nap harcolnod kell a munkahelyeden, pedig te együttműködni szeretnél, csak éppen nem tudsz a „harc az élet” nevű programról, amit mondjuk anya táplált beléd kiskorodban. 
Ha meg akarod érteni, miért olyan az életed, amilyen, és főképp, ha szeretnél azon változtatni, akkor szerencsés itt kezdened, a gyökereknél. A tudattalan szándékaid feltárásánál, és azok átírásánál. Ezzel ugyanis

• elkerülheted, hogy újra és újra ugyanabba a „nem szeretem” helyzetbe kerülj,
• gondoskodhatsz róla, hogy végre a céljaid megvalósításában legyél sikeres, az életed szabotálása helyett, és
• megkönyítheted a céljaid megvalósítását.

A számodra fontos célokat megvalósítani úgy, hogy közben tudattalanul éppen hogy egy azzal ellentétes irányba törekszel éppen annyira megerőltető és hiábavaló, mintha a két emeletes hajón az alsó szint evezősei ellenkező irányba eveznének, mint a felső szint evezősei.

Van a Think Big Evolution kurzusban egy gyakorlat, ami éppen ezeknek a tudattalan meggyőződéseknek a feltárását szolgálja. A legutóbbi közös kurzust végezve előtúrtam az első alkalommal (2010-ben) leírt válaszaimat. 10 év távlatából visszatekintve letaglózó volt, az akkori életem és az akkor feltárt meggyőződések megdöbbentő átfedése. Nemrég egy kliensem hasonló módon ledöbbent, amikor egy év elteltével már rég elfelejtve az akkori válaszait most újra megcsinálta ezt a gyakorlatot. Az akkori, erősen negatív mondatai számos esetben döbbenetesen pozitívabbra változtak, maga sem hitte, hogy ekkora változást okozott a befektetett önismereti munkája.
Ezek a tudattalan szándékok tehát bár rendszerint gyerekkorban rögzültek és tudattalanok, mégis feltárhatóak és legfőképpen átírhatóak. Ami szükségszerűen azt fogja okozni, hogy az életed megváltozik. Mégpedig gyökerestül.

Alex Loyd: Szeretetkód

Joe Dispenza: Engedd el önmagad, és válj új emberré!

Gary Zukav: A lélek lakhelye

Dr. Bruce Lipton: Tudat a belső teremtő

Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata

Valószínűleg számos alkalommal hallottad már a mondatot: „Ne légy áldozat!” Talán nem is létezik olyan önfejlesztő könyv, ami ne szentelne legalább egy fejezetet az áldozatiság témájának. Biztos vagyok benne, hogy te is elhatároztad már számtalanszor, hogy nem leszel áldozat, leveszed ezt az életedet megnehezítő szemüveget, és többé nem engeded, hogy áldozatként beszélj, érezz, cselekedj. Ez az írás akkor lesz érdekes a számodra, ha meghoztad a döntést, hogy többé nem akarsz „szegény én”-ként élni, mégis azt érzed, minden erőfeszítésed ellenére újra és újra azzal kell szembesülnöd, hogy az áldozat szerepébe teszed magad, és úrrá lesz rajtad az önsajnálat . Ebben az írásban hozzád szólok,  aki elhatároztad, hogy többé nem vagy hajlandó szenvedni, és azt keresed, hogyan tudod ezt megvalósítani.

Sok éve foglalkozom az önszeretet témáján belül az áldozatisággal, mind a magam életében tapasztalva, mind a mentoráltjaimat kísérve az önfelfedezésben. Tapasztalataim szerint van 3 meghatározó lépés, amik megtétele az út az áldozatiságból a cselekvőbe, teremtőbe. Az alábbiakban ezt a 3 lépést mutatom be.

1. Lépés: Tudatosítom
Az első lépés természetesen az, hogy tudatosítod magadban, hogy mely helyzetekben jelenik meg az áldozati éned. Attól függően, hogy mekkora tudatosságra tettél szert ebben a témában, számos trükkös módon tudod az áldozatatot játszani. Mindegy, hogy a gyerekkorodat okolod, a szüleidet, a koronavírust, az embereket, akik mégis kimennek az utcára vagy akár a saját lustaságodat, halogatásodat, valójában áldozatként tekintesz magadra. Ezzel pedig azt üzened magadnak: „nem tehetsz semmit.” Az első lépés tehát, hogy feltárd, te hol és hogyan csinálod, hol vannak azok az életterületek, kihívások, kapcsolatok, ahol meghozhatod a döntést, hogy ezentúl 100 %-ban vállalod a felelősséget. És feltárod azt, hogy milyen kifogásokat használsz a felelősség alóli kibújásra.
Érdemes tudnod, hogy ez egy hosszú folyamat, és ha 30-40-50 éve áldozatként reagálsz a veled történő eseményekre, akkor nem lesz elég egy AHA-élmény hogy felhagyj ezzel. Én azt tapasztaltam, hogy minél előrébb haladok az önismeretben, annál ügyesebben tükrözöm ki magam, így manapság is előfordul, hogy mögénézve egy-egy érzésemnek, viselkedésemnek felfedezem az áldozatiságot. Egy-egy ilyen felfedezés esetén nem érdemes emiatt kárhoztatnod, pláne bántanod magad, mivel ezzel éppen azt erősíted, amit elengedni szeretnél. A legjobb, ha megértően fordulsz magad felé, és időt adsz magadnak a változásra.

2. Lépés: Megértem
Gyakran dolgozom olyanokkal, akik az első lépést már megtették. S bár újra és újra képesek meglepni magukat, a legtöbbször pontosan látják, amikor áldozatként éreznek, viselkednek. Olykor az az érzés jelenik meg bennük, hogy hiába döntötték el, hogy nem csinálják tovább, valahogy képtelenek máshogy cselekedni. Ilyenkor sokat segít, amikor felteszem nekik a kérdést: „Mi ebből a hasznod neked?” Elsőre meglepően hangzik ez, hiszen mi hasznom lehet valamiből, aminek minden szenvedésemet köszönhetem? Ugyanakkor semmit nem csinálunk belső, rejtett haszon nélkül. Ha semmi jó nem lenne benne, egyszerűen nem csinálnánk. Egy ilyen belső haszonról korábban írtam itt. 
Kétségtelenül kényelmes módja az energiaszerzésnek, ha „szegény én” vagyok.  Az is az áldozatiság mellett szól, hogy nem kell felelősséget vállalnom. Ha mások áldozata vagyok, akkor lehet másokat hibáztatni, így elkerülöm az esetleges hibázás miatti bűntudatot. Ezeken felül is érdemes a „mi a hasznom ebből” kérdését újra és újra feltenned magadnak, biztos lehetsz benne, hogy igazán értékes válaszokra fogsz bukkanni. Lehet, hogy állandóan mások körül ugrász, kiszolgálsz másokat, akik talán ki is használnak. Ha a mélyére ásol ennek az érzésnek, felfedezheted egy részedet, aki retteg attól, hogy ő nem elég fontos.  Lehet, hogy folyamatosan méltatlan társat választasz magadnak. Könnyen lehet, hogy a gyenge önbizalmadnak jót tesz, hogy „bezzeg te mennyivel jobb vagy nála”.  Talán újra és újra nős férfiakkal keveredsz viszonyba. Remek lehetőség ez arra, hogy legyen is meg nem is párkapcsolatod, elkerülve ezzel a legnagyobb félelmedet, az elköteleződést. Bármi is a te sajátságos törtneted, egészen biztos lehetsz benne, hogy a felszíni szenvedés mélyén valamilyen rejtett haszonra találsz.

3. Lépés: Elengedem
Ez az a pont, ahol „elválik az ocsú a búzától”. Legtöbben arra számítanak, hogy miután felismerték és tudatosították az áldozatiságot, miután megértették, miért csinálták, megtettek minden szükséges lépést, és akkor ettől kezdve megváltozik az életük, minden úgy alakul, ahogyan elképzelik. A körülmények attól kezdve kedvezőek, támogatóak lesznek, hiszen megérdemlik. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.
Egyrészt fontos tudatosítanod, hogy az „élet nem habostorta”. Nem arról szól, hogy körülötted forogjon minden, hogy minden akkor és úgy alakuljon, ahogyan te azt kigondoltad magadnak. Rém könnyű nem áldozatként megélni az életet, amikor minden a legjobban alakul. Az élet mindig dobál jót és rosszat, könnyed pillanatokat és nehézségeket, a művészet abban áll, hogy te egyformán igent mondasz mindenre, mert tudod, hogy minden érted van, és mindent tekinthetsz lehetőségnek, támogatásnak. 
Másrészt a gyógyulás mindig akkor következik be, amikor ugyanaz megtörténik veled, ám te új módon – többé nem áldozatból – reagálsz. Ha te az az ember vagy, akit rendszerint megcsalnak, akkor a gyógyuláshoz arra van szükség, hogy megismétlődjön a „megcsalás”, ami során te felismered, hogy ez valójában nem arról szól, hogy te nem vagy elég jó, csupán a másik ezt az utat találta a saját problémájának megoldására. Az elengedéshez tehát szükséged van arra, hogy a retteget sztorid megismétlődjön, amire te új – többé már nem az áldozatiságból született –  választ adj.

Ha komolyan veszed a döntésedet, hogy többé nem leszel áldozat, ha elegendő időt hagysz magadnak a változásra, és kitartóan megteszed ezt a 3 lépést újra és újra, akkor az életed szép lassan átalakul: áldozatból cselekvő leszel. És többé nem ugyanazokat az önsorsrontó köröket futod, hanem megteremted azt az életed, amire mindig is vágytál.

Néhány éve egy asztrológus ezt írta rólam: „A folyamatos átalakulás, érzelmi-fizikai- anyagi és mindenféle életaspektusban történő transzformáció a fő motívumod. Kizökkentéshez vagy szokva, és lételemed a nagy amplitúdó akár cselekvésben, akár érzelmekben.” Egyszerűbben én úgy fogalmazom meg, lételemem a krízis. Írtam is róla itt meg itt.
Lehet, hogy most azt kérdezed, mégis mi lehet jó a krízisben. Ebben az írásban megfogalmazom, én milyen lehetőségeket látok a krízis időszakaiban.

1. Kizökkent
Az egyik legnagyobb ajándéka a krízisnek, hogy kizökkent a megszokottból. Ez elsőre talán nem tűnik ajándéknak, hiszen kényelmes a megszokottban élni, a komfortzóna nagy előnye, hogy ismerjük, tudjuk, mire számíthatunk, gyakorlatilag rutinból megoldjuk. Ez így van, ám éppen ennek a kényelemnek van nagy ára az életünkben. A napjaink rutinból telnek, minden nap közel ugyanazt gondoljuk, érezzük, tesszük, legtöbbször annyira elveszve a hétköznapi kihívások megoldásában, hogy nem jutunk hozzá, hogy megálljunk egy pillanatra, és elgondolkozzunk, vajon azt az életet éljük-e, amit szeretnénk. Nap mint nap tolva életünk szekerét nem könnyű megállni, és megkérdőjelezni az irányt. Így könnyen lehet, hogy megszokásból teszünk dolgokat, amik már talán nem is tesznek jót nekünk. Az életedben megjelenő krízis mindenkor egy jelzés is a számodra: állj meg, gondold végig, kérdőjelezd meg, és ha szükséges alakítsd át. A kizökkentés, amit a krízisnek köszönhetsz megadja neked a lehetőséget, hogy az életedet átgondolva korrigálj, hogy a legtöbbet hozhasd ki az életedből. Érdemes tehát a krízis idejét tudatosan megélned, és a kizökkentést lelassuláshoz, átgondoláshoz használnod.

 2. Megmutat
Az önismereti táborunkban  jellemzően nagy felismerésekhez juttatjuk a résztvevőket, miközben semmi különlegeset nem teszünk.  Egyszerű hétköznapi tevékenységeket használunk arra, hogy felfedezzük legrejtettebb mozgatórugóinkat, dinamikáinkat. Hogyan tudjuk ezt elérni? Nos azzal, hogy a résztvevőket kizökkentjük, kiszámíthatatlan helyzetbe hozzuk, kevés információval látjuk el. Amikor a megszokottól eltérő helyzetben találod magad, amikor elveszíted a kontrollt, nem tudod, mire számíts a következő pillanatban, akkor zsigeri módon reagálsz, vagyis váratlan helyzetben kiesel a megszokott szerepeidből, kibillensz a szokásos álarcaidból, így ha jól figyelsz, rengeteg dolgot tudsz meg magadról. A krízis remek lehetőség a számodra, hogy megfigyeld az azonnali reakcióidat, és feltedd magadnak a kérdést: „Oké, és mit árul ez el rólam?”

3. Lehetőséget ad
15 éve foglalkozom mentorálással, több száz embert kísértem mostanáig a változás útján. Azt tapasztalom, hogy a változás egyik legnagyobb akadálya a megszokás.
Előfordult már veled, hogy valami apróságot megváltoztattál a lakásodban? Mondjuk egy faliórát áttettél az egyik helyről a másikra, vagy picit átrendezted a konyhában az evőeszközöket. Ilyen esetben érdekes megfigyelni, hogy milyen sokáig a régi helyen keresed mondjuk az órát. Lehet, hogy hónapokkal a változás után még mindig a régi falra pillantasz, amikor megnéznéd az időt. Ez azért van, mert életünk egy igen jelentős részét ( a szakértők szerint 95%-át) úgynevezett automata üzemmódban éljük. Nem is gondolkozva, fejben akár teljesen máshol járva tesszük a hétköznapi dolgainkat. Ez azért jó, mert ezzel az agyunk – mint a testünk legnagyobb energiafelhasználója – rengeteg energiát spórol meg. Ez tehát rendkívül kényelmes, ugyanakkor ennek a kényelemnek ára van. Többek között az, hogy amikor a rossz szokásaidat le akarod cserélni jóra, meg kell küzdened a megszokás kényelmével.
Amikor hirtelen egyik napról a másikra leáll az élet – és nem csupán a te személyes életed, szinte az egész világ – akkor remek lehetőséget kapsz az élettől, hogy megállj egy pillanatra, és átgondolod, mi van rendben az életedben, mi az amin változtatni akarsz. Olyan ez, mint amikor új lakásba költözöl, és így lehetőséget kapsz arra, hogy minden tárgyadat a kezedbe vedd, leporold, átgondold, szükséged van-e rá, és megtaláld az új lakásban a számodra lehető legjobb helyet. Az elmúlt hetekben gyakorlatilag a szemünk előtt zajlott egy rakás dolog átértékelődése. Rendkívüli lehetőséget kaptunk, hogy felismerjük, mi az, ami számunkra valóban fontos, és mi az, amiről csak azt hittük, hogy fontos.

4. Megszépít
Most azt hiszed viccelek,  pedig nem. A munkám során nem egyszer komoly krízisben lévő emberek jönnek hozzám, és együtt megyünk végig olykor a legfájdalmasabb, legnehezebb időszakukon. Az első jel, amiből tudom, hogy már kifelé megyünk a sötétségből az arcuk. Egyszer csak eljön a nap, amikor rájuk nézek, ahogyan ülnek velem szemben, feltárják előttem a nehézségeiket, és én meglátom az arcukon átsugározó fényt. Látom, ahogyan egy újabb réteg páncélt sikerült közösen levennünk, és egyre teljesebben sugárzik rajtuk keresztül a fény. Nincs szebb arc számomra, mint a krízisben kicsiszolt, felfényesedő ember arca.

Lehet, hogy éppen most érdemes megvizsgálnod, hol érdemes korrigálnod az életedben, mi az, ami nem a tied, ami nem szolgál, amit csak azért működtetsz, mert megszoktad, vagy mert félsz a változástól.

Amikor hirtelen krízisbe kerülsz, természetes, ha megijedsz, ha félsz, aggódni kezdesz, esetleg szomorú vagy, akár kétségbeesel. A kezdeti sokk után azonban érdemes a fenti 4 pontot alapul véve élned a krízis nyújtotta lehetőségekkel, hogy a krízis után ne folytasd ott, ahol abbahagytad. Helyette az életedet átértékelve, átgondolva a krízis legnagyobb ajándékaként újjászüless.

Szerző: Veit Lindau és Oros Andi

„Mi az a változás az életedben, ami félelemmel tölt el? Melyik individuális vagy globális krízistől komorulsz el?
Röviddel azelőtt, hogy a csibe kikel, a tojáshéjon belül elviselhetetlen lesz a szűkösség. A még éppen tápláló magzatvíz mérgezővé válik.
Mi lenne, ha a csibe ebben a pillanatban tudna gondolkozni? Lehet, hogy elkezdene kételkedni? Talán küzdene az újjászületés folyamata ellen, ahogyan mi tesszük olykor? Abból, amit ma személyes vagy kollektív, globális krízisként élünk meg, mi az a pillanat, ami a tojáshéj megrepedése előtti pillanat?
Hol éled meg éppen az életedben régi ötleteid fenyegető szűkösségét?
Tényleg eleget tudsz ahhoz, hogy megengedd magadnak a pesszimizmus luxusát?”
(Veit Lindau)

A krízis görög eredetű szó, és a válság mellett fordulatot is jelent.  Mi, emberek, hajlamosak vagyunk félni az életünkben bekövetkező fordulatoktól, elfelejtjük, hogy valaminek a vége mindig valami újnak a kezdete is egyben. Ezért feltett kézzel szenvedjük el a változásokat, a „legrosszabbra készülve”.

Ugyanakkor, ha készek vagyunk beengedni a változást az éltünkbe, a krízis a megújulást hozza el.  Az élet maga a változás. Az univerzumban minden változik, vagy meghal.

Akár globális, akár személyes krízist élünk meg az életünkben, az mindig arról szól, hogy bizonyos dolgok megújulásra, fejlődésre szorulnak. Életünk valamely területén szűkössé vált számunkra a tér, ideje hát, hogy feltörjük tojáshéjunkat és az új lehetőségeket válasszuk.

Természetes, hogy minden új, kiszámíthatatlan, ismeretlen megijeszt. Minden érzelem az ösztönös énünktől jövő üzenet, jelzés. A félelem például jelzi, hogy ismeretlen, kiszámíthatatlan területre értél, légy éber! Ha engeded megjelenni a félelmet, engeded, hogy szabadon áramoljon benned, megajándékoz az összpontosított figyelemmel, az intuícióval. A lényeg, hogy ne fojtsuk el (abból lesz a szorongás, pánik), ne raadjunk bele (aggódás). Csak engedjük magunkban szabadon áramolni, legyünk jelen benne, és figyeljünk az üzenetére.

Életed melyik területén élsz meg krízist? Úgy is kérdezhetem, hol ajándékoz meg az életed a fordulattal, a megújulás lehetőségével?

Kész vagy rá?

A félelem igen aktuális téma manapság, korábban ebben a bejegyzésben írtam róla.  A félelem zsigeri érzés, létfenntartásunk fontos eleme, mindannyian találkozunk vele. Van, akit képes teljesen megbénítani, mások szinte vágyják a félelmet, újra és újra feszegetve saját határaikat. A félelem bezárhat bennünket a már-már fullasztóvá vált langy-meleg komfortzónánkba, és vezethet bennünket a kiteljesedésünk útján. Vajon min múlik, hogy fogvatartónk vagy vezetőnk lesz a félelem?

Hadd kezdjem onnan, hogy mi az érzelem!
Daniel Goleman Érzelmi intelligencia című könyvében ad egy jól használható definíciót: „Az érzelmek lényegében egytől egyig cselekvésre való indítatások, az evolúció által belénk táplált, azonnal bevethető minták.” Ebből a definícióból két dolog biztosan kiderül: Az egyik, hogy az érzelmek belénk táplált biológiai programok, kevés közük van tehát a tudatossághoz, a másik pedig, hogy az érzelem és a cselekvés jó esetben együttjár. Megerősíti ez utóbbit az érzelem latin megfelelőjének (Emocio) jelentése is ami nem más, mint elmozdulás. Az érzelem és a cselekvés tehát együttjárnak. Legalábbis az állatoknál és a gyerekeknél, mert a jól nevelt felnőtteknél ez gyakran már nincs így.

Az érzelmek szerepe az, hogy jelzik azokat az eseményeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és motiválják az irányításukhoz szükséges magatartásokat.
A félelem jelzi, hogy ingoványos, ismeretelen területre tévedtél. Evolúciós üzenete: „üss vagy fuss”. Szerepe az életedben, hogy biztosítsa a védelmedet, óvatosságra intsen, összpontosításra ösztönözzön. Ezért aztán a félelem – legalábbis egy pillanatra – lebénít, hiszen időre van szükségünk, hogy eldöntsük, az adott helyzetben a menekülés vagy a védekezés a legmegfelelőbb reakció.  Jelez számunkra: „Figyelj, vigyázz, légy éber!” A félelemnek tehát fontos szerepe van, félelem nélkül élni lehetetlen, és nem is lenne túl praktikus. A félelem ugyanakkor csupán egy jelzés, az éberségre való felhívás, és nem ok arra, hogy valamit ne tegyünk meg.
Mivel a félelem egy az evolúció által belénk táplált program, ezért érdemes abból kiindulnunk, hogy mindenki fél, amikor ismeretlen területekre téved, amikor – a jelenlegihez hasonló – bizonytalan, tervezhetetlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerül. Ilyen helyzetekben mindenki fél, a félelem egy természetes reakció. Ugyanakkor vannak, akiket teljesen megbénít a félelem, olyanok is akadnak, akik egy életen át egy helyben toporognak, akkor is, ha valójában szenvednek az egykor kényelmes komforzónájukban, mások pedig jól jönnek ki a nehéz helyzetekből, és akár újra és újra kihívások elé állítva magukat folyamatosan változnak, fejlődnek, növekednek. Mivel a félelem mindkét oldalan adott, valami máson kell múlnia, hogy bénultan megrekedek, vagy a félelemmel együtt is képes vagyok cselekedni.  Itt jön be a képbe az, amire én azt mondom, tudni érdemes „jól félni”.
Jól félni azt jelenti, hogy figyelsz a félelem jelzésére, ugyanakkor nem hagyod, hogy megbénítson, vagyis óvatosan, körültekintően, éberen ugyan, de cselekszel. Amikor jelez a félelemed, megállsz egy pillanatra, átgondolod, mire figyelmeztethet a félelmed, és körültekintően cselekszel. Ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, arra van szükséged, hogy az áldozat helyett cselekvő légy. Míg az áldozatok nem vállalják a felelősséget az életükért, sajnálják magukat, haragszanak a körülményekre (vagyis elutasítják azokat), addig a cselekvő ember (Castaneda megfogalmazásában a Harcos) önsajnálat helyett lehetőségeket keres, mások hibáztatása helyett felelősséget vállal, elfogadja a körülményeket, és abból igyekszik kihozni a legtöbbet. Az áldozat úgy hiszi, nincs választása, ezért tehetetlennek érzi magát, és bénulttá válik. A cselekvő tudja, hogy minden helyzetben van választása, ez pedig megadja neki a cselekvéshez szükséges energiát. Az áldozat a körülményekben gátakat, akadályokat, ellenséget lát, a cselekvő számára a körülmény nem más, mint a szél, ami jól befogva a vitorlájába hajtóerővé szelidül. Míg az áldozatnál a félelemből bénultság, aggódás, szorongás lesz, a cselekvőnél belső erő.
Ha azt érzed, megbénít a félelem,  képtelen vagy bármi mással foglalkozni, akkor érdemes megfigyelned a belső (gondolatok) és a külső (beszélgetések) kommunikációdat. Egészen biztos lehetsz benne, hogy a kommunikációd az áldozattudatosság jeleit mutatja majd. Mindaddig, amíg áldozatként tekintesz magadra, erőtlennek, tehetetlennek érzed magad, gátakat akadályokat látsz csak meg, és hiányozni fog a cselekvéshez szükséges erő.  Ha képes vagy az áldozat helyett cselekvő teremtőként tekinteni magadra és a helyzetre, a félelem átalakul cselekvőerővé, és egy teljesebb, kiteljesedettebb élet irányába mozdulsz.

Az elmúlt hetekben egyre láthatóbbá vált számomra, ahogyan két táborra szakadtunk. Az egyik oldal majd kicsattan a boldogságtól, „csodás időket élünk, most történik, amiért annyit imádkoztunk”, a másik oldal retteg, pánikol, dühös az emberekre, hogy miért vannak még mindig az utcán. És persze egyik oldalon is másik oldalon is vannak a haragosok, akiknek elegük van. Kinek abból, hogy mire ez a nagy hisztéria, a pánikra semmi ok, a félelem amúgy is gyengíti az immunrendszert,  kinek meg meggyőződése, hogy „az optimisták nem igaz, hogy nem félnek”, „miért kell elfojtani”, „ne hazudjatok már”, különben is „az óvatlanságotokkal öltök meg minket”.
Egyik tábornak is megvan a maga igaza, és a másiknak is, most akkor mi tévők legyünk, féljünk vagy nem? Ezekben a soha nem volt időkben vajon jogunk van-e félni, és jogunk van-e optimistának lenni?

Hadd kezdjem egy kitérővel, nézzük meg ezt a „elegem van” indulatot. Az indulat mindig fontos jel, ahol indulat van benned, ott elfojtás van benned, érdemes tehát megnézni, mit rejtegetsz akár magad előtt is.
Az indulat – a tükör törvényei szerint – felhívja a figyelmedet a saját árnyékodra. Talán eleged van az optimistákból, mert te magad éppen az optimizmust, a helyzet pozitív aspektusait nem vagy hajlandó meglátni, zavar ezért, amikor a másikban felnagyítva látod.  Az is lehet, hogy te magad utasítod el magadban azt a részedet, aki fél, amit aztán kivetítesz másokra, és úgy érzed, te a te negatív érzéseiddel nem lehetsz jelen.
És ugyanez pepitában, a „csodálatos időket élünk” hívőnek érdemes megvizsgálnia, ő ad-e teret az életében a félelemnek, a kétségeknek. És el tudja-e magában fogadni a félelem hangját, vagy gyorsan „töröl, töröl,töröl” gombot nyom, félve a félelem káros hatásaitól?
Akár egyik oldalon állsz, akár a másikon, meg tudod engedni magadnak éppúgy, mint másoknak, hogy ott legyenek, ahol vannak, azt érezzék, amit éreznek, kezeljék a helyzetet, ahogyan tudják? Senki nem volt még csak hasonló helyzetben sem, megengedhetjük magunknak, hogy úgy próbáljuk túlélni, ahogy mi tudjuk túlélni? Vajon van AZ igazság? Vajon van bárki, aki bizton tudhatja, hogy X. vagy Z. életében ez az időszak a tragédiát hozza el, vagy az Aranykort? Mi lenne, ha nem kérnénk számon a másikon a viselkedését, helyette kíváncsian figyelnénk, ki mivel próbálkozik, mi mivel próbálkozunk, mi tesz jót nekünk, és mi nem? Nem lenne itt az ideje felelősséget vállalnunk a saját érzéseinkért, ahelyett, hogy másokat okolnánk azért, amit érzünk? Ha félsz, félj, természetes ebben a helyzetben. Ha optimista vagy, legyél optimista, a pozitív elvárás egy rendkívül jó stratégia a nehéz időkben. És ha hullámzol a kettő között, az is oké, természetes, és rendben van. Csak ne hidd el azt, hogy van jó és rossz, és pont te vagy az, aki megszabhatod, kinek mit kellene éreznie. Ha a mások visekedésének ilyen-olyan megítélése helyett megfigyeled, mi hogyan hat rád, mérhetetlen izgalmas felismerésekre teszel szert önmagadat illetően, és még az is lehet, hogy abban a pillanatban megváltozol, amint megengedted magadnak azt, hogy úgy érezz, ahogyan éppen érzel.

Ha tehát félni is oké és nem félni is oké, akkor most mit érdemes tennem?

1. Felhagyhatsz azzal, hogy megítélsz másokat. Ez a helyzet a napnál világosabbá tette, hogy egymásra vagyunk utalva, egy szövet részei vagyunk. Lehetsz nyitott másokra, és megengedheted magadnak, hogy úgy éld meg ezt a helyzetet, ahogy az a te igazad. A végén a legértékesebb számodra mégis csak az lesz, hogy milyen tapasztalatra tettél te magad szert, mit ismertél fel te magadról. A másokkal való foglalkozás helyett önmagadra figyelni valószínűleg hasznosabb lesz.

2. Lehetsz önmagad. Az „azok” felé érzett indulatainkat jellemzően az korbácsolja fel, hogy nem merünk önmaguk lenni. Főleg az ilyen kiszámíthatatlan helyzetben szeretnénk valahova tartozni, valakihez idomulni, és ha az onnan érkező impulzus nincs összhangban a mi belső érzéseinkkel, akkor feszültek leszünk. Ha képes vagy elfogadni azt, amit érzel, akkor nem fog zavarni az, hogy más máshogy érez.

3. Lehetsz konstruktív. A pozitív gondolkodás és a negatív gondolkodás között  van egy terület, ami tapasztalatom szerint igen hasznos hozzáállás. Ez pedig a konstruktív gondolkodás. Hadd magyarázzam el egy példán keresztül! Ha negatívan gondolkozol, és megjelenik benned a félelem a vírustól, akkor totál magával fog ragadni, semmi másra nem tudsz gondolni, rosszabbnál rosszabb verziók peregnek a szemed előtt, rettegsz, bezárkózol, a végre készülsz, és végül könnyen aktív szorongásba csap át a félelmed, talán aludni sem fogsz tudni.
Ha pozitívan gondolkozol, akkor amint megjelenik a félelem benned, benyomod a „töröl, töröl, töröl” gombot,  „meggyőzöd” magad, hogy ez hülyeség, nincs itt semmi baj, ez csak egy hiszti, de te nem dőlsz be. Akár egyiket teszed, akár a másikat, valójában a valóság egy részét lehasítod. Olyan helyzet ugyanis sosincs, ami csak jó vagy csak rossz, csak pozitív aspektusai vannak vagy csak negatívak. Konstruktív gondokodás esetén nyitott vagy erre is, és nyitott vagy arra is. A példánknál maradva teret adsz magadban a félelemnek, és nyitott vagy rá, meghallod, mit akar mondani, ugyanakkor nem rendelődsz alá a szavának,  a megoldást keresed. Félsz attól, hogy nem lesz munkád? Jogos ez? Naná, hogy jogos. Segít ezen a helyzeten valamit a pánik? Biztosan nem, mivel pánik során beszűkül a gondolkodásunk, és a lehetőségek helyett csak korlátokat látunk. Ha helyette továbbgondolod, oké, mi lehet a legrosszabb, ami történhet, milyen cselekvési tervet tudok kidolgozni a legrosszabb helyzetre, akkor megnyugszol, és ráadásul a lehetőségekre, megoldásra fókuszálva lehetőségeket és megoldásokat fogsz találni. A félelem, a harag csak jelzések, cselekvésre ösztönző erők, néhány percig tartanak, ha veszed a jelzést, és teszed, amire hívnak. Ugyanakkor elnyomva, vagy alámerülve bennünk tartós állapottá teszed őket, így lesz a félelemből szorongás, aggódás, a haragból pedig indulat. Egyik sem szükségszerű, mindkettőt te magad állítod elő, és mindkettővel teremtesz. Éppen azt, amit nem szeretnél.

Végül egy zárógondolat
A rendkívüli helyzetek ajándéka, hogy kristálytisztán megmutatja a legbensőbb érzelmi állapotunkat. A legbensőbb érzelmi állapodot pedig a valóságod teremtője. Ha most visszanézel az elmúlt hetekre, megfigyelheted, melyik érzelemben tartózkodtál sokat. A félelem kerített hatalmába, a harag, a kíváncsiság, a bizakodás? Melyik érzelem marad egy jezés, melyiknek hallod meg az üzenetét, és melyikből válik tartós érzelmi állapot, megteremtve ezzel azt a valóságot, ami körülvesz. Észreveszed a jelenlegi életed és az általános érzelmi állapotod közti kapcsolatot? Most olyan időket élünk, amikor minden a felszínre kerül. A teremtés folyamata is felgyorsul, láthatóvá válik, mit is teremtesz. A félelem, a harag természetesek most, ha azonban aggódás és indulat lesz belőle, az már a te aktív közreműködésed következménye. Ha felismered, hogyan működsz, és az érzelmi állapotoddal hogyan teremtesz, lehetőséged van változni, és a mit nem akarok helyett egy amit akarok életet megteremteni.

Katalin egy régi mentoráltam, jól tudunk együttműködni. Meghallgat, nyitott, kérdez, kipróbál, változtat. Amikor elkezdtük a közös munkát, élete nagy álma volt egy harmonikus, boldog, mély párkapcsolat. A közös munka során feltártuk a párkapcsolathoz fűződő negatív, tudattalan mintáit, oldottuk a gátló érzelmeket, a Think Big Evolution kurzust használva megtanult pozitív módon teremteni, arra fókuszálva amit akar, ahelyett, hogy annak adna energiát, amit nem akar. A befektetett rengeteg energia meghozta a gyümölcsét, Katalin életébe megérkezett a vágyott társ, mi lezártuk a munkát, és elengedtük egymást. Egy fél év elteltével Katalin újra velem szemben ült, szeme tele volt könnyel, amikor elmesélte, azt érzi, ő nem lehet boldog, valami nála nincs rendben, és kétségbe van esve.

Mindaz, amit elmesélt, nem ért váratlanul, munkámból és saját életemből ismerem a jelenséget, amikor mi magunk rúgjuk le magunkról a boldogságot. Itt írtam is róla korábban. Ebben a bejegyzésben újra erről akarok írni, elmélyítve a témát, megértést adva azoknak, akik Katalinhoz hasonlóan sokat dolgoztak magukon, fejlődtek az önismeretben, változtak, változott az életük, és ezzel együtt azt érzik, valami láthatatlan gát megakadályozza, hogy tartósan boldogok legyenek.

Az alábbi sorok a 100 dolog című zseniális és mélyen elgondolkodtató német film kezdő képsorait kísérik:

„Ezek a dédszüleink. 57 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik egy világháború és az infláció. De sebaj! Ők hittek Istenben és egy jobb életben a halál után.
Ezek a nagyszüleink. Ők 200 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik Hitler,  aki után nem maradt semmi. De sebaj! Ők hittek a jövőben, az pedig jóléttel kecsegtetett.
Ezek a szüleink. Ők 650 dolgot birtokoltak. Aztán ott volt nekik a fal és az aktájuk a STASI-nál. De sebaj! Jött a fordulat, és ők hittek a szabadságban.
És ezek vagyunk mi. Mi időközben már 10.000 dolgot birtoklunk. Tízezret! Itt van nekünk a jólét, itt van nekünk a szabadság, és elérkezett a jövő. De mi lesz most?”

A film szívbe markolóan mutatja be, hogy a hatalmas fejlődés, a jólét, a szabadság nem hogy nem tett minket boldogabbá, éppenhogy boldogtalanabbak lettünk. Hogy is van ez? Hogy lehet, hogy mindaz, amiről álmodtunk, amiért annyit dolgoztunk, nem a boldogságot hozta el, csak még boldogtalanabbak lettünk? Hogy lehet, hogy Katalin, aki egykor „mindent megtett volna”, hogy legyen egy róla odaadóan gondoskodó férje, most boldogtalan a világ legodaadóbb pasija mellett?

Ha voltál valaha hasonló helyzetben, akkor valószínűleg te is szeretnéd megérteni ennek a helyzetnek az okait. Ezekről írtam a korábbi írásomban is, most kettőt szeretnék ebből kiemelni, egy -egy tippet is megosztva veled, hogy hogyan kezeld ezt a helyzetet:

1. Hedonikus alkalmazkodás

Először Sonja Lyubomirsky tudományosan megalapozott, igen összeszedett és izgalmas könyvében olvastam a hedonikus alkalmazkodásról. Sonja egy hatalmas erőről ír, amit a pszichológusok neveztek el ily módon. Vizsgálataik során azt fedezték fel, hogy az emberek rendkívül tehetségesek abban, hogy gyorsan hozzászokjanak az élettani változásokhoz. Ennek egyszerű példája, amikor egy számodra kellemes illatot néhány perc múlva már nem is érzel, a hidegből a meleg szobába lépve a „mennyei érzés” igen hamar elmúlik, és akkor is ez a folyamat játszódik le, amikor egy új lakásba költözöl, ám néhány hónap múlva elmúlik a „de csodálatos” érzés, és egyre gyakoribbá válnak a „zavaró tényezők.”
„Egy kutatás olyan emberek elégedettségérzését mérte, akik nagy összeget nyertek a lottósorsoláson. Ezzel egy időben a kutatók azt is mérték, hogyan érzik magukat azok az emberek, akik tolókocsiba kényszerültek. A tanulmány kimutatta, hogy körülbelül fél év elteltével mindkét csoport tagjai szinte ugyanolyan elégedettek voltak a sorsukkal.” (Petr Ludwig: Vége a halogatásnak)
A hedonikus alkalmazkodás természetesen rendkívül hasznos folyamat, hiszen ennek köszönhetően rendkívül gyorsan tudunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és még a legnehezebb körülményeket is hamar elviselhetővé, akár kielégítővé tudjuk tenni a magunk számára. Ugyanakkor igen hamar boldogság gyilkossá válhat, ha nem vagyunk tudatosak.
Katalinnak azt az egyszerű gyakorlatot javasoltam, hogy minden reggel, amikor kinyitja a szemét, nézzen rá a férjére, és tudatosítsa magában : „Ez egy csodálatos reggel, ma is életem szerelme mellett ébredtem.” Minden alkalommal, amikor munka után találkoznak, nézzen mélyen férje szemébe, és úgy ölelje át, úgy csókolja meg, mintha életében először tenné. Vagyis tegyen ellene, hogy beleszokjon, belefásuljon a kapcsolatba! Emlékeztesse magát minden nap arra, hogy az az ember van mellette, akire mindig is vágyott. Élje át minden áldott nap tudatosan azt a mérhetetlen boldogságot, amit megteremtett magának!

2. Tudattalan programozás 

Egy másik számomra meghatározó folyamat, ami a boldogság elvesztése mögött húzódik még láthatatlanabb. Ez pedig a mély, tudattalan meggyőződésünk, ami akadályozza a boldogságot, elégedettséget. Mindenkinek lehetnek ilyenek, mindaddig, amíg ezeket nem tudatosítja, nem írja át. Katalin estében egy mély gyerekkori hiedelmet fedeztünk fel, ami így szólt, „Nem vagy fontos, nem számítasz.” Amikor megismerte férjét, élete szerelmét, eleinte madarat lehetett vele fogatni. Jól emlékszem, mennyit áradozott odaadó természetéről, gondoskodásáról. „Végre azt érzem, fontos vagyok valakinek” – mesélte nekem könnyes szemmel. Aztán eltelt 6 hónap, és kétségbeesve kérdezte: „Mi történt? Mit rontottam el? Miért érzem megint azt, hogy nem vagyok fontos?”
Nos, ha a tudattalan meggyőződésed az, hogy nem vagy fontos, akkor bármilyen őrülten hangzik is, tudattalanul ennek bizonyítékait keresed. Amíg friss a kapcsolat, elvarázsol a másik, viseled a rózsaszín szemüveget, addig képes vagy észrevenni, ennek ellenkezőjét. Ám amint hozzászoksz az új helyzethez (hedonikus alkalmazkodás!), beindul a tudattalan program, és elkezded gyűjteni a bizonyítékokat ennek ellenkezőjére. Hirtelen a 99 „fontos vagy nekem” üzenet a másiktól érdektelenné válik, akár észre sem veszed, ám ha csak egy „nem vagy fontos nekem” inger érkezik, az az egy óriási jelentőségűvé válik „tudtam, hogy megint ez lesz.” A reakciód is ennek megfelelő lesz, amitől a másik egyre inkább feszült lesz,  hiszen ő azt fogja érezni, neked semmi nem elég. Így lehet gyorsan eljutni oda, hogy reprodukáltad egy új társsal a régi életedet.
Katalin azonnal sorolni tudta a példákat, hol, hogyan élte meg valóban ennyire torzan a kapcsolatát, és azonnal felismerte, hogyan lett éppen saját maga boldogságának legnagyobb akadálya.
Ennek a felismerésnek természetesen véletlenül sem az a lényege, hogy ostorozd magad, amiért éppen szabotálod a boldogságodat. Érdemes inkább hálásnak lenned a tudatosságodért, hiszen felismerve egy tudattalan, akadályozó meggyőződést, „csupán” annyi dolgod marad, hogy kiold azt, szabaddá téve magad számára az oly nagyon vágyott boldogságot. 
Katalin néhány oldás után, a fentebb említett gyakorlatot alkalmazva újra rálelt a boldogságra, megtanulva minden áldott nap értékelni mindazt a jót, ami életében jelen van.

Tanulság? Semmi nem magától értetődő, semmi nem természetes. Minden krízis – legyen az egy párkapcsolati krízis vagy épp egy világjárvány – egy meghívás az élettől, egy ébresztő a számodra. Jelen vagy az életedben? Tudod értékelni a jót? Tudsz arra fókuszálni, ami fontos, ami boldoggá tehet? Vagy el kell veszítened sok mindent, hogy rágyere, micsoda boldogságban van részed nap mint nap.

Az első részt itt olvashatod

5. Jó közösség, társas kapcsolatok

„Ha csatlakozunk egy olyan csoporthoz, amelyiknek a tagjai havonta akár csak egyszer is találkoznak, az épp annyi boldogságtöbbletet eredményez, mint az, hogy ha megduplázzuk a jövedelmünket. „ (David Brooks: A társas lény)
A boldogság témakörében a leghosszabb kutatást Robert Waldinger harvard-i kutató végezte, aki 724 résztvevő életét követte 75(!) éven keresztül. Azt a kérdést kutatta, hogy mitől lesz jó az életünk.  Ennek a kimagasló kutatásnak az eredményei nagyon egyértelműen zat mutatták, hogy a jó kapcsolataink tesznek bennünket a legnagyobb mértékben boldoggá és egészségessé. Az egyik legjobb eszközöd tehát a boldog, kiteljesedett élet megteremtéséhez, ha boldog, támogató kapcsolatokat preferálsz, ha támogató közösségek tagja vagy.

6. Megfelelő stratégia

Gyakran tapasztalom, hogy nagy elszántsággal kezdenek bele a tanítványaim a boldog, kiteljesedett élet megteremtésébe, az elején azonban önmagukat akarják legyőzni. „Utálom, hogy ilyen vagyok!”, „Miért nem vagyok képes erre vagy arra?”
Ezeket én felesleges energiapazarlásnak érzem, én inkább arra bátorítom a hozzám fordulókat, hogy ne legyőzni akarják magukat, helyette igyekezzenek magukat mélyebb szinten megismerni, és igyekezzenek együttműködni önmagukkal és az élettel. A sikerhez érdemes önismeretre szert tenni, és érdemes ismerni a tudatos teremtés játékszabályait. Ha hajlandó vagy tanulni azoktól, akik előtted járnak az úton, akkor szert tehetsz a megfelelő stratégiára, és jó néhány zsákutcát, felesleges kanyart elkerühetsz.

7. Odaadás

Én azt tapasztalom, hogy a teremtés nem az akarásról szól, hanem az odaadásról. Manapság meglehetősen akaratos világban élünk. Megszoktuk, hogy arra nevelnek bennünket, szerezzük meg, amit akarunk, mert megérdemeljük. Önmagában ezzel nincs gond, ha hozzátesszük azt is: „és legyünk készek, megfizetni az árát. Ha boldog, kiteljesedett életet akarsz teremteni magadnak, akkor egészen biztosan meg kell változnod. A változás félelmetes, kiszámíthatatlan, és energiaigényes. Új, pozitív szkásokat kell kialakítanod, amihez nem elég olykor-olykor kiprbálni valamit, rendszeres, elkötelezett, fegyelmezett munkára van szükséged.  Ha újra és újra elakadsz a teremtésben, akkor vélhetően tudattalan meggyőződések akadályoznak, amiknek érdemes a mélyére ásnod, amiket érdemes kioldanod. Ezek bizony mind-mind fáradságos dolgok, ezek jelentik azonban a boldogságod árát.

8. Türelem

A boldog, kiteljesedett élet megteremtésénél ez talán az egyik legnehezebb téma. Hozzá vagyunk szokva, hogy „ide nekem most, azonnal”. Ez azonban nem fog menni. Ha az alapvető programozásod – ami természetesen szintén gyerekkorban épült be – nem a boldogságot erősíti benned, akkor időre van szükséged, mire a rendszered átalakul. Nekem sokat segített, amikor megtudtam, hogy konkrétan új idegpályákat, idegsejt kapcsolatokat kell ilyenkor kiéptenem az agyamban. Ha türelmetlen vagy, akkor könnyen lehet, hogy hol ebbe kapsz bele, hol abba, és valójában semminél nem tartasz ki elegendő ideig ahhoz, hogy megtörténjen benned a változás.  Azt is fájdalmas tapasztalások útján tanultam meg, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor készen állunk rá. Ezeket az univerzális törvényeket nem könnyű elfogadni, sok alázatra van szükség hozzá.

+1. És ami mögötte van…

„A boldogság nem cél, hanem melléktermék.” (Eleanor Roosevelt)

Talán meglep, ha azt írom, a boldogság nem cél, a boldogság eszköz. Buddha úgy fogalmazott: „A boldogsághoz nem vezet út, a boldogság az út maga.” Sok év boldogságkeresés, és sok boldog, kiteljesedett élettel a hátam mögött azt állítom,  hogy valójában az igazi értékét ennek az útnak nem a megtalált boldogságom adta, hanem mindaz, amit ezen út során önmagamból megismertem. Ma azt vallom, hogy a teremtés nem feladat, hanem kaland, és az út végén nem a célom vár, hanem ÖNMAGAM.