Az alábbi hanganyagok segítenek fejleszteni a tudatos jelenlétet. A hanganyagokat köszönöm Kabai Józsefnek.

Test és légzés

Teljes testlégzés

Hangok és gondolatok

Az emberlét mindig is kihívást jelentett a számomra. Gyerekként sokszor kínzott a megválaszolatlan kérdés, hogy hogyan képes az ember egyszerre gyönyörűségeset alkotni, és máskor maga körül borzalmat teremteni. A „vannak a jók, és vannak a rosszak” érv nálam nem működött. Éreztem magamban a sötétet éppen annyira, mint a fényt.
Egész életemet meghatározta a fájdalmas kérdés kutatása: mi értelme mindennek? Miért e sok bántás, ha szerethetné(n)k is?
Utam során sok választ találtam, amik enyhítették lelkem kínlódását, ez a fájdalom azonban időről időre újra és újra felbukkan bennem.

Néhány éve az a magam számára megfogalmazott meggyőződés enyhítette önmagam sötét oldala miatt érzett fájdalmamat, hogy talán azért élünk, hogy megtanuljunk szeretni. Azért vannak a kapcsolataink, hogy tanítsuk egymást szeretni. Ez számomra más keretbe helyezte, amikor bántottam, amikor bántottak. Pár éve jól elboldogulok ezzel a meggyőződéssel, nem firtattam, vajon igaz-e.

Az idei advent nagyon viharosan telt, temérdek feszültséggel, a fény születésére készülve a sötét megmutatta magát. Sokan jöttek hozzám AnaLog oldásra, sok nehéz élethelyzetet cipelve. A karácsonyhoz közeledve egyre csak fájt a szívem. Bárki ült is velem szemben, mindig ugyanazt láttam, mindannyian szeretetre, elfogadásra, megértésre, melegségre vágyunk, és valahogy nem sikerül. Helyette bántás, elvárások, számonkérés és sebzett szívek mindenütt.  A „mi értelme” démonom újra egyre hangosabban zakatolt a fejemben, mi értelme a szeretet ünnepének, ha csak bántjuk egymást?

És ekkor a „szeretet ünnepe” kifejezést mormolgatva magamban megszólalt bennem egy új hang, aki szelíden csak ennyit mondott: a szeretni tanulás ünnepe. Mi lenne, ha így tekintenél a közelgő ünnepre? A szeretni tanulás ünnepe.

Kezembe is vettem egyik kedvenc könyvemet, John Welwood: A szív ösvényén című művét. Ha van kedved megismerni, hogyan tudsz a kapcsolataidra mint a szeretet tanítómestereire tekinteni, ez a könyv állandó helyet kap kézközeledben.
Most is megtaláltam az éppen megfelelő részt: „…ha szívünket megnyitjuk egy másik embernek, előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembetalálkozunk a szeretet útjában álló lelki gátjainkkal – bensőnk mindazon összeszorult, megmerevedett területeivel, ahol félünk átadni magunkat az intim közelségnek, és inkább magunkba zárkózunk.”

Talán a sok bántás, fájdalom, feszültség nem bukott lényünk bizonyítéka, talán útjelzők ezek, hogy a legsötétebb időkben, a legsötétebb helyeken megleljük igaz önvalónkat, a fényt. Talán éppen azért mutatja meg magát nekünk a sötét, hogy felismerve saját belső gátjainkat, meggyógyítsuk magunkat és egymást.

Talán.

Az alábbi gondolatok egy AnaLog oldás után fogalmazódtak meg bennem, az oldás részleteit a kliensem engedélyével osztom meg, az oldás egyes – nem releváns – részleteit megváltoztatva.

Talán ismerős neked a helyzet, amikor egy adott konfliktus állandóan visszatér az életedbe, s miközben te azt hiszed, megoldottad, minden visszatéréssel egyre csak mélyül, végül feloldhatatlan problémává válva.
Így érezheti magát a lány, aki újra és újra megkapja a kapcsolatában, „szeretlek, de…”
Vagy a nő, aki egyik házasságából lép a másikba, újra és újra változtatni próbál, ám mégis újra az elhanyagolt feleség szerepében találja magát.
Vagy a beosztott, aki ismétlődően belekényszerül a vállalhatatlan döntésbe, hogy feladja az elveit, és elfogadja a tisztességtelen ajánlatot, vagy kirúgatja magát.
Az ezekhez hasonló ismétlődő helyzetek arra hívják fel a figyelmedet, hogy új viselkedésmintákat kell kialakítanod a régiek helyett, vagyis változnod kell. Ez a változás a régi minta elengedését és az új minta kialakítását jelenti.

Ebben a helyzetben volt kliensem, Borcsa, aki kezdődő párkapcsolatában azzal szembesült, hogy gyerekkorából ismerős érzések jelennek meg benne. Amikor valami nem a barátjával előre egyeztetett módon alakult, mondjuk később ért haza, mint tervezte, vagy hétvégén is dolgoznia kellet, azonnal egy erős félelem jelent meg benne, hogy ebből nagy baj lesz. Újra felbukkant benne a rég ismert érzés: „nem lehetek önmagam, állandóan a másikhoz kell alkalmazkodnom, különben baj lesz.”
A rövid, 3 történeten átívelő oldásban újra és újra ismétlődött a helyzet, hogy ő remekül elvan boldog világában, mígnem megjelenik a rossz, ami ismeretlen, és zavaró, amitől ő megrémül, értetlenkedik, és cselekvőképtelen lesz. Az első történet egy piacon játszódott, ahol ő 13 éves vidám lány, ám megjelenik egy rossz arcú férfi, amitől ő megijed, elbújik. A második képben pici gyerek a kiságyban, békésen, boldogan álldogál, míg meg nem látja a közeledő nagymamáját, akit egy ismeretlen, sötét árny kísér. Ő annyira megijed, hogy lefagy, arra sem képes, hogy jelezzen a nagyinak, hogy fél, egyszerűen lemerevedik. A harmadik és egyben utolsó képben 6 éves kislány, egy bájos házban lakik a szüleivel és a nagymamájával, éppen kíváncsian és vidáman kóborol a réten, amikor a távolban egy szörnyet fedez fel, aki éppen falja fel a világot. Megijed és dühös is lesz, mert azt érzi, betört boldog világába valami ismeretlen gonosz. A történet javításában a szörnyet látva megáll, de nem ijed meg, hanem hazaszalad megkérdezni a szüleit, hogy mi lehet az, amit látott, és mit tegyen. Vagyis mielőtt megítélné a helyzetet, megáll, figyel és információt szerez. A korábbi képekhez visszatérve a kiságyban álló kislány is ezt teszi, meglátja a nagyit és az árnyat, megáll, és figyeli, mi történik. Figyeli, hogy ez neki jó vagy rossz. A kamaszlány a piacon szintén nem ijed meg, szóba elegyedik az árusokkal, mutatja nekik a rossz arcút, és inkább izgalmas játéknak élve meg a helyzetet lebújik az asztalok alá.

Az oldás feltárta, hogy az ismétlődő helyzetekben hajlamosak vagyunk ugyan új és új köntösbe öltöztetve, ám mégis a régi viselkedésmintát ismételni, mivel egy feldolgozatlan régi érzés (ebben az oldásban a félelem) határozza meg a döntésünket. És megmutatta, hogy mielőtt döntést hozunk („baj lesz, valamit tennem kell, hogy elkerüljem a bajt), érdemes megállnunk, és figyelnünk, valamint érdemes a régi érzelmet feldolgozva kíváncsian és nyitottan jelen lenni a helyzetben. Ez teszi lehetővé, hogy az ismétlődő helyzetben új viselkedésmintát tanuljunk meg, elengedve a régit, vagyis, hogy megváltozzunk. Ezzel pedig az ismétlődő konfliktus elérte célját, és megszűnik.

Bizonyára láttál már hisztiző gyereket a közértben, és valószínűleg megvan a magad véleménye a hiszti megfelelő kezeléséről. Sokan ismerünk hisztis felnőtteket is (szerintem pont annyira férfiakat, mint nőket), nem szokott egyszerű lenni a velük való együttműködés. Az akaratosság tehát jól ismert és kevésbé tolerált jelenség. Ebben a bejegyzésben az akaratról írok, az akarat fényes oldaláról, az akaraterőről, és az akarat árnyékos oldaláról, az akaratosságról. Mert ezek bizony párban járnak, és manapság nagyon elterjedtek.

Az akaraterő árnyoldala az akaratosság
A környezetem rendszerint pozitívan értékeli az akaraterőmet, sokan irigyelnek érte, és valóban, amit elhatározok, azt rendszerint meg is teszem, elintézem, kitartóan megvalósítom. Sokkal kevésbé ismerik ennek a szilárd akaratnak az árnyoldalát, az akaratosságomat, amit magam is csupán néhány éve ismertem fel magamban, és évek óta figyelem, ahogyan az élet csiszolja le rólam, ahogyan a gyémántcsiszolók érvényre juttatják a drágakő rejtett szépségét.
Nemrég egy kliensem mélyen megrendülve ismerte fel, mekkora akadályt jelent az életében a saját akaratossága, igazi elszántsággal kérte tőlem az eszközt, mert ő végre valóban nem akar akaratos lenni. Én együttérzően csak annyit tudtam válaszolni: „Nem akarhatod az akaratosságodat elengedni, hiszen az megint csupán akaratosság. De engedheted, hogy az élet kicsiszolja belőled, szelid, elfogadó, együtt áramló énedet.”
Ahogy átéreztem a fájdalmát, amikor szembesült akaratosságával, és szembesült a gáttal, hogy nem képes azt elengedni, bármennyire akarja is, felidéződött bennem saját utam, ami egy makacs betegséggel kezdődött.

Az akaratot akarattal elengedni? Lehetetlen.
2013-ban életemben másodszor hólyaghuruttal küzdöttem, és nagyon szenvedtem. Aki ismeri a betegséget, tudja, mekkora fájdalommal jár, ám a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam meggyógyulni, bármennyire akartam is. Pedig minden elképzelhető gyógymódot megpróbáltam, az alternatívtól az egyébként mindig elutasított antibiotikumig, minden létező lélekgyógyász ismerősömet végigjárva, minden lelki okot felkutatva, megoldva, és mégsem szűnt a fájdalom. Egy szokatlanul erős görcsnél zokogva ismételgettem magamban: „De mit csináljak még? Csak mondjátok meg, mit tegyek, egyszerűen csak meg akarom érteni, miért nem tudok meggyógyulni.” És ebben a pillanatban egy rendkívül szelíd, szeretetteljes hang szólalt meg bennem: „Mindig ez a sok akarom.”
Csupán egyetlen szelíd mondat volt, nem volt benne vádlás vagy számonkérés, mégis akkora ereje volt, hogy órákig csak ezen járt a fejem. Feküdtem az ágyban, folytak a könnyeim, és nem tudtam szabadulni ettől a mondattól. Ez volt az én megrendítő találkozásom addig büszkén elfogadott akaratom árnyoldalával, mérhetetlen akaratosságommal.
Ezzel kezdődött az út, ami azóta tart. Valójában nem tehetek mást, mint – Veit Lindau szavait idézve – újra és újra állok a tűzben, felismerve az akaratosságomat, ami életem számos területén mutatkozik meg, rendszerint éppen akkor, amikor azt hiszem, „hiszen már nem is vagyok annyira akaratos, de jó!”
Hasonló ez a folyamat az elengedéshez. Tanárom, Veit Lindau egyszer azt mondta, hogy teljesen értelmetlen dolog valakinek azt tanácsolni: „Engedd el!” Hiszen ha el tudná engedni, nem lenne mit elengedni. Az elengedés nem valami olyasmi, amit meg tudsz tenni, sokkal inkább egy kegyelem, ami megtörténik veled.
Ilyen az akaratosság kérdése, minél inkább el akarod engedni az akaratosságodat, annál jobban megerősíted azt. Ezen az úton az élet tud vinni téged, az élet gondoskodik az akaratosságod megszelídétéséről, akár akarod, akár nem. Azonban akkor és úgy, amikor és ahogyan annak helye és ideje van.  Te megteheted, hogy együttműködsz az élettel, felismerve azt is, amikor épp ellenállsz, vagy dacolhatsz vele, haragudva a világra, másokra vagy akár magadra, amiért nem az történik, amit akarnál.

Mi a baj az akaratossággal?
Először is agresszió, vagyis bántasz vele másokat. Mondjuk akkor is, amikor egyébként épp a „nem ártás” alapelvét akarod ráerőltetni a másikra, mert azt akarod, hogy az állatok ne szenvedjenek, és senki ne egyen húst. Az akaratosságodra figyelve elveszíted másokkal a kapcsolatot, nem tudsz mások igényével foglalkozni, mert észre sem veszed azt.

Bántod vele magadat is, mert a nagyobb képet nem látva, a mélyebb összefüggéseket nem értve – úgy szoktam mondani a béka feneke alatti perspektívából nézve – akarsz beleavatkozni dolgokba, sokszor éppen magad akadályozva magadat.
Egy időben rendszeresen használtam Müller Péter Jóskönyvét. Nagyon bölcs mű, sokat segített, és persze remekül kiszogálta az akaratosságomat. „Mutasd meg, mi rejlik mögötte, én megteszem, amit kérsz, és akkor végre azt történik, amit én akarok.”
A legutálatosabb jel a „Várakozás” jele volt, nagyon tudott bosszantani, amikor ezt a jelet kaptam. „Megvágyom – s elengedem. Mert ha nagyon akarom, ha az éhség és a szomorúság türelmetlenné tesz: elrontom az egészet. Figyeld meg: amíg valamit nagyon akarsz, nem kapod meg! Sőt, pusztán az állandó akaratoddal hátráltatod vagy elrontod az érés folyamatát. (…) Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amit nem kapunk meg, nem a miénk. Valamit ki lehet forszírozni – de nem éri meg.”
Sok lecke adatott meg, hogy tanuljam ezt a türelmet, és építsem a bizalmat, hiszen ennek az alapja a bizalom, hogy minden értem van, és engem szolgál. És volt néhány keserű tapasztalatom arról, miyen, amikor kierőszakolok valamit az élettől, mert azt hiszem, nekem az kell, s a végén rá kell döbbennem, hogy valójában csupán távolabb vitt attól, amire vágytam.

Az akaratosság ezeken túl eltávolít az élettől. Bár erősen tartja magát a paradigma, hogy az élet arról szól, hogy boldog és sikeres legyél, és ehhez megszerezd mindazt, amit akarsz, én azt tapasztalom, ez tévutakra visz. Miközben csupán a célra fókuszálunk, vagyis arra, amit akarunk, szem elől tévesztjük az utat magát. Az élet pedig nem a célok összessége, hanem az út, amit megtettünk a céljainkhoz. Ezt a szemléletet tükrözi nekem Veit Lindau: Think Big Evolution online kurzusa, amiben így ír erről: „Egy cél igazi értéke nem az, hogy eléred-e, hanem hogy neked kivé kell válnod azért, hogy elérd.”

Az akaratosság tehát rossz másoknak, rossz neked, és eltávolít az élet lényegétől. Érdemes megismerned és felismerned, akkor is, amikor az önismereti úton haladva egyre trükkösebb álarcok mögé rejtőzik. De erről kicsit később, most nézzünk mögé az akaratosságnak!

Dac: ami az akaratosság mögött van
Már több hónapja jártam AnaLog terápiás oldásokra, amikor először bukkant fel a dac az oldások során. Egy reinkarnációs történet főszereplőjeként kislány koromban megbántottak, mert engem figyelmen kívül hagytak, és egy másik lányt sztároltak a csapatunkban , csupán azért, mert  ő gazdag családból való volt, én meg nem.  Igazságtalannak éreztem, és elhatároztam, hogy bebizonyítom, én jobb vagyok nála. Amikor a másik lány férjhez ment, elszegődtem hozzájuk szolgálni, pusztán azért, hogy a dacból meghozott elhatározásomat megvalósítsam, elcsábítottam a férjét, akivel közös gyermekünk született. A történet végén elszakították tőlem a gyermeket, én pedig belehaltam a bánatba. Az oldás végén, visszaérkezve az éber tudatossághoz egészen megrendültem, micsoda őrültség dacból beáldozni egy egész életet, hiszen az egész élet semmilyen mértékben nem szólt rólam, csupán egy sértett egó akaratosságáról. Nem számított a saját boldogságom, a saját életem, csupán, hogy bebizonyítsak valamit.
Azóta sok alkalommal dolgozhattam a dacommal, lassan bontogatva le magamról, és számos esetben kísérem a klienseimet is a dac oldásában. Az akaratosság mögött ugyanis rendszerint dac van, a dac mögött pedig haragvás, rendszerint apára. Apára, aki először korlátozta az akaratomat, és engem teljesen figyelmen kívül hagyva rám kényszerítette a sajátját. Ha ebben a helyzetben nem tudok visszajelezni apának, hogy ez nem jó nekem, mert a visszajelzés már gátolt bennem – mondjuk korábban megtapasztaltam, hogy megtorolják, ha szólok, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják, tehát értelmetlen – akkor kifejezetlen lesz bennem a harag, és megjelenik a dac. Az autoriter szülői közegben nevelkedett embereknél felnőttként vagy az akaratosság mutatkozik meg jellemző vonásként, vagy a teljes alárendelődés, akaratlanság. És gyakran ennek a kettőnek a váltakozása.
A dac egyébként erős motiváció tud lenni, én egy fél életet felépítettem a segítségével, de előbb vagy utóbb zsákutcába visz, hiszen az elutasítás fájdalmát akarom elkerülni vele. Minden stratégia pedig, amivel egy nehéz érzést akarok elkerülni végül egy zsákutcában végződik.

Akaratosság – a báránybőrbe bújt farkas?
A hisztiző gyereket a fagylaltozónál, a hisztis főnököt a munkahelyen igazán könnnyű felismerni, én egyik sem voltam. Szerény, szolíd, alkalmazkodó kislány voltam, és együttműködő, alárendelődő felnőtt. Sokáig elkerekedett volna a szemem, ha azt állítod rólam, akaratos vagyok. Most visszatekintve felismerem az akaratosságomat, bármilyen nyájas báránynak álcázta is magát. Látom

• a spirituális gőgömben, amikor elkezdtem önismeretettel foglalkozni, és egyből felhatalmazva éreztem magam, hogy kéretlenül beolvassak, kinek mit kellene tennie, hogyan kellene élnie.
• a manipulálásaimban, amikor azt éreztem, a másiknak – ha elég fontos vagyok – változnia kell, akkor és úgy, ahogyan azt én jónak látom.
• a fontoskodásomban, amikor segíteni akartam kéretlenül és mindenkinek.
• a sértődéseimben, amikor az élet nem úgy alakult, ahogyan elterveztem.
• önmagam megkérdőjelezésében, amikor nem tudtam elfogadni saját magamat.
• a végeláthatatlan önszereléseimben, amikor önmagam megdolgozásának álcája alatt olyan akartam lenni, aki majd megérdemli, amit megkapni akartam.

Ha ideáig elolvastad ezt az írást, és esetleg számos ponton magadra ismertél, akkor mostanra valószínűleg megfogalmazódott benned a kérdést, hogy mit tegyél, mit kezdj most a talán csak éppen most felismert akaratosságoddal?
Nos, ahogyan korábban írtam, lehetetlen akarni az akaratosság elengedését. Ha eljött számodra az ideje, az élet megtöri az akaratosságodat, ebben biztos lehetsz. Ezzel együtt nálam bevált néhány dolog, ami segített engem ezen az úton:

• Meditáció. 8 éve meditálok rendszeresen, olykor hosszabb elvonulásokra is elmegyek. Megtanít jelen lenni abban, ami épp van, és elengedni az akarást.
• Think Big Evolution kurzus, amiből többet tanultam az akaratról, mint bármilyen más kurzusból.
• Az AnaLog oldások, ahol segítséget kapok, amikor fejben értem, de az érzelem fogva tart.

És a legtöbbet természetesen az élet segített, amikor újra és újra falakba ütközöm, és nem enged tovább. Akkor sem, ha nagyon szeretnék valamit. Ha mindent megtettem, ha mindent beleadtam, nem és nem és nem. Olykor napokig letört vagyok,  néha elkeseredem. Idővel mindig meghallom a szelíd, szeretetteli hangot: „Mindig ez a sok akarom.” Ekkor felsóhajtok, mosolyra húzódik a szám, és csak annyit mondok: „Legyen!”

A kis folyó (Részlet Veit Lindau: Think Big Evolution című online kurzusából)

Egy napon fenn, a magas hegyekben, megszületett egy kicsi folyó. Bátor volt, tisztán és ezüstösen csörgedezett, vize kristálytiszta volt. Egy erős, édes vágyakozás foglalkoztatta a mi kis folyónkat. El akart jutni, feltétlenül el kellett jutnia a tengerhez. Nem tudta, miért. Senkinek nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak teljesen biztos volt benne, hogy ez a rendeltetése. Annyira biztos volt benne, amennyire biztos te vagy, amikor a szíved legmélyebb vágyához kapcsolódsz. A folyó tehát a tenger irányába folyt. Számos kalandot élt át ezen az úton. Szerette az érzést, hogy változik. Suttogó forrásból nevető patakká. Számos kavicsot, falevelet, hordalékfát sodort magával. Semmi nem tudta megállítani. Olykor hatalmas szikladarabok kerültek az útjába. Nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Túl nehezek számodra, hogy az erődet használva megmozdítsd őket. Ám a mi kis folyónknak nem volt ideje az erőpróbákra. El akart jutni, el kellett jutnia a tengerhez. Mivel nem ember volt, nem ismerte a büszkeséget. Megváltoztatta hát a folyását, balra, vagy jobbra kanyarodva kerülte ki a sziklákat. Megváltoztatta az irányát, olykor kettévált, és tomboló vízesés lett belőle, vagy sebes örvény és aztán újra lassan áramló folyó, amelyben a pirkadat, mint egy néma tükörben ismerte fel magát reggelente.

Az időközben nagy és széles folyóvá duzzadt patak felvette mindezt az alakot, és még számos másik formát, ám utazása során sosem felejtette el, hogy mit akar, mit kell megtennie. Egy napon a folyó megsejtette, hogy az általa vágyott cél már nem lehet messze. Egy leheletnyi só illata érződött a levegőben, és a felette magasodó égen újra és újra sirályok jelentek meg, mint boldogsága előhírnökei. A mi kis folyónk örvendezett és ujjongott. Már csak néhány száz méter a tengerig…

Ám akkor – röviddel a beteljesülés előtt – a folyó egy sivataghoz ért. Utazása során hatalmassá vált, ám itt minden ereje csődöt mondott. Szándékának tiszta vizét mind elnyelte a sivatag végtelen homokja.

A folyót mindez sokkolta, és lemondóan húzódott vissza, ahogyan te is ezt teszed olykor. Nem értette a dolgot. Hiszen mindent helyesen csinált. Annyira biztosan tudta, hogy a tenger az ő végső rendeltetése.

Talán nem küzdött eléggé. Így tehát télen erőt gyűjtött, hogy tavasszal még több elszántsággal és erővel harcolja el magát a tengerig. És…. ezúttal sem sikerült neki. Ettől még dühösebbé vált. Gyűlölte a sivatagot. Utálta magát. Egyre elkeseredettebben szállt szembe ellenállásával.

Harcából megszokás lett. Az egykor oly édes vágyakozásából sivár, fakó emlék. A mi fiatal, mindent lehetségesnek tartó folyónk fáradt folyammá vált, az egykor tisztán áttetsző vize komor és sötét lett a sok fájdalmas tapasztalat hatására.

Itt véget is érhetne történetünk, ahogyan ezen a ponton számos ember élete véget ér – rezignáltan, és megrekedve a sivatagoddal folytatott harcodban – életed azon helyzeteiben és kapcsolataiban, amikben pontosan így érzed magad, mint a kis folyó.

Igen, itt végződhetne a történet, ha folyónkat egy napon egy csendes, lágy suttogás fel nem ébresztette volna letargiájából. A szél gyengéden megérintette fáradt lelkét. Semmit nem akart tőle, és a távoli hullámok sós ízét hozta magával. Olyan volt, mintha a szél egy nyugodt dallamot énekelt volna a folyónak.

Egy ősrégi látomás ébredezett a folyóban, mélyen, egészen mélyen legbelül. A mérhetetlen tágasság sejtelme kapcsolódott a szél dalához. A szabadság dala. A forma szabadsága. Az idő szabadsága.

A folyó felébredt szendergéséből, és a szavakon túl megértette, hogy ő maga mindig is a tenger része volt. A világ egyetlen sivatagja sem képes arra, hogy távol tartsa őt és téged, hogy az legyen, az legyél, aki vagy. Folyónk ebben a pillanatban valószínűleg nem tudta volna neked megmagyarázni, mi történt. 

Ahogyan néha te sem találod a megfelelő szavakat arra a tudásra, amit talán épp most is érzel magadban. Egyszerűen tudta. És ezzel a tudással képes volt az elengedésre. Elengedte az emlékeket, a számtalan évnyi harcot. Elengedte a kétségeit, megkeseredettségét, fájdalmát. Elengedte a tenger megerőltető keresését, és végül elengedte még az elképzelést is, hogy ő egy folyó.

Ebben a megadásban egy nyugodt, békés felismerés rejlett, és ebben a békében a hajlandóság, hogy egyszerűen az legyen, ami éppen van. És akkor újra jött a szél. Ezúttal erősebb és melegebb volt. A sivatag megajándékozta őt a forróságával. A folyó vizét súlytalan, forma nélküli párává alakította át, melyből szürke, sűrű felhő formálódott, amit a szél a tenger fölé sodort. A felhőből pedig lassan milliónyi apró, csillogó esőcsepp kezdett csepegni. Lehulltak a mélybe. Megérkeztek oda, ahova mindig is tartoztak.

A folyó hazaért.

Fenti mesét meg is hallgathatod Peller Mariann csodálatos előadásában.

Amikor a transztáncról mesélek, gyakran megragadja a hallgatóm, olvasóm figyelmét a transz szó, persze olyan is van, hogy éppen elijeszti. Kapcsolódik valami misztikus a szóhoz, „transzolni”, „betranszolni”, ezért nem ritkán elvárásokkal megyünk el oda, ahol transzot, módosult tudatállapotot ígérnek nekünk. Én az első transzlégzésem előtt mindenféle vágyképet dédelgettem magamban, hogy majd színes lesz, földön túli, fanfárok hangja adja az aláfestő zenét, és Jézus, meg a csuda tudja ki mindenki jelenik majd meg nekem. Mondjuk Isten tenyerét láttam, de ezt leszámítva semmi nem teljesült az elvárásaimból. És ez így volt jó.
Transztáncvezetőként minden szertartás előtt elmondom, a legbiztosabban úgy tudod tönkretenni az estédet, ha akarsz. Jól akarod magad érezni, mélyre akarsz menni, választ akarsz kapni, meg akarsz gyógyulni. A szertartás során egy szent térben táncolunk, ahol minden érted van, és nem pedig úgy, ahogyan te akarod. Ez a tér egy templom, ahol a lelkeddel, legmélyebb önvalóddal találkozhatsz. Ha képes vagy elengedni az akarást, és helyette megengeded, hogy mindaz, ami számodra itt és most fontos, megérkezzen hozzád lehetővé teszed, hogy a lelked utazzon, és képes leszel befogadni ennek az utazásnak az ajándékát. Ellenkező esetben a rituálé egy hatalmas akarás lesz, aminek a végén garantáltan csalódott leszel, miközben a számodra fontos üzeneteket sem veszed észre.

A legutóbbi szertartás után érkezett az alábbi visszajelzés, amit a szerző engedélyével teszek közzé. Kristálytisztán, átélhetően mutatja meg azt a folyamatot, amiről írok:

Ha  kedvet kaptál a transztánchoz, szeretettel várlak valamelyik transztáncrituálénkon. Időpontokért és további információért kattins. Megnézem

Ha te is szenvedsz attól, hogy nem tudod megvalósítani a céljaidat, ha te is évek óta küzdesz a halogatásoddal, ha eleged van az érzésből, hogy képtelen vagy kitartani az elhatározásaid mellett és többé nem akarod sikertelennek érezni magad, akkor ez a bejegyzés határozottan neked szól.

Tudom, hogy te is tudsz sikeres lenni, te is megvalósíthatod mindazt, amit ebben a pillanatban szeretnél elérni, anélkül, hogy újra és újra meg kellene tapasztalnod a kudarc kiábrándító élményét.

Valószínűleg megtapasztaltad, hogy a halogatással minden egyre csak rosszabb lesz. A legtöbb ember ilyenkor frusztrált lesz, haragszik magára a halogatása miatt, elkönyveli, hogy nincs elég kitartása, bántja és elítéli magát. Az a baj ezekkel, hogy ahelyett, hogy a gyökerénél kezelnék a problémát, csak még több bajt okoznak. Egyre frusztráltabb leszel, egyre kevésbé lesz erőd új dolgokba fogni, a végén inkább beletörődsz a helyzetedbe, és már meg sem próbálsz változtatni. Feladod az álmaidat, a vágyaidat, és túlélsz. Valójában magad alatt vágod ezzel a fát.

13 éve én is közel jártam ehhez az állapothoz, amikor véletlenül kezembe került egy írás a sikerről, a tudatos teremtésről. Azt éreztem, nincs mit veszítenem, ezért elkezdtem kutatni a témában, és 2010-ben eljutottam Németországba, Veit Lindauhoz.

Veit Lindau Németországban élő coach, tanító, előadó és könyvszerző. 30 év szakmai tapasztalattal rendelkezik a siker, a tudatos teremtés területén. Alapító tagja a Life Trust Akadémiának, az Erfolgswerk és a Nirvana Digital cégeknek. Németországban az integrál önmegvalósítás, a sikeres, kiteljesedett élet elismert szakértőjeként tartják számon. Számos könyve jelent meg, kettő mostanra magyarul is, dolgozott többek között Rüdiger Dahlke-val és Deepak Chopraval.  Veit 2010-ben lett a mentorom, több képzésén részt vettem Németországban, mára üzleti partnerem. Az első tanár volt a számomra, aki megmutatta a siker valódi arcát, a megszokott felszínes és üres amerikai „you can do it” helyett.

2010-ben elvégeztem egyik legsikeresebb online kurzusát, a Think Big Evolution kurzust, ami óriási hatással volt rám. A kurzus utolsó napján elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg ezt a kurzust magyarul elérhetővé nem teszem.
A Think Big Evolution kurzust Németországban több ezren, Magyarországon közel százan végezték el, 97%-os elégedettséggel. Sokakkal beszéltem, akik hozzám hasonlóan „beleszerettek” a kurzusba, és újra és újra elvégzik, hogy újabb és újabb céljaikat sikeresen megvalósítsák.  Sokan elragadtatással írnak erről a kurzusról:

„Az az út, amit végig jártam ez alatt a 31 nap alatt, maga volt számomra a csoda.”

„Régen épültem ennyit … sőt régen építettem be ennyi (hasznos) mindent az életembe. Intenzív hatása van.”

„Nagyon tanulságos volt az egész, és tényleg támogató, inspiráló. Örülök, hogy részt vehettem benne.”

„A kurzus zseniális és gigantikus. Pontosan az, amit kerestem.”

„Köszönöm ezt a csodálatos kurzust. 5 év után végre sikerült megírnom a könyvemet.”

Most rajtad a sor! Te is megtanulhatod a siker, a tudatos teremtés legfontosabb alapelveit. Hallgasd meg a kurzus bevezetőjét, és ha tetszik, vásárold meg az online kurzust. Ez a kurzus megtanít mindenre, amit a sikerről tudnod érdemes, és garantáltan leszoktat a halogatásról.

Kattins ide, ismerd meg a kurzus pontos részleteit, és hallgas bele most ingyen a kurzusba. Ha meg karod tanulni a tudatos teremtést, csatlakozz hozzánk, csináljuk együtt április 22-től.

Az Amerikai Egyesült Államok 1776. július 4-én kelt Függetlenségi Nyilatkozatában a világon először államalapító okiratába foglalta a boldogság keresésének jogát. Maximálisan egyetértek, szerintem is minden ember alapvető joga, hogy boldog legyen. De vajon tudjuk-e, hogyan lehetünk boldogok? Elképzelhető, hogy ez nem is annyira egyszerű, mint hittük akár gyerekként, amikor azt tanították nekünk, hogy csak találjuk meg hozzá az igazit? Vagy mint hittük fiatalként, amikor azt hallhattuk, hogy a boldogságoz három gyerek, négy kerék, szép ház is elegendő? Vagy mint ahogy önfejlesztőként hittük, amikor azt tanították, legyünk hálásak, és fogadjuk el azt, ami van? Lehetséges, hogy ez  mindezeknél  összetettebb?
Netán az is elképzelhető, hogy a kapcsolatainkat, amik valójában a gyógyulást hivatottak elhozni az életünkben, gyakran éppen a sebeink elmélyítésére használjuk?
Ebben az írásomban azt mutatom be, hogyan jutunk tévútra, amikor a boldogságot keresve valójában éppen a boldogság elől futunk el.

Kliensem, Csilla sok éve foglalkozik önmaga megismerésével, ami erős önreflexióval, tudatossággal ajándékozta meg. Egyik találkozónk alkalmával elmesélt egy rövid személyes történetet. (A bejegyzésemben szereplő személyek nevét, történeteik kevésbé lényeges elemeit megváltoztattam).

Egy közelgő családi ünnepre készülve férje megkérdezte Csillát, hogy készítsen-e kedvenc süteményükből az ünnepségre. Csilla kapásból elhárította a kedves felajánlást, mondván hogy túl sokan lesznek, annyi főre ez óriási munka lenne. Később azonban valahogy nem ment ki a fejéből a dolog, és nem értette, miért mondott azonnal nemet, miközben valójában az az érzés jelent meg benne: „Ó, az csodálatos lenne.”

Egy másik kliensem, István néhány éve boldog házasságban él, úgy érzi, megtalálta azt a nőt, akire mindig is vágyott.  Gondoskodó felesége különböző módokon igyekszik a szeretetét kifejezni felé , reggelit készít neki, törődik az egészségével, aggódik, ha beteg. Csak Istvánt valahogy idegesítik ezek a dolgok. Számára lényegtelen, hogy mit reggelizik, nem akar ezzel foglalkozni, nyomasztásnak éli meg, ha a felesége igyekszik lebeszélni az egészségtelen ebédekről, és terhes számára, ha felesége aggódva tüsténkedik körülötte amikor beteg.

Csillával és Istvánnal is közös pontra jutottunk átbeszélve a helyzetüket, meglátva, hogy az oly nagyon vágyott boldogságot, amiért rengeteget tettek, nem tudják igazán befogadni, akár úgy is fogalmazhatunk, „két lábbal rúgják le magukról”.

Az elmúlt majd egy évtizedben rengeteget foglalkoztam a boldogsággal, a saját életemben és a klienseim fejlődését kísérve egyaránt. Sokat tanultam és tapasztaltam a boldogságról, mostanában pedig éppen a fenti esetekhez hasonló tapasztalások érlelték meg bennem a gondolatot, hogy nem csak azt érdemes megtanulnunk, hogyan tudunk boldog életet teremteni magunknak, hanem fel is kell nőnünk a megszerzett boldogsághoz.

Ha nem volt tökéletesen harmonikus, kiegyensúlyozott, boldog gyerekkorunk, márpedig igencsak kevesünknek volt, akkor sajnos számos öntudatlan nehézségünk van a megszerzett boldogságunk megélésével, megtartásával. Tudattalan meggyőződések, amik stresszforrássá teszik azt, ami valójában öröm is lehetne. Tudatlan, zsigeri reakciók, amikkel szép lassan akár le is szoktathatjuk a másikat arról, hogy törődjön velünk. Plusz az akaratosságunk, ami szó szerint vakká tesz bennünket.

Nézzük meg, hogyan is pusztítjuk mi magunk a nehezen megszerzett boldogságunkat!

1. Nem vesszük észre azt, amit mindig is kerestünk, lényegében fel sem ismerjük.

Az ismert idegkutató, Dr. Rick Hanson könyvében azt állítja, hogy az emberi agy negatív hangoltságú. Egyszerűen azért, mert az agyunk 650 év evolúciójának az eredménye, mely során minden túlélési probléma megoldása beépült az idegrendszerbe. A túlélés szempontjából a csapások nyomatékosabb sürgetést jelentettek és erősebb befolyással bírtak, mint a kívánatos jutalmak, ezért az agyunk a negatív élmények elkerülésére fókuszál,  és nem a pozitív élmények megélésére. Hanson azt írja, „agyunk tépőzárként tapad a negatív élményekhez, míg teflonként taszítja a jókat.”
Mit jelent ez Csilla és István esetében?
Csilla gyerekként megszokta, hogy terhet jelent a szülei számára, arra kondícionálták, hogy legyen csendes, alkalmazkodó, leginkább észrevétlen. Megtanulta, hogy nem fontos, nem számít. Amikor a férje szeretetteljesen támogatni akarja, ő nem azt a támogatást veszi észre, amiért egész életében epekedett, hanem a félelmet, ami megjelenik benne. A félelmet, hogy túl nagy terhet jelent majd a másik számára, túl nagy gondot.
Ugyanígy István sem a szerető gondoskodásra lesz figyelmes, amit addig sosem kapott meg, hanem arra, hogy rossz, amit csinál (egészségtelenül táplálkozol, nem jössz időben reggelizni, ki kellene találnod végre, mi legyen az ebéd), hogy nem elég jó.

2. Visszautasítjuk.

Gyerekkorunkban épülnek be legmélyebb meggyőződéseink, amikre felnőttként lényegében már tudatosak sem vagyunk. Ha valaki odaadóan törődik velem, miközben tudattalan meggyőződésem, hogy nem vagyok fontos, az tudatosan érthetetlen belső feszültséget, rossz érzést kelt bennem. Ha valaki folyamatosan kifejezi felém, hogy szeret, miközben a mély, belső, tudattalan meggyőződésem, hogy nem vagyok szerethető, akkor ez belső konfliktust, vagyis stresszt okoz bennem. Ezeknek a meggyőződéseknek a lényege éppen az, hogy nem vagyunk rá tudatosak, így nem is értjük, miért utasítjuk vissza a felajánlott gesztusokat, miközben bennünk valaki valójában lelkesen kurjantott volna: „Ó, hiszen az csodálatos lenne.” Gyakorlatilag mi magunk rúgjuk le magunkról a boldogságot, mert az konfliktusba került a belső meggyőződésünkkel.

3. Mást akarunk, és csakis azt.

Gyermekkorban alakulnak ki tehát a meghatározó hiányállapotaink (a szeretet hiánya, a törődés hiánya, a figyelem hiánya, az érintés hiánya, …stb.) és a hozzájuk kapcsolódó meggyőződéseink (nem vagyok szerethető, nem vagyok fontos, nem kellek, …stb.), majd felnőve különböző (öntudatlan) stratégiákat, megoldásokat alakítunk ki magunkban ezeknek a szüntelenül kínzó hiányállapotoknak a tüneti kezelésére. Így válik például a szexualitás – két ember meghitt együttléte helyett – az egyikük „nem kellek” hiányának tüneti kezelőjévé. Így lesz a másikkal való törődés – a szeretetteljes gondoskodás, szolgálat helyett – idegesítő fontoskodásként a „nem vagyok fontos” hiedelmünk csillapítója. Így lesz fojtogató ragaszkodás az intim együtt töltött időből, ha az egyik fél csillapítaná szeretethiányát. Mindezekkel nem csupán az a baj, hogy ezek tüneti kezelések, így a gyerekként rögzült hiányállapotokat sajnos nem képesek gyógyítani, hanem hogy eközben a kapcsolatot mérhetetlenül meg is terhelik. Ráadásul vakká tesznek. Ha a másik nem pont úgy, és nem pont azt adja, ami csillapítaná sajgó sebeimet, azt egyszerűen nem vesszük észre. Mintha kinéznénk magunknak egy ajtót, és bár tapasztaljuk, hogy zárva van, de nem tágítunk, csak újra és újra rángatjuk. Miközben pár lépésre van csak az a másik ajtó, ami tárva-nyitva várja, hogy belépjünk rajta.

4. Követelőzünk, panaszkodunk, ahelyett, hogy a szükségleteinket tisztán kommunikálnánk, azokról éretten gondoskodnánk.

Az előbbi boldogság-gyilkos működésmód jellemző következménye a kommunikációnkban jelenik meg. Mind a saját boldogságunkat, mind a kapcsolatainkat aláássa, amikor nem tudjuk levenni a szemünket – fókuszunkat, figyelmünket – a zárt ajtóról, és folyamatosan panaszkodunk, panaszkodunk, panaszkodunk. „Miért nem vagy képes erre?”, „Miért nem érted meg, nekem ez milyen fontos lenne?”, „Mikor fogsz végre…?”
A másik – és legtöbbször mi magunk sem – tudjuk, pontosan mire is vágyunk a mélyben, csupán a felszínen lévő vágyainkat akarjuk a másikkal kielégítetni, aki vagy nem tudja, vagy nem akarja azt, és éppen azt megadni nekünk. Ezzel sajnos a kör bezárul, mert ez rendszerint megerősíti a kezdeti – valójában téves – meggyőződésünket, hogy nem vagyunk szerethetőek, nem vagyunk fontosak, nem kellünk, nem számítunk. Ezen a ponton pedig van, aki elválik, és van, aki beletörődve és megkeseredve marad. Hogy aztán a régi/új kapcsolatot használja a gyógyulás helyett sebei mélyítésére.

Mi lehet a megoldás?
Elsősorban a tudatosság. Mikor résen vagyunk,  figyeljük a reakciónkat, és megkérdőjelezzük azokat. A mélyére ásunk, hogy vajon miért is éreztük, tettük vagy mondtuk azt, amit.
Sokat segít az is, ha megtanulunk abszolút más keretben mozogva tekinteni a kapcsolatainkra, és a másikat sem nem ellenségként, sem nem a kívánságteljesítő gépünkként kezelni. Felelősséget vállalva azért, hogy a bennünk megjelenő érzéseknek soha nem a másik ember az okozója, mert az érzéseink mindig belőlünk fakadnak, még ha ő tett vagy mondott is olyat, ami meghívta belőlem az adott érzést. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden az én hibám, csupán azt, hogy a bennem megjelenő érzés az én reakcióm, tehát rólam szól. Ha a bennem megjelenő rossz érzést nem varrom a másik (kiváltó cselekedete) nyakába, hanem kész vagyok a reakcióm okát magamban meglelni és megérteni, akkor a kapcsolataim fokozatosan hozzásegítenek a gyógyuláshoz.

Ezzel pedig a szó legnemesebb értelmében felnövök a régóta vágyott boldogságomhoz.

Amennyiben szakértő segítségre van szükséged a folyamathoz, ezek lehetnek érdekesek a számodra:

• Boldog akarok lenni - 8 alkalmas személyes tréning a boldogság tanulásához
• Boldog akarok lenni mini- mini kurzus az alaplépések megismeréséhez és megvalósításához
• Boldogságtréning - gyakorló csoport az agy boldogságra hangolásához
• Boldog akarok lenni ingyenes - 7 részes ingyenes e-mail kurzus, ha elindulnál
• Think Big Evolution online kurzus - ha szükséged van egy teljes átmosásra, valami igazán hatékony átprogramozást keresel

Kedvenc buddhista mondásom szerint „A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés szabadon választható.” Mégis mi a csudát jelent ez?
Korábban is írtam az odaadásról, most újra erről írok, mert azt tapasztalom, ez az egyik legnagyobb kihívásunk, a legnagyobb szenvedéseinket az odaadásunk hiánya okozza. Úgy is írhatnám, az akaratosságunk. Mégis mikor tanították meg nekünk, és főképp miért, hogy a boldog élet azt jelenti, az történik, amit én akarok?

Néhány hete beszélgettem valakivel. Kellemes, egyszerű, fecsegős beszélgetés volt, korábban hallottam, hogy történt vele néhány igazán kellemetlen dolog. Én épp a „kesergős-búbánatos” tónusra váltottam, amikor ő könnyedén ennyit mondott: „Semmi gond, zajlott az élet. Csupán ennyi történt.”

Belém vésődött ez a néhány könnyed mondat: „Zajlott az élet. Csupán ennyi történt.”
Nem tudom, te hogy vagy vele, én rengeteg „akaratos óvodást” látok magam körül. És meglehetősen gyakran eszmélek magamnál is arra, hogy az akaratos gyerek cselekszik belőlem.
Kisgyerekként kalandként tekintünk az életre. Kíváncsiság és vágy hajt minket, minden nap izgalmas felfedezőtút a számunkra, ahol ezernyi izgalom vár ránk, és lenyűgöz minket mindaz, ami szembejön. Mire felnövünk ez megváltozik, lesznek a „jó dolgok” amiket akarunk, amiket meg kell szerezni, el kell érni, és lesznek a „rossz dolgok”, amiket el kell kerülni, amikkel le kell számolni, amiket nem szabad begyűjteni. Kettéosztjuk a világot az „akarom” és a „nem akarom” dolgokra.
Vajon nem olyan ez, mint ha azt mondanám, mostantól kezdve ne essen az eső, és ha mégis esik „baj van”?

Mára ki-ki egyéni izlése szerint csomó módszert talál akarata szolgálatára:

• sikerkurzusok a céltudatosoknak,
• ilyen-olyan healingek, rezgés-hangolók a spiriknek,
• rituálék a sámánosoknak,
• terápiák a traumatizáltaknak,
• …

Kérlek, ne érts félre, ezeknek a módszereknek látom és elismerem az értékét, hasznosságát, erejét, nekem is van sikerkurzusom, dolgozom érzelmeket oldó módszerrel, és vezetek rituálét.
És pontosan azért születik meg ez az írás, mert én magam is újra és újra beleesem abba a hibába, hogy a jó eszközöket rosszul használom. Az akaratos gyerek kapja bennem a markába a varázspálcát, mert meg akarja szerezni, amit éppen aktuálisan nagyon akar. És újra és újra pofára esem, mert emlékeztetnem kell magamat: az élet nem csupán arról szól, mit akarok én.

Sokan sokféleképpen reagálunk ezekben a pofára esős helyzetekben:

• Néhányan kétségbeesnek, mert a saját kudarcuknak élik meg. „Mit csinálok rosszul?”
• Néhányan dühösek lesznek, mert igazságtalannak tartják. „Miért pont én?” „Bezzeg neki lehet.”
• Néhányan keresnek egy felelőst, akit hibáztathatnak. „Mert a hülye szüleim…”
• Néhányan elszántak lesznek. „Ha nem meg így, majd megy másképp. Edinsonnak is legalább 2.000 elrontott kísérlete volt.”

Nekem megtetszett a mondat: „Zajlott az élet. Csupán ennyi történt.” Születőben van bennem valaki, aki egyre többször képes kimondani: „Legyen!”
Egyre többször képes vagyok gyakorolni az odaadás erényét, odaadni magam annak, ami éppen van, függetlenül attól, hogy épp az „akarom” vagy a „nem akarom” fiókból származó dolog köszöntött be az életembe.
És egyre többször tapasztalom meg, hogy ez az odaadás ajtókat nyit meg bennem. Olyan oldalaim tárulnak fel, amelyekről nem is tudtam. Ez az odaadás lecsiszolja rólam azokat a részeimet, amik elrejtik valódi lényemet.

Tetszik vagy nem, a fájdalom, a csalódás, a bántás, a kudarc, a hibázás az élet része. Elkerülhetetlen. Az ezekkel járó szenvedés azonban elkerülhető. Ha képes vagy őszinte szívvel kimondani: Legyen!

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Benned milyen boldogság mítoszok élnek? Manapság sok szó esik a boldogságról, sokan eljutnak a felismerésig, hogy a boldogságot önmagunkon belül tudjuk megtalálni, és mégis nehézségekbe ütközünk, hiszen ennek hogyanját nem tanultuk sehol. Új, nyolc alkalmas tréningem ebben mutat utat, megmutatom, hogyan tudsz boldog és kiegyensúlyozott lenni.

Ez a tréning neked szól, ha

• eleged van a „nem vagyok elég jó” érzésből, a stresszből, a „depis időszakokból”,
• egész életedben a boldogságot keresed, valami mégis folyton akadályoz,
• kiegyensúlyozott, nyugodt életre vágysz, ám az életedben újra és újra konfliktusba kerülsz
• nehezen birkózol meg a stresszel, gyakran halogatsz, szabotálod saját magadat.

Ezen a tréningen olyan gyakorlatokat tanítok neked, amivel képes leszel kezelni a stresszt  kiegyensúlyozott, boldog életet teremteni, ami többé nem függ a külső körülményektől.

A 8 alkalom során a következő témákkal foglalkozunk:

• Hogyan teremtem meg én magam a saját valóságomat?
• Hogyan leszek magabiztos, határozott, önbizalommal telt?
• Hogyan alakíthatom át a félelmeimet belső erővé?
• Miért fontosak a célok?
• Hogyan lesz elég pénzem?
• Sikeres kommunikáció a sikeres életért és a harmonikus kapcsolatokért
• Hogyan tudok könnyedén a saját érdekeimet érvényesítve dönteni?
• Személyes boldogságprogramom

A tréningen a kevés szó mellett sok gyakorlat lesz, hogy ne csak tudd, éld! Az egyes alkalmak között otthoni gyakorlatokkal segítelek az átalakulásban, a mélyre ható változásban
A tréningen azt az utat mutatom meg neked, amin magam is eljutottam a depitől a kiegyensúlyozott, harmonikus életig, a „nem vagyok elég jó” érzésemtől a „csodálatos lény vagyok” érzésemig.

A tréning díja: 5.500 Ft/alkalom,  előre, egyben fizetve 32.000 Ft

A tréninget megfelelő számú résztvevő esetén egy később egyeztetett időpontban indítom.

Szeretnél belekóstolni? Kattints ide, és iratkozz fel ingyenes tréningemre!

Ammennyiben érdekel a tréning, az alábbi űrlap kitöltésével regisztrálni tudsz, és értesítelek, amikor a következő tréning indul.